Kukorelly Endre: Egy belga revolver | Benedek Szabolcs kritikája
Kukorelly Endre kötetbe gyűjtötte esszéit, közéleti írásait és interjúit. Többségük ismerős lehet azok számára, akik figyelemmel követték mindazt, ami az elmúlt évtizedekben ebben az országban történt a nagymarosi vízlépcsőtől kezdve a „Kossuth tér visszatér”-en át az újabb és újabb kétharmadokig. Nemcsak történések lehetnek emlékezetesek, hanem reflexiók is.
Emlékeztem is nem egy fontos eseményre a közelmúltból, ahogy most el-, vagyis újraolvastam őket. Például arra az interjúra, amely eredetileg 2008-ban, a Litera Nagyvizit rovatában jelent meg, és amelyben Kukorelly megemlíti – talán először? – a brjanszki erdőt, ahol az apja partizánvadász egységet parancsnokolt. Szíven ütött akkor, szíven ütött most megint. A nagyapám is emlegette a brjanszki erdőt, csupán azért nem olyan gyakran, mert a nagyapám nem beszélt a háborúról. Leszámítva egy különösen hosszúra nyúlt nyári délutánt, amikor a hálószobájuk hűvösében elmesélte a lakni unokájának, hogy milyen volt az a négy év a fronton, meg a másik kettő a hadifogolytáborban. Vagyis megpróbálta elmesélni, én pedig kamaszfejjel meg voltam győződve arról, hogy értem. Dehogy értettem! Annál a nyári délutánnál amúgy is beszédesebbek voltak a nagyapám éjszakái: álmában kiáltozott, majd fölriadva zseblámpával a kezében járta a házat.
A brjanszki erdő a mai Oroszország nyugati szegletében terül el, közel a fehérorosz és az ukrán határhoz. A második világháború idején a megszálló magyar hadsereg egységei súlyos harcokat vívtak itt a partizánokkal. A nagyapám is szolgált a brjanszki erdőben, hogy pontosan mennyi ideig, nem tudom, a négy év során a hadszíntér számos pontjára elvezényelték. A csapatokat cserélgették, amelyik addig megszállóként tevékenykedett, azt idővel átdobták a frontra, és fordítva. Ha nem is túl nagy a sansz, de van némi valószínűsége annak, hogy a nagyapám pont akkor tartózkodott a brjanszki erdőben, amikor Kukorelly Endre apja ott századparancsnokolt. Akár alatta is szolgálhatott (neveket nem említett soha). A hely a nagyapám háborús emlékezetének fontos eleme, dalt is hozott onnan magával: „A tüzér sírját megásták a brjanszki erdőben”, ennyi rémlik belőle arról a nyári délutánról.
Ez az erdő a Kukorelly-tradíciók sorában akár metaforaként is idézhető: az apa, a ludovikás, magasan kvalifikált tiszt azok ellen a partizánok ellen vezényelte katonáit, akik az irreguláris hadviselés minden lehetséges elemét fölvonultatták. Gerillaharc, robbangatás, orvlövészet. Csupa olyasmi, amit nem oktatnak a katonai akadémiákon. A történelem sorozatos ellentmondásokat szül, és számtalan olyan helyzetbe kényszerít, amely sem a tananyagban, sem a hagyományban nem szerepel. Föltehetően olasz ősök, talán egy talján pattantyús, aki a török elleni felszabadító háború során idekeveredett. A dédszülők a mai Magyarország határain kívül születtek, az elcsatolt területeken. A család sokszorosan megérezte Trianont. A nagymama a cselédekről beszélgetett az osztrák társalkodónőkkel, a nagyapa megtanította a fiának, hogyan kell úgy kitölteni a bort, hogy pontosan huszonegy csepp maradjon az üvegben. A Hadik kávéháztól a Szondy utcáig, a kommunizmusban ezüstekcájggal ették a mákos tésztát, amelyen alig volt mák. Az a bizonyos úri keresztény középosztály. Évtizedekkel később egyesek számon is kérték, Kukorelly Endre miért nem ide tartozik, miért amoda.
De hát kell mindenáron tartozni valahova? Ha elfogadjuk a szekértáborok logikáját, akkor igen.
Kukorelly publicisztikája azonban arról szól, hogy nem kell elfogadni – lehet, hogy egyszerűbbnek és könnyebbnek tűnik fölülni valamelyik szekérre, de ettől még nem muszáj. Például, teszem azt, abból, hogy valaki tiltakozik egy Wass-szobor ellen, bármennyire is kínálkozik az előítélet, még nem következik, hogy neki semmit nem jelent Erdély. Kukorelly válaszképpen le is írja, hányszor, mikor, kikkel volt Erdélyben, és hogy ebbe mennyi minden beletartozik.
