Enyedi Ildikó: A feleségem története | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Szép és nem szépelgő adaptáció született az egyik legeurópaibb magyar regényből. Bár akadnak hibái, összességében a jól sikerült adaptációk sorát gazdagítja, amely a lehető legnagyobb tisztelettel bánt Füst Milán klasszikusával. És igen, Störr kaptirányt is valahogy úgy képzeltük el, mint a holland színészt, Gijs Nabert.
Még a film kezdése előtt azon gondolkodtam, hogy miért csak most került a vászonra Füst Milán klasszikusa. Persze tudom, nem lett belőle egyből világsiker. A második világháború alatt jelent meg, sem az idő, sem a hely nem kedvezett neki, hogy egy ilyen finom, nem a megszokott nyelvi regiszterben megszólaló, egyszerre tágas levegőjű, majd beszűkölő regény azonnal sikert arasson. De aztán megjelent franciául a legrangosabb kiadónál (Gallimard, 1958), és több külföldi kiadás is jelezte a fokozott érdeklődést, amely végül nem torkollott Nobel-jelöléssé, bár sokáig ebben a hitben éltünk.
Ám akárhogy is, A feleségem története az egyik legeurópaibb magyar regény, már ha egyáltalán van ilyen kategória, ezért is furcsa, hogy csak most jutott eszébe valakinek, hogy ezt akár koprodukcióban (magyar-német-olasz együttműködés), nemzetközi sztárokkal is tető alá lehetne hozni. Mert csak magyar pénzből, tenger, kikötők és az európai helyszínek nélkül jóval sterilebb verzió születhetett volna. Enyedi Ildikó adaptációja viszont jól láthatóan maximális tisztelettel nyúlt a regényhez, és szinte mindent elkövetett, hogy a lehető leghívebb változat szülessen.
Az, hogy mégsem lett egészen az, nem az alkotók hibája. Kivételes regényekhez kivételes együttállás kell, és ez néha a legjobb szándék mellett sem jöhet össze. Ugyanakkor a filmnek számosabbak az erényei, mint a melléfogásai. Gijs Nabernél jobb Störr kapitányt nem is tudnék elképzelni, s bár kicsit szoknom kellett, de végül Léa Seydoux is egészen hozzáidomult Lizzy szerepéhez. Az ő kettősük az alkotás legerősebb oldalát adják, szinte taníthatóan lángolnak fel egymás iránt és taníthatóan hagyják veszni a szerelmüket.
(Léa Seydoux és Gijs Nabern)
Jó döntés, hogy Lizzy alakjából és az egész házasságból csak annyit látunk, amennyit maga Störr lát, a kamera nem válik minentudó elbeszélővé, ahogy a regény is naplószerű. A filmben ráadásul még nehezebb eldönteni a hűség kérdését, a néző – már ha nem ismeri a regényt – pont úgy ingadozik, ahogy a hajóskapitány, akit lassan az őrületbe kerget a végül jogossá váló féltékenység. Ezt a lassan fokozódó feszültséget igen jól adja vissza a film.
A miliőbe, a ruhákba és díszletekbe, az operatőri munkába (Rév Marcell) egyszerűen nem lehet belekötni. S bár igen vékony hajszál választja el a kettőt, a film szép marad, nem válik szépelgővé, ahogyan a Sorstalanságot nyelte el teljesen a sok tökéletes beállítás. Bárhol meg lehet állítani a mozgóképet ahhoz, hogy képeslap minőségű kockát kapjunk. Látjuk a szoba levegőjében lebegő porszemeket, az arcra kiülő legparányibb kételyt, az egymásba fonódó testek pillanatnyi engesztelést adó boldogságát.
Amennyi költészetet ki lehetett hozni a képekből, azt mind kihozták, ilyen szempontból a szem fürdőzhet a megelevenedő húszas éveken, a háború utáni féktelenségen és glamúros dekadencián.
A gyenge pont, és tudom, hogy mindenki ezen rugózik, a film hossza, a vontatottságba hajló részletezés. A lassú építkezés a házasság dinamikájának kibontásában igen hasznos volt, ezt bűn lett volna elsietni, ahogy a féltékenység fokait is érzékeltetni kell: hogyan válik szerelmessé az addig jobbára a saját életmódjába beletemetkező tengerész, isteni szerencsével hogyan lel rá a majdhogynem tökéletes nőre, és végül hogyan dúlja fel a kapcsolatot, mert már nincs bizodalma senkiben. Hogyan derül fény arra, hogy az a különbözőség, ami kezdetben annyira összefogja őket, miként válik lassan áthidalhatatlanná. Ezekhez valóban idő kell, és a film kissé régimódi hömpölygése passzol is a regény hangulatához.
Ugyanakkor egy idő után mégis jobban lehet érzékelni a filmre nehezülő időt, ami viszont körülményesebbé, életlenebbé teszi a végkifejletet. Lesz egy pillanat, amikor úgy érezzük, ezt a pillantást, a kételynek ezt a villanását már láttuk egyszer, ez a mondat, ez a magyarázkodás mintha már elhangzott volna.
És egy idő után a nyugodt tenger látványában sem rejlik már annyi többlet, mint az alkotás első felében.
Így Störr dühkitörése a film egyik csúcspontjaként is kicsit úgy fest, mintha lassított felvétel lenne, és a szakításhoz/váláshoz vezető jelenetsor is kissé álmosan gördül elénk. Egy kis feszes élénkség kimondottan jót tett volna a filmnek.
S bár akad egy-két holtpont, amelyen nézőként át kell lendülni, összességében Enyedi változatát messze nem sorolnám a teljes félreértések körébe. Meg sem közelíti a Sorstalanság művészi, vagy a Dolina bumfordi, netán bármelyik túllihegett Rejtő-adaptáció csiricsáré balfogásait. Érzékeny, finomságokban gazdag, költői hangulatú film született, amely megőrzi a regény legfontosabb erényeit. Kissé régimódinak hat, de ezt inkább fogjuk a művet belengő időtlenségre. Azokra az örök kérdésekre, amelyeket oly élesen, és oly keserű fájdalommal boncolgat Füst. Például azon, hogy lehet-e úgy szeretni, olyan féktelenül és odaadóan, hogy az végül elkerülhetetlen magányba torkolljon? Hiszen könnyen lehet, hogy a végtelenné táguló szerelem egy idő után úgy szemléli önnön tárgyát, ahogy a tenger a tojáshéjként hánykolódó hajót.
(A FELESÉGEM TÖRTÉNETE, magyar-német-olasz dráma, 169 perc. Rendezte: Enyedi Ildikó. Szereplők: Gijs Naber, Léa Seydoux, Louis Garrel, Jasmina Trinca.)
