Alice Munro: A szeretet útja | Balogh Ernő kritikája
Az érzelmi bensőség uralta intim szféra a kanadai írónő, Alice Munro prózájának természetes közege, és nem annyira a nagyvilág eseményei. Szülők és gyerekek, testvérek, egykori és jelenlegi házastársak, de legalábbis szívbéli barátnők a főszereplői. Hétköznapi vétkek, árulások és megbocsátások elegáns krónikái a Nobel-díjas szerző újabb kötete.
„Világa szinte groteszken szűk; regényei úgyszólván helyet foglalhatnak a teázóasztal körül”, írta Szerb Antal korábban Jane Austenről. Szellemes és lényeglátó megállapítása – mutatis mutandis – a Nobel-díjas (2013) Alice Munro elbeszélő művészetére is érvényesnek tűnhet. A kanadai szerző epikájának társadalmi horizontja ritkán haladja meg a privát szféra, a szűkebb-tágabb család köreit, a határok legfeljebb az ismerősök, a szomszédok bevonásáig terjednek. A „nagyvilág” eseményei, konfliktusai és szükségképpeni hatásaik csak jelzésszerűen vannak tehát jelen a kötet novelláiban. E tekintetben ezek a művek karakteresen különböznek a másik nagy kanadai író, Margaret Atwood prózájától, például némely – világhírűvé lett – alkotásának dísztópiájától. (Atwood legfrissebb könyveiről, például a Legvégül a szív és a Macskszem című regényéről itt és itt olvashat bővebben.)
Szerb Antal egyébként Austen regényeinek változatlan népszerűségét, nem avuló frissességét épp világuk alapvető „szűkösségéből” eredezteti: az elemi kapcsolatok bonyodalmai (például beteljesült vagy viszonzatlan szerelem, házasság stb.) generációkon átívelő érdekességeket, szellemi-érzelmi izgalmakat rejtenek és inspirálnak. Végeredményben mind a mai napig. Ugyanez a mechanizmus érvényesül Alice Munro műveinek esetében is.
A szeretet útja először közel negyven éve (1986-ban) jelent meg, a könyvben szereplő elbeszélések keletkezési ideje így értelemszerűen korábbi időpontokra tehető, ám ez a nem csekély intervallum mit sem csökkentette művészi hatóerejüket.
Evidensen kortárs prózaként olvassuk őket, nem érzünk bennük semmi anakronisztikusat. A bennük megelevenedő magánéleti viszontagságok rólunk – és hozzánk – szólnak. A kanadai írónő is tudja tehát azt a „titkot”, amit páratlanul sikeres angol elődje. (Korábbi kötetéről, A Jupiter holdjairól itt olvashat bővebben.)
A novellákban megjelenített, érzelmi bensőség uralta intim szférában szülők és gyerekek, testvérek, egykori és jelenlegi házastársak, de legalábbis szívbéli barátnők a főszereplők. Az ő – gyakran látványos jelek nélküli – konfliktusaik, köznapi vétkeik, árulásaik és megbocsátásaik, elhidegüléseik és ritka kitárulkozásaik állnak a középpontban: Alice Munro a rezdülésnyi változások, a rejtettebb emocionális folyamatok ábrázolásának mestereként az elemi emberi helyzetek, válságpillanatok igen árnyalt lélekrajzát adja.
A címadó novella zárásában például a főhős, aki egyszersmind az elbeszélő is, finom és igencsak életszerű különbséget tesz a szeretetigény változatai között: „a szeretet, a megbékélés pillanatai akkor is értékesek, ha tudjuk, előbb-utóbb el kell válnunk. És nem úgy van-e, hogy akik – mint én – kevésbé szokványos kapcsolatokban élnek, nemcsak jobban értékelik, hanem szándékosan keresik is ezeket a pillanatokat – sokkal inkább, mint a régi házasságokban, ahol kimondatlan maradhatott mind a szeretet, mind a neheztelés, olyan kuszán és makacsul burjánzó, láthatatlan szövevényként, hogy a felek azt hihették, öröktől fogva így van.” A narrátor szenzitíven jelzi, hogy elvált nőként, aki tudatosan lépett ki a házasságból, aki tehát választotta eredendően magános életformáját, s aki mentálisan teljességgel ép, sokkal érzékenyebb a meghittség – a szeretet – gesztusaira.
Nem véletlen tehát, hogy a hősnő emlékezetében a családi legendárium egyik alaptörténete ekként rögzült: az anya, aki nem tudta megbocsátani az apja új házasságát, elégette a több ezer dollárnyi örökségét, férje pedig – s érzelmileg ez itt lényeges – nem avatkozott közbe, sőt, lelkileg a közös vagyont megsemmisítő társa mellett állt. Noha az elbeszélő tudja már, hogy mindez nem egészen így történt, apja a nevezetes égetéskor nem is volt otthon, a történet számára mégis a szeretet diktálta szolidaritás változatában teljes. Ezt érdemes megőrizni, mivel a szeretet hatalma – a példázatosság erejével – ebben inkarnálódik.
Már a korábbi kritikák is utaltak arra, hogy a szerző nőalakjai rendszerint emlékezetesebbek a férfiszereplőknél, akik gyakran mindössze jelentéktelen epizodistáknak tűnnek: felbukkannak, majd egyszer csak köddé válnak. Kiváltképp felejthetetlenek a rendkívül plasztikusan megjelenített idős vagy idősödő hölgyei: a Zuzmó Stellája vagy a Fehér kupac Sophie-ja egyaránt arról tanúskodik, hogy Alice Munro merészen ábrázolja a női testnek a biológiai romlás ellenére megőrzött erotikáját, a hanyatláshoz való ironikus/önironikus viszony intellektuális emelkedettségét. Az óskandináv kultúrával foglalkozó Sophie, mivel a reggeli úszása közben ellopták a köpenyét, kénytelen meztelenül mutatkozni a családtagjai előtt. A jelenet tabudöntögető, egyszersmind tökéletes ízléssel megoldott.