Közhelyként hangzik, ám ettől még igaz: a világ összetettebb annál, hogy megelégedjünk azzal, hogy fekete-fehérben nézzük. Ezeknek a szövegeknek – legyenek akár esszék, interjúk, közéleti cikkek – az elsődleges olvasata, hogy van, ami rendszerektől független, klisék és skatulyák fölött áll. Nem véletlen, hogy a kötetet lapozgatva az embernek újra meg újra a régi sztori jut eszébe: a sorból kilépve a flamandok ide állnak, a vallonok meg oda, de akkor hova álljanak a belgák? A cím is rájátszik erre.
Bár a végjegyzet szerint az ismétlődések ritkítva lettek az interjúkban, azért maradtak a kötet szövegében vissza-visszatérő sztorik és fordulatok, ami nem baj, mivel erősítik azokat a sarkalatos pontokat, amelyek hangsúlyos elemként jelentkeznek a krédóban, illetve a publicisztikákból kirajzolódó szellemi és valós önéletrajzban. „A futballozáson és a lányokon kívül semmi nem érdekelt, kerültem, hogy szembenézzek azzal, mi lesz majd” – mondta Kukorelly egy korai interjúban Keresztury Tibornak. A rendszer erjedésével és megszűntével aztán végre tágulhatott a horizont, Örley-kör, szerkesztőségek, olvasott, majd írott könyvek hosszú sora.
Az egyetemista Orbán Viktor 1987 decemberében oral history interjút készített vele, negyedszázaddal később a Parlament folyosóján szóba került közöttük, hogy a kazetta megvan-e még valahol. Valószínűleg nemcsak Kukorelly számára jelentették a hajdani fiataldemokraták a reményt, miszerint igenis meg lehet, mert meg kell haladni az ásatag törésvonalakat, és hogy lehet más a politika.
Snitt, éles váltás, visszatérő felvetés, hogy aki elempés, annak muszáj eleve zöldnek lennie?
Válasz: Kukorellynél ez alapból megvolt – fradista, gyerekkorában mindenki 8-as és 9-es zöld-fehér mezt akart viselni: Varga és Albert. A politikába való direkt beszállással az idő kevesebb lett és értékesebbé vált, az esszék ritkultak, sokasodtak az interjúk. Morvai Krisztina mint padszomszéd a patkóban, odaláncolás a Kossuth téren. Végül a szó elszállt, az írás maradt.
Engedtessék meg még egy személyes emlék. 2016 májusa, Famagusta, Észak-Ciprus, ahol a helyi egyetem szervezésében Futball határok nélkül elnevezéssel nemzetközi írófutball-torna zajlik. Igen, az íróválogatott, amelyről megint csak Kukorelly jut az eszünkbe. (Érdekes módon a könyvben nem esik róla a szó, a parlamentiről igen, amelyben csak kormánypártiak játszottak, illetve Kukorelly, aki jelentkezett, hogy menne). Én is a magyar csapat tagja voltam, pedig béna vagyok, Bandi is tudta, mindenki tudta, beleértve engem is. Nem is játszottam sokat, a sorsdöntő meccseken egyáltalán nem. Ez momentán a törökök elleni sorsdöntő meccs volt, szakadó esőben, a továbbjutás múlott rajta. A pálya a hajdani demarkációs vonal közelében feküdt, szögesdrótok és lövésztornyok árnyékában, a közelben az ENSZ-békefenntartók laktanyája, a háttérben Varosha szellemházai, amelyeket annak idején a törökök közeledtekor a görögök pánikszerűen kiürítettek, és minden úgy maradt.
A továbbjutás (majd a tornagyőzelem is) meglett, én persze nem léptem pályára, ténferegtem a meccs végén a felezővonalnál, amikor Bandi – hadd nevezzem most már így – felém gurította a labdát, hogy rúgjam vissza. Hosszas passzolgatás lett belőle, keresztben a pályán vagy negyedórán keresztül, közben elállt az eső, a nap kisütött, az évtizedek óta elhagyatott szállodaépületek között látszott a tenger kékje, és az egészben volt valami megfoghatatlanul felemelő és euforikus. Nem szóltunk egymáshoz, csak járt a labda, mi meg önfeledten rúgtuk. Azt hiszem, akkor ráéreztem, miről van szó.
KUKORELLY ENDRE legutóbbi művei: Cé cé cé pé; Pálya; Porcelánbolt
