Skandináv mérgek

Sissel-Jo Gazan: Tintagomba | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

A gomba és a graffiti körül forog a dán Sissel-Jo Gazan második magyar nyelvű regénye. Csak azért nem emlegetjük a skandináv krimit, mert nem akarjuk beszuszakolni ezt a gazdag és furcsa világot egyetlen műfajba sem. Hiszen van itt minden: politika, művészet, szerelem és megfejtendő titkok is.

Néha imádtam beleállni olyan felesleges vitákba, hogy a krimi vajon szépirodalomnak számít-e. Ponyva vagy sem? Akik irodalomként olvassák, azok Agatha Christie klasszikusával (Tíz kicsi néger) hozakodtak elő, de aztán csak úgy repkedtek Simenon, Doyle vagy Poe művei. És hány klasszikus, veretes szépirodalmi műben fordul elő a gyilkosság, még ha nem is nyomoznak benne hagyományos módon? Az ellentábor viszont a futószalagot hozta elő, mármint azt az érvet, hogy képtelenség komolyan venni azt a műfajt, amely iparszerűen ontja a szinte fénymásolóval készülő darabokat.

A belgák pedig, akik most sem tudták, hogy hova álljanak, csak azt az egy mondatot ismételték folyamatosan: ha valami mestermunka, akkor édesmindegy, hogy hova soroljuk.

Épp ezért okos döntés volt a kiadó részéről, hogy a dán írónőt, Sissel-Jo Gazant nem próbálták meg belegyömöszölni a skandináv krimi mára kissé túlhasznált skatulyájába. Sőt, szót sem ejtenek róla, hogy a szerző leginkább a bűnügyi regények területén mozog otthonosan, talán csak egy apró megjegyzés erejéig a fülön: Sissel-Jo a „skandináv noir” műfaj egyik legjelentősebb képviselője a The Guardian szerint. Ám a könyv kiállítása egyértelműen jelzi a magyar olvasónak: itt bizony szépirodalmi igényű regényről van szó, és nem kiérlelt ponyváról.

És bizony nekik van igazuk. Kár lett volna ezt (és a korábban megjelent regényt, A dinoszaurusz tollát) egy olyan mezőnybe száműzni, amely ma már alig-alig tud újat mondani. A Tintagomba sem úgy kezdődik, mint egy klasszikus krimi, sokkal inkább úgy, mintha egy Doktor House epizódot olvasnánk.

Karina Korsgaard rendelőjébe egy középkorú nő esik be, aki pár szó után el is ájul. Később a kórházban derül ki, hogy vélhetően mérgezés áldozata lett: az anyag, ami kiváltotta a toxikus hatást, egy rovarirtó szerben és a mérges pókhálósgombában található meg. De hogyan ehetett volna gombát Sonja, ha ez elmúlt két hétben nem is járt még erdő közelében sem, és soha nem is szerette. Karina némi habozás után felhívja a rendőrséget, hiszen könnyen lehet, hogy valaki meg akarta ölni az asszonyt. A 2010-ben játszódó előjáték után a nyolcvanas évekbeli Aarhusban találjuk magunkat a tizenkét esztendős Rosa életében, akit a biológus végzettségű, egyedülálló édesanyja nevel, aki bizony bolondul a gombákért. A szerző ilyen szempontból mesterien tartja életben az olvasó gyanakvását. Akárhányszor csak előfordul a szövegben a gomba, máris dolgozni kezd bennünk a nyomozó.

Helle, az anya amúgy is fura szerzet, amikor Rosa megfogant épp egy kommunában élt – így hárman is szóba jöhetnek a „hímivarsejt adományozójaként” vagyis apaként –, elhivatott antifasiszta, az atomenergia és a karvalytőke ellen tiltakozó baloldali, aki imád otthon meztelenkedni. Míg Rosa nevelőapja (a három jelölt közül az egyik) a történet elején már egy férfival él együtt.

A dán kislány egyik legjobb barátnője Sevim, a török bevándorló család sarja, akivel együtt tölti az egész nyarat és friss hobbijuknak hódolnak. Előbb a kukák számait gyűjtik (így, ahogy mondom), majd fokozatosan áttérnek a graffitikre, vagyis a street artra. Rosa aktívan is részt vesz ebben: a szemlélőnek bemutató moncsicsiket pingál amolyan névjegyként a falakra.

Kis idő után furcsa dialógusba keveredik egy idegen „művésszel”, miközben azt is megtudjuk, hogy mi a különbség a bomba és a tag között.

Ez a különös párbeszéd vezeti át majd később Rosát nem csak a művészettörténethez, hanem a szerelemhez is. És persze mindenhol felbukkan a gomba motívuma…

Sissel-Jo igen színes és vibráló világot rajzol fel, szereplői elevenek és kicsit tán mind bogarasak (hippik, házfoglalók, míg Rose nagymamája szabadidejében Neruda verseit fordítgatja), de épp ettől lesznek valahogy igazán hitelesek. A történet hátterében még a ’68-as diáklázadással kapcsolatos események izzanak, legalábbis a Rosa körüli felnőttek mind ebben a huszonnégyórás világmegváltásban élnek, amely hol megmosolyogtató, hol meg a lehető legtermészetesebb foglalatosságnak tűnik, hogy ne mondjam civil kurázsinak és felelősségnek. Persze mindezek egészen másként csengtek Dánia második legnépesebb városának szabad miliőjében, mint ahogy hangzottak volna egy ká európai fülében, akinek ez a fajta baloldaliság (militáns munkások és antifasiszta harc) inkább diktatúrának és nem hóbortnak tetszett.

A Tintagomba gazdag, de nem barokkos nyelven hömpölyög (Sulyok Viktória ihletett fordítása) és a világa sokkal tágasabb annál, hogy csupán kriminek olvassuk, miközben persze nem szűkölködik az izgalmakban és a jól megkomponált fordulatokban. Egy szó mint száz: a skandináv irodalom újabb olvasmányos és emlékezetes darabját tehetjük fel a polcra. Mondjuk, a gombahatározó mellé.

SISSEL-JO GAZAN legutóbbi műve: A dinoszaurusz tolla