Sigrídur Hagalín Björnsdóttir: Szent szó | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
A sziget című regényével nem csupán otthon, Izlandon, de a magyar olvasók körében is nagy izgalmat és komoly vitát keltett. Akkor egy egész ország esett szét a szemünk láttára, most egy fiatal nő tűnik el hirtelen. A nyomok New Yorkba, az írás/olvasás misztériumába, és egy szokatlan család még rendhagyóbb múltjába vezetnek. Az eredmény pedig egy újabb nyugtalanító utópia!
25% kedvezmény a TERASZ5 kuponkóddal
Két dolog előtt állok értetlenül. Sehogyan sem fér a fejembe, hogyan volt képes ilyen magasságokba emelkedni az izlandi foci és az izlandi irodalom. Az elsőt most ne boncolgassuk itt, megtették ezt a sportlapok, csak rögzítsük: a szigetország csapata a 2016-os Európa-bajnokságon Angliát megverve jutott a legjobb nyolc csapat közé! És mindezt úgy, hogy az izlandiak száma épp túllépte a háromszázezer főt.
Azt, hogy épp hol áll az izlandi irodalom, már nehezebb megmondani, ugyanis ebben a műfajban nem rendeznek tornákat, nincsenek gólok, se ranglisták, viszont valamit pokolian jól csinálhatnak, mert egyre több jó szerző egyre több kiváló műve jut el hozzánk – és persze a világ többi részére is. Idén már rajongtunk Bergsveinn Birgisson új könyvéért (Elevenélet-patak), a szinte már házi szerzőnek számító Jón Kalman Stefánsson két regényéért (Ásta; Nyári fény, aztán leszáll az éj). A Budapestre is ellátogató író lapunknak adott interjújából ki lehetett olvasni némi magyarázatot a jelenségre, vagyis arra, hogyan születhet és élhet meg ennyi író az amúgy teljesen elszigeteltnek tűnő országban.
Akármi is húzódik a háttérben, nehéz elhessegetni az érzést, hogy Izlandon minden második ember labdát rugdos vagy éppen ír. És nem is akárhogy!
Jó bizonyíték erre a magyar szempontból már szintén nem ismeretlen Sigrídur Hagalín Björnsdóttir új könyve, a Szent szó. Az írónő 2019-ben mutatkozott be nálunk első regényével (A sziget), amely igen nagy figyelmet keltett és komoly vitát váltott ki hazájában. A politikai fikció és a disztópia határán mozgó művet, amely a társadalom fokozatos széthullásáról, a katasztrófahelyzet, a káosz és a farkastörvények eluralkodásáról szól, ma – a járvány negyedik hullámában – kicsit már másképpen olvassuk, mint a megjelenés idején. A sziget józan és hideg logikával levezetett, épp ezért mellbevágó apokalipszise igencsak messze áll Birgisson és Stefánsson líraibb, filozófikus és természetközeli prózájától. (Bár az Elevenélet-patak is egy 18. századi vulkánkitörés pusztítását és szörnyű következményeit mutatja be.)
Nem csoda, hogy ezek után sokan várták, vártuk, hogy az izlandi televíziónál dolgozó újságírónő mivel rukkol elő új regényében. Nos, a Szent szó látszólag gyökeresen más mű, mint az előző volt. Bár egészen másfajta izgalmakkal szolgál (ismét Patat Bence gördülékeny fordításában), mégis ugyanúgy behúzza az olvasót, miközben a jövőnkkel kapcsolatos dilemmákat boncolgatja. Míg A szigetben az egész ország – áttételesen az egész világ – kerül bajba, itt egy minden ízében szokatlan családon belül zajlik a cselekmény, ám a Szent szó jóval több a hagyományos családregényeknél.
