Somogyi István: A szabadkőművesség igazi arca | Benedek Szabolcs esszéje
Mindmáig könnyű a magyar szabadkőművességet idegen érdekek kiszolgálóinak, felforgatóknak és forradalmak okozóinak látni és láttatni. Trianon első számú felelőseinek. Somogyi István könyvének harmadik kiadása egy újra erőre kapó diskurzus része, talán csak annyi tűnik világosabbnak, hogy a leleplezőnek szánt mű milyen jól illeszkedik a Horthy-korszak közbeszédébe.
Somogyi Istvánról keveset tudunk. Most, a harmadik kiadásban megjelent könyvének belső címoldalán is mindössze annyit olvashatunk róla, hogy szegény családból származott, ügyvédi diplomát szerzett. Jogi munkája mellett pedig közéleti tevékenységet folytatott, ami eleinte cikkírásból, lapszerkesztésből és a keresztényszocialista szakszervezetek szervezéséből állt. Később pártot alapított és annak parlamenti képviselője lett. A politikai élettől való visszavonulása után visszatért az ügyvédi pályára és könyveket írt. (Az egyik antikváriumi weboldal e recenzió tárgyán túl még egy kötetéről tud.) Ám hogy mi történt a későbbiekben vele, arról se az említett, kényszerűen szűkszavú életrajzi ismertető, se internetes források nem tudnak. A Wikipédián sincs külön oldala.
Az viszont tény, hogy művei közül A szabadkőmívesség igazi arca című a legismertebb: először 1929-ben jelent meg két kötetben, majd 2000-ben a Gede Testvérek adták ki. A mostani kiadáshoz a cím – mondjuk így – kissé modernizálódott, szabadkőmívességből szabadkőművesség lett. Azt, hogy a szöveg ezen felül változott-e, részletekbe menően nem tudtam ellenőrizni, annyi viszont tisztán látszik, hogy néhány kifejezés írásmódja megmaradt régies változatban.
Az eredeti megjelenés apropóját az adta, hogy a húszas évek végén (ahogyan az a bevezetőből is kiderül) Somogyi úgy érezte, hogy ismét mozgolódnak az 1920-ban belügyminiszteri rendelettel betiltott szabadkőműves-páholyok, sőt a politikai közbeszédben is szóba került a tilalom föloldása. Ami egyebek mellett olyan dolgokban is megnyilvánult, hogy amikor 1928-ban New Yorkban fölavatták az egyébként ugyancsak szabadkőműves Kossuth Lajos szobrát, a magyar kormányküldöttség úgymond nem hivatalos, de meghívott tagja az a Balassa József nyelvész lehetett, aki a magyar szabadkőművesség egyik emblematikus alakja és a betiltott Magyarországi Symbolikus Nagypáholy helyettes nagymestere volt. Ezt a vélt vagy valós mozgolódást Somogyi nem nézte jó szemmel, ezért szükségesnek érezte két kötetben kifejteni, hogy mit gondol ő, illetve az akkori politikai kurzus meghatározó része a szabadkőművességről.
A magyarországi szabadkőművességnek nem 1920-ra esett az első betiltása. Ferenc császár már 1795-ben megtiltotta a páholyok működését. Érdekes viszont, hogy a Monarchia idején míg Ausztriában nem, addig Magyarországon működhettek a páholyok. Ez a tény Somogyi könyvében is szóba kerül a császári rendeletre hivatkozva, amit az uralkodó – tekintettel a magyar alkotmányosságra – reánk nem terjesztett ki. A valóság ellenben az, hogy egy osztrák belügyminiszteri rendelet lehetővé tette, hogy a kormány tisztviselői bármely egyesület irataiba bepillanthassanak, illetve azok ülésein bármikor részt vehessenek. Ami tudottan ellentétes a szabadkőművesség hagyományosan zárt, beavatáson alapuló világával. Az osztrák szabadkőművesek így Magyarországra jártak át, ahol az osztrák belügyi rendeletek nem voltak érvényesek, és a határ innenső oldalán számukra külön határpáholyok alakultak.
Nincs e helyütt lehetőségünk a magyar szabadkőművesség történetét részletesen taglalni, úgyhogy most maradjunk pusztán annál a kétségkívül lényeges epizódnál, miszerint a mozgalom fontos, de máig nem kellően feldolgozott szerepet játszott a dualista Magyarország kulturális és társadalmi életében. Az 1919-es betiltásig Brassótól Pozsonyig, Munkácstól Fiuméig, Temesvártól Sopronig összességében mintegy száz páholy működéséről van tudomásunk, több ezres tagsággal, a korabeli kulturális és gazdasági elit krémjével. (Ha nem is jellemzően, de néhány politikus is akadt a soraikban, a politikai paletta minden oldaláról.)
