Simone de Beauvoir: Elválaszthatatlanok | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Beauvoir többször nekifutott, hogy korán elhunyt barátnőjét, Zazát és nem mindennapi barátságukat feldolgozza. Önmagának és persze az irodalomnak is. A kísérletek legtöbbjét sikertelennek ítélte, az Elválaszhatatlanok kézirata ezért nem jelenhetett meg hosszú-hosszú ideig. Ám most igazi irodalmi szenzációként vehetjük kézbe.
Szkeptikus vagyok az írói hagyatékokból előkerülő művekkel, töredékekkel kapcsolatban. Hiszen amit nem adott ki életében, annak vélhetően nyomós oka volt, és vajon milyen jogunk van nekünk, az utókor kíváncsiskodóinak, hogy felülbíráljuk ezt a döntést. Persze mindez igencsak kétélű. Ha mindig is hallgattunk volna az írók végrendeletére, akkor ma nem lenne Kafkánk. A magával folyton elégedetlen szerző (életében csak makacs rábeszélésre volt hajlandó egy-egy elbeszélését közreadni) ugyanis ezt kérte a barátjától: „Az utolsó kívánságom: minden, amit magam után hagyok, legyen elégetve, olvasatlanul.” Max Brod viszont nem hallgatott rá, így mentette meg a 20. század egyik legmeghatározóbb írójának műveit. Máskor viszont szinte minden soron érezni, hogy miért is döntött az alkotó úgy, hogy a korai zsengét vagy az értéktelenebbnek ítélt művét nem engedi a kezéből.
Szkeptikus vagyok, aztán valahogy mégis rohanok a boltba, ha megtudom, hogy egy-egy kedvencem már lezártnak hitt életművét kiadatlan levelek, naplók vagy épp kallódó szövegek színesítik tovább. Aztán vagy bosszankodom, vagy rajongok. Egzisztencialista gondolkodóként és íróként is maradandót alkotó Simone de Beauvoir halála után több mint harminc évvel „szól” megint hozzánk az eddig kiadatlanul lappangó kézirat révén. Az előkerült, befejezett kisregényt irodalmi szenzációnak, kivételes felfedezésnek kiáltották ki, és példás gyorsasággal – hála az írónő életművét, magyarul eddig jobbára még meg nem jelent szövegeit gondozó kiadónak –, majdhogynem a francia olvasókkal egy időben kerülhetett a hazai olvasók elé.
A cím nélkül hátramaradt szöveg egy nagy barátság történetét dolgozza fel Beauvoir és Élisabeth Lacoin (Zaza) között. Utóbbi tragikusan korán, még a huszonkettedik életévét sem betöltve hunyt el 1929-ben vírusos agyhártyagyulladásban. Ugyanakkor a bevezetésből, amelyet Beauvoir fogadott lánya jegyez, valamint a regényből is kiderül, hogy mindez csupán a „rideg, tudományos tényszerűség”. Zaza halálát jóval mélyebb konfliktusok és belső viharok, a bigott katolikus családja által megszabott élet és a saját, szabadságra vágyó „egyénisége”, egyedisége között feszülő kibékíthetetlen ellentét okozta.
A barátság olyannyira meghatározó volt az írónő számára, hogy többször is megpróbálta Zaza alakját feltámasztani az irodalom segítségével. Ez leginkább önéletrajzi munkájának, egyik leghíresebb művének (Egy jóházból való úrilány emlékei) oldalain sikerült. A Goncourt-díjjal jutalmazott regényéből (Mandarinok) viszont kihúzta, ám még ugyanabban az évben nekifutott, hogy önálló műben dolgozza fel. Mivel ezt is sikerületlennek érezte, cím nélkül süllyesztette el a befejezett kéziratot – de nem semmisítette meg, és nem is adott utasítást erre. A címet (Elválaszthatatlanok) igazából az élet kölcsönözte, hiszen így emlegették a két fiatal lányt az iskolában.
A két kilencéves kislány között szövődő barátság története több szempontból is drámai. Elsősorban azért, mert a regényben kicsit mindig féloldalú. Előbb Sylvie/Simone rajong az osztály életébe belecsöppenő Andrée/Zaza iránt. A kapcsolat mély és a szerelem erejével lobog benne. „Nélküle nem volt igazi az élet. (…) Andrée nélkül nem is élek tulajdonképpen.” És mivel ezt érzi, féltékeny is: Andrée anyjára, aki iránt rajong a barátnője és a zenére – hegedül és zongorázik –, mert amikor játszott a hangszerén, az olyan volt, mintha önmagával beszélgetne. Ennek a párbeszédnek az intenzitása viszont elmaradt a kettejük bizalmas, meghitt beszélgetéseitől. Pedig Sylvie életében először épp vele kapcsolatban érezte úgy, hogy valóban beszélget valakivel. Ám eljön a pont, amikor ez a viszony megváltozik, és Andrée érzései válnak mélyebbekké. Akkor már viszont épp Sylvie előtt nyílnak meg új utak…
A barátság mögött persze ég a világ, fel-felmordul a Kövér Bertaként ismert mozsárágyú, és az első világháború Sylvie családjára is végzetesen hat: az egykori jómódú családnak egyre jobban össze kell húznia a nadrágszíjat. A nagyvilág sem lesz minden ízében rokonszenves, például a lassan felcseperedő lányok kapcsolatát nem nézik túl jó szemmel: sem az iskolában, sem Andrée anyja, aki egyre gyanakvóbban figyeli a lánya szabadosabb, az elvárt sablonokba nem annyira illeszkedő barátnőjét. És amikor beüt a szerelem, a dolgok még inkább elfajulnak…
Az Elválaszthatatlanok egyszerre remek kortörténet és szívszorító története egy mindent meghatározó kapcsolatnak. Mosolygunk az egymást koravénen magázó lányok felnőttes párbeszédein (Simone tizenkét évesen így zárta a Zazának írt levelét: az Ön elválaszthatatlan barátnője). Vagy azon, hogy Andrée kilencévesen hogyan tekint a világra: „a görögöket imádta, a rómaiakat unta; XVII. Lajosnak és a családjának a tragédiája tökéletesen hidegen hagyta, Napóleon halála viszont mélységesen felkavarta”. Ám a derűt csakhamar sötétebb színek váltják fel, s így lesz egyre torokszorítóbb a kisregény, amelyben Beauvoir – minden előzetes aggodalma ellenére – a legjobb formáját hozza: tiszta, gördülékeny (Bíró Péter fordításának köszönhetően magyarul is) és elgondolkodtató szövegnek örvendhetünk.
Bár az előszó javaslata szerint akár az Egy jóházból való úrilány emlékei előképeként is olvashatjuk az Elválaszthatatlanokat, a kisregény jóval több ennél. Egy igazi ajándék a több mint harminc éve halott írótól.
SIMONE DE BEAUVOIR korábbi művei: Mások vére; Szelíd halál; Félreértés Moszkvában