A regény egy influenszerhez hasonló, közösségimédia-sztár, Edda rejtélyes eltűnésével indít. A fiatal nő biztos egzisztenciális háttérrel, és irigylésre méltó családdal rendelkezik, úgyhogy mindenki értetlenül áll az eset előtt. Főként, hogy a háromnapos kisfiát hagyta hátra. A szokásos magyarázatok (szülés utáni depresszió) nem igazán állják meg a helyüket, pláne azután, hogy kiderül: Edda nem kevés pénzzel New Yorkba távozott. Az összeg az általa alapított cégből (Phaedrus) származik, amelynek létéről és titokzatos bevételeiről sem tudott senki. A családi kupaktanács végül a féltestvérét, Einart küldi utána az Egyesült Államokba, hogy találja meg és hozza haza. Itt persze különös kalandokba keveredik, főként amikor belebotlik a Times Square-en „dolgozó”, kifestett testű Gloríával.
A történésekkel párhuzamosan egy másik szál is elindul, amely a múltból ered, és egy furcsa szerelmi háromszöggel kezdődik. A jóképű, és nem épp a monogámiáról híres Örlygur egyszerre két fiatal lányt is teherbe ejt: a fővárosban élő barátnőjét, Júlíát és a vidéki kalandnak számító Ragnheidurt. Ám amikor a két lány megismerkedik egymással, váratlan fordulatként összeköltöznek, a csalfa férfit pedig kipaterolják az életükből. A pár hét különbséggel világra jövő Eddának és Einárnak így lesz két anyja.
Bár a két gyermek édestestvérekként nőnek fel, és kinézetre is olyanok, mintha ikrek lennének, igazából nagyon is különböznek egymástól. Az autista jellemvonásokkal rendelkező, igencsak magának való, zárkózott, kiváló tanuló Eddának mindene az olvasás, a könyvek világában él. A diszlexiás Einar viszont még az iskolát sem fejezi be, viszont kiválóan boldogul az életben, egyre-másra alakítja ki futó kapcsolatait. Csakhogy Eddához az elszórt nyomok épp a könyveken (és a múltban rejlő titkokon) át vezet az út. És ebben a birodalomban épp olyan fontos lesz Szókratész, mint az írást feltaláló sumérok.
A Szent szó – miképp A sziget is – több műfajt ötvöz: csipeget a krimiből, az utópiából és a családregényekből, ám a mélyén húsba vágó filozófiai kérdéseket boncolgat. Ártott vagy használt az emberiségnek az írás (és vele együtt az olvasás) találmánya? Valóban civilizációt teremtett, mint ahogy azt hinni szeretjük? Hol a helye az olvasásnak a mai világunkban: rekvizítum talán, amely egyre inkább egzotikummá válik? Vagy az új szellemi forradalom épp az írás felszámolásával tetőzik majd? A felvetett kérdéseken túl persze meg kell birkózni a szokatlan család nem mindennapi múltjával is, és mindannak hozadékával, amelyek hatása egy életre meghatározta Edda és Einar sorsát.
Björnsdottir izgalmas regénye utazás az emberiség múltjába és lehetséges jövőjébe: egyszerre nyugtalanító gondolatkísérlet, provokáció és töprengésre késztető jóslat.
Úgy is fogalmazhatnék, hogy az új regény jóval intellektuálisabb parabola az előző regénynél, de nem lenne teljesen igazam: az izlandi írónő ugyanis mesterien mozgatja a szálakat, vált elbeszélőt és tartja fenn végig a feszültséget. Szinte fel sem tűnik, hogy eközben már rég Szókratész érvein és az írástól való eredendő félelmén töprengünk (ne feledjük, a legnevesebb görög filozófus soha semmit nem vetett papírra). Ugyanúgy az emberiség lehetséges jövőjét fürkésszük, ahogy a korábbi regény esetében tettük. De most sem könnyű eldönteni, hogy az volt, vagy ez lesz-e ijesztőbb.
SIGRIDUR HAGALÍN BJÖRNSDÓTTIR korábbi műve: A sziget.