Ugyanakkor arról sem szabad elfeledkezni, hogy a hazai szabadkőművesség csúcsszerve, a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy belső életét törésvonal szabdalta. Ennek egyik oldalán azok a páholyok álltak, amelyek a társadalmi, sőt nem ritkán politikai ügyekbe való minél nagyobb beleszólást szorgalmazták, és a szabadkőművesség egyik legfontosabb feladatának a társadalom átalakítását tekintették. Velük szemben a tradicionálisabb gondolkodású páholyok álltak, amelyek a szabadkőművesség szerepét az antik időkre visszavezethető spirituális hagyományok továbbadásában látták, és úgy vélték, a mozgalom feladata a humanizmus fényének terjesztése és az egyének jobbá tétele, de nem célja a társadalom formálása.
A 20. század elején az egész országban megélénkült a közélet. A gazdasági növekedés, a pezsgő szellemi és kulturális élet, valamint a külvilág változása egyaránt politikai és társadalmi nyitást, reformokat követelt. Újra meg újra fölvetődött a kérdés: mi a teendő? Maradjon-e a magyar szabadkőművesség a műhelyek falai között, vagy lépjen ki, és vegyen aktívan részt az egyelőre jobbára még szellemi síkon létező, de előbb-utóbb konkrét formákat öltő társadalmi folyamatokban? A kérdés nem dőlt el.
1914 nyarán Jászi Oszkár – számos más jellegű pozícióján kívül a Martinovics páholy főmestere – vezetésével megalakult a Polgári Radikális Párt, amely 1918 őszén kormányzati tényezővé vált, és néhány szabadkőműves kormánytag lett, noha ténykedésüket egyikük sem szabadkőművesi minőségükben, a magyar szabadkőművesség nevében végezték. Mint ahogy az 1919. március 21-én hatalomra jutott Forradalmi Kormányzótanácsnak is voltak szabadkőműves érintettségű tagjai – ami viszont nem akadályozta meg a tanácskormányt abban, hogy egyik első rendeletében az összes polgári szervezetet betiltsa, ideértve a szabadkőműves-páholyokat is.
A fentiekből is kitetszik, hogy az első világháború utáni Magyarországon leginkább személyi összefonódások révén húzták rá a szabadkőművességre a bűnbak szerepét.
A vesztes világháborúért, a Monarchia széteséséért, a forradalmakért és Trianonért azt a progresszív politikai vonalat okolták, amelynek kulcsfigurái között akadtak olyanok is, akik tagjai voltak valamelyik páholynak.
Mint ahogy más egyleteknek, szerkesztőségeknek és szervezeteknek is. Említettük, hogy az előző századelőn a páholyok találkozóhelyeknek számítottak a korabeli elit számára.
Somogyi István könyve a Horthy-korszak közbeszédébe illeszkedik azzal, hogy a forradalmak mellett Trianonért is a szabadkőművességet okolja – csakúgy, mint például a néhány évvel korábban megjelent, Palatinus József által jegyzett A szabadkőművesség bűnei című kiadvány, benne a betiltott páholyok tagnévsorával. Trianon kapcsán Somogyi például egy 1917-es párizsi szabadkőműves-konferenciát emleget, amelynek határozatai állítólag szinte szó szerint megegyeznek a trianoni diktátum szövegével. Sőt azt is megemlíti, hogy a francia Illustration című lap ezzel egy időben olyan térképet közölt, amely szinte pontosan megmutatja a Trianon utáni Magyarország határait. Kár, hogy mindez nem került be e könyv képmellékletébe.
Hiányolhatjuk a források pontosítását is, hiszen például egyes idézetek után csak oldalszámot találhatunk, bibliográfiai adatokat nem. Az azonban kiviláglik minden sorból, hogy Somogyi indulatos ellenszenvvel viseltetett a szabadkőművesség iránt, ezért objektivitást nem szabad elvárni tőle. (Egyedül a szabadkőművesség tradicionális, angolszász irányzatával szemben mutat némi megértést, amely különben kimondottan távol tartja magát a közéleti megnyilvánulások minden formájától.) A szabadkőművesség eredetére és múltjára vonatkozó kutatási eredményeket Somogyi lesöpri az asztalról, és az egyébként 1717-ben Londonban létrejött modern szabadkőművességet a zsidóságra vezeti vissza.
Ám hiába érződik minden mondatában az az erőfeszítés, amellyel a magyar szabadkőművességet idegen érdekek kiszolgálóinak, felforgatóknak és forradalmak okozóinak kívánja beállítani, mondjuk azzal, hogy a páholyokban zajló vitáknak csak az egyik oldaláról hoz példákat – igaz, olyat bőséggel –, bőbeszédű munkája nem több politikai pamfletnél. Majdnem egy évszázad távlatából pedig világosan látszik, hogy egy kurzus jellegzetes dokumentuma, amelynek mostani közreadásához jó lett volna a kötet végén egy magyarázó utószót is közölni.