Irodalomszociológiai szempontból is fontos lehet, hogy e novellákban elég gyakran elvált nők kerülnek a középpontba. Az ő esetükben az író rendszerint az „utánra” összpontosít: nem annyira a házasság felbomlásának folyamata, a konfliktusrajz itt az érdekes, hanem az, hogy a magára maradt nő miként találja meg végül a lelki nyugalmát, s hogyan próbálja ezt a gyereke(i) számára is megteremteni. Élményszerűen mutatja be a hajdani fájdalmak rezignációvá szelídülését, valamint a részben visszaperelt, részben újrateremtett magabiztosságot: „semmit vissza nem csinálnék, akkor sem, ha tehetném”.
A kötet műveinek jellegzetes helyszíne a kanadai vidék, Ontario állam valamelyik kis települése, a Huron-tó partján, a cselekményidő pedig általában a múlt század negyvenes-ötvenes-hatvanas éveibe visz bennünket.
A város – például Toronto – messze van: nem is annyira földrajzi, hanem inkább pszichológiai és szociális értelemben. A szegénység ugyanis a családi farmhoz köti az elvágyódókat. (A csalódottakat pedig a biztonság reménye hozza vissza a szűkösségek világába.) A címadó elbeszélés hősnőjének életét például keményen meghatározta az a körülmény, melyre így emlékszik vissza: „Rém okosnak hittem magam. Pedig nem voltam az, hiszen épp a legegyszerűbbet nem fogtam föl. Azt, hogy számomra nincs jelentősége a vizsgáknak. Nem megyek gimnáziumba. Akkor még nem volt iskolabusz, a gimnazistáknak a városban kellett lakniuk. A szüleimnek nem volt pénze.”
Természetesen ez a szegénység azért nemigen hasonlítható a mi közép-kelet-európai régiónk végletes nincstelenségéhez, nem sok köze van, mondjuk, a móriczi Hét krajcár totális kilátástalanságához. Ugyancsak ebben a novellában a férj a gyerekek előtt azzal ugratja a feleségét: „a mamáék olyan szegények voltak, hogy nem telt nekik tévére, ezért koromfoltokat tettek a plafonra, és a mamának azt kellett néznie”. A Fehér kupac Isabelje pedig – egyebek mellett – ekként vall gyerekkoráról: „Szegények voltunk, de nyalánkságra azért telt néha. Kaptunk öt centet, elkölthettük a boltban.”
Persze, maga a környék is egészen más, mint például a magyar vagy akár az európai vidék: a kanadai változatban a gyakran fenyegető természetközelség, a veszélyesen zord időjárás magától értetődően határozza meg az itt élők életminőségét. Az például, ha egy ház előtt eltakarítatlanul ott maradt a méteres hó, az egyik elbeszélés (Roham) tanúsága szerint azt valószínűsíti, hogy a benne lakókat valami komoly baj érte.
Alice Munro műveit épp a vidéki couleur locale miatt szokás az amerikai Dél karakteres szerzőinek (pl. Faulkner) alkotásaihoz hasonlítani. Persze, az analógia ebben az esetben is csak igen korlátozottan érvényes, hiszen nem kell ahhoz Montesquieu követőjének lennünk, hogy evidens legyen számunkra: a forró amerikai Dél és a jeges kanadai Észak radikálisan különböző éghajlata az életmódot, a viselkedésmintákat is befolyásolja.
E novellák (elbeszélések, „rövid történetek”) igencsak messze kerültek a Boccaccio megalkotta reneszánsz ősváltozattól. Munro alkotásai ugyanis – mint erre megannyi kritikus felhívta a figyelmet – jóval összetettebb, szofisztikáltabb szerkezetűek: a sztorin belül többször egy újabb történet is található, s a mű világát, a cselekmény menetét a kettő összefüggései határozzák meg. Nemcsak terjedelme, hanem időkezelése is a nagyobb epikus formákat idézi: az elbeszélő a jelenből a múltba vált, majd visszajövünk a mába, s ezek a váltások a Munro „brand” lényegi ismérvét képezik. Az idősíkok közötti mozgás ilyen természetessége pedig jobbára idegen a csehovi hagyománytól is, melyhez egyébként a kanadai író novellisztikáját hasonlítani szokták.
A kötetbeli „tizenegy történet” (az alcím ez) roppant olvasmányos, tehát nem alaptalanul gondolhatnánk, hogy mindegyikük könnyedén befogadható (a fordítás ezúttal is Lukács Laura munkája).
De az, aki valami „pilleszárnyú” szórakozásra számít, feltétlenül csalódni fog. Munro klasszikus elbeszélései ugyanis gyakran bonyolult, a sztereotípiákon messze túlmutató élethelyzeteket, lelkiállapotokat tárnak elénk, kellő szintű feldolgozásuk olykor-olykor bizony próbára teszi empátiánkat és műértésünket, egy-egy fordulat, vallomásszerű eszmefuttatás pedig akár hosszasabb meditációra is késztethet bennünket. Az élmény persze, így válik igazán maradandóvá. Ha tetszik: katartikussá.
ALICE MUNRO legutóbbi művei: A Jupiter holdjai; A kolduslány; Kilátás a Várszikláról.
