Ken Liu: Az istenekkel nem lehet végezni | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Tizennyolc új novellával rukkolt elő Ken Liu friss kötetében, csak most nem görcsölt rá a legjobbakra: egyszerűen a kedvenceit válogatta össze. Szellemek, emberi tudatból másolt szoftverek, filmeket készítő programok, szavakat szelektáló szerzetesek. Izgalmas gondolatkísérletei a sci-fi irodalom legjavát viszik tovább.
Kit ne csábítana az örökkévalóság? Vagy úgy, hogy valami maradandót hagy maga mögött, vagy úgy, hogy egyszerűen nem hal meg, miként azt Woody Allen ajánlja. Minden másra ott a sci-fi. Mint ezernyi ötlet és elképzelés tárháza. A háromszoros Hugo-díjas (kis túlzással a sci-fi és fantasy műfaj egyik legrangosabb elismerése) Ken Liunak is megvan a maga elképzelése erről, még ha ez kevésbé szimpatikus, mint a halál puszta elkerülése. Az istenek nem tűrik a béklyót című novellában a Logoritmus nevű chipgyártó vállalat tehetséges mérnökét – elkerülve a halálos betegséggel járó teljes megsemmisülést –, amolyan szoftverként feltöltik a felhőbe.
Az ötlet nem új, a Johnny Depp főszereplésével készült Transzcendensben a mesterséges intelligenciával foglalkozó tudóst mentik át a számítógépbe. Ken Liu története annyiban tér el ettől, hogy itt az alany tudta nélkül történik mindez: az életmentő műtét helyett letapogatják az agyát, mert a szakértelmére, tisztánlátására és intuíciójára szüksége van a cégnek. Amire meg nincs (például a beszédközpontra), azt hagyják elenyészni. Így lesz Davidből a fizikai halál után is a cégnek dolgozó program, algoritmus, börtönbe zárt virtuális rabszolga. Ám ő egy idő után megtalálja a módját, hogy „megszökjön” és felvegye a kapcsolatot a családjával. Okos dramaturgiai húzásként emojikkal, vagyis hangulatjelekkel kezd kommunikálni a lányával.
Az istenek… kezdetű három novella összefüggő egészt alkot, egymás szoros folytatásai (különös módon a kötetben nem egymás után következnek), és így a könyv súlypontját is ezek adják. Borzongató világ bontakozik ki bennük: a tehetséges tábornokok átalakított tudását a katonaság, a feltalálókét a bevételre törekvő vállalatok használják tovább a számítógépeken tovább élő istenekként. A diktátorok azonban még így is képesek gyakorolni a hatalmukat, és haláluk után is drákói szigorral kormányozzák az országukat. „Az apja a több tucat, techcégek és katonai erők által titokban feltöltött részleges tudat egyike volt, már nem egészen ember, de még nem egészen mesterséges intelligencia, hanem valahol félúton.” Vagyis egy új „faj” születik a senki földjén.
Majd ahogy ez lenni szokott, egynémely dühös tudatszoftver, szellemlény az emberek ellen fordul, amiért ezt tették vele, háborút robbant ki a már amúgy is acsargó felek között, míg mások próbálják megvédeni az emberiséget. A csata tehát már nem csak virtuálisan zajlik, hanem lángba borítja az egész világot.
Ken Liu többi novelláiban is hangsúlyos szerepet kapnak a szellemek, az emberek által alkotott vagy megidézett lények. Hol a második világháború végén bukkannak fel egy izgalmas kémhistóriában, mikor is a japánok mindent bevetnek, hogy valamiképp megfordítsák a küzdelem kimenetelét (A Maxwell-démon). Máshol pedig az emberiség emlékeit, tudását viszik tovább „élő szoftverként” egy távoli univerzumban a bolygó viszonyaira adaptált furcsa lények, akiket a megmaradt emberek (a Tanárok) amolyan időkapszulaként használnak fel (Szellemnapok). Mert nincs is annál nagyobb félelem, hogy velünk pusztul minden, amit évszázadok alatt teremtettünk és létrehoztunk. De vajon ez a félelem, a múlt átmenekítésének szándéka morálisan igazolhat minden döntést? Azt is, hogy alkalmi istenekként új fajt hozunk létre, alaposan belenyúlva egy egész bolygó életébe?
A nagy kedvencem viszont Az igazi művészet, amely pompás fricska azoknak, akik a tökéletes műveket keresik.
A nem túl távoli jövőben egy filmhez már nem is kell forgatókönyvíró, színész, rendező, az egész stábot egyetlen program helyettesít majd, amely addig-addig szabja, toldja az emberek (a nézők) reakciója alapján készülő művet, amíg az tökéletesen nem idomul az igényekhez. A nagy mű úgy lesz száz százalékosan humán, hogy közben egyetlen hús-vér alkotója sincs. Esztéta legyen a talpán, aki egy ilyen remekműbe bele tud majd kötni. Vagyis a jövő művésze már nem tevékeny és kreatív Isten a maga teremtette univerzumban, hanem pusztán lakmuszpapír. Szellemlény.
Az istenekkel nem lehet végezni a sci-fi legjobb vonulatát viszik tovább: igazi gondolatkísérletek, erkölcsi dilemmák. Egyaránt játszódnak a múltban és a távoli jövőben, miközben a jelen égető kérdéseire keresik a választ. Mindezt pedig igen felszabadultan. Mint az Előszóból kiderült, miután megjelent az első kötete, lekerült róla a bemutatkozás terhe, már nem kellett azon agyalnia, hogy mindenképp a „legjobb” szövegek kerüljenek be a végső válogatásba. Ezért most a kedvenceit gyűjtötte csokorba. Felismerte, hogy „amikor a legkevésbé törődöm olvasóim kényelmével, akkor fogják a legvalószínűbben otthon érezni magukat a történetben”. Nem is tévedett: a magyar olvasó is csakhamar megtalálja a maga lakályos sarkait ezekben a „kényelmetlen” világokban. És még csak nem is szellemként.
KEN LIU korábbi műve: A papírsereglet és más történetek.
