Gurubi Ágnes: Másik isten | Papp Sándor Zsigmond kritikája
A több generációt felölelő, múltfeltáró regénye után egy izzó, de sehová nem vezető szerelem történetével jelentkezett Gurubi Ágnes. A zsidó nő és cigány férfi viszonya, a búzavirágkék és a mélybarna találkozása bár körültekintően megformált, nem olyan megrázó és felkavaró, mint ahogy azt a Szív utca kapcsán megtapasztaltuk.
Helikon, 219 oldal, 3299 Ft
Először csak a külsőségekre figyeltem fel. Arra, hogy mennyire jobb a fotó az új regény, a Másik isten fülén: profibb, meggyőzőbb, olvasócsalogatóbb. Így kell kinézzen egy már befutott, vagy legalábbis ismert író, bólintottam magamban. Gurubi Ágnes első regénye, a Szív utca ugyanis már a negyedik kiadásnál jár, nem azt mondom, hogy miatta állnak sorba a könyvesboltok előtt, de debütálásként ez igen jó teljesítmény. Így talán érthető, hogy azok, akik kedvelték a többgenerációs családregényt, fokozott figyelemmel várták az új könyvet, amely viszonylag gyorsan, alig egy évvel az első után jelent meg.
Mindent tudni akarok – talán ez a mondat járja körül leginkább a Szív utca lényegét. A múltbéli, készakarva elfelejtett, ki nem beszélt események feltárása, kerek elbeszéléssé szerkesztése a legfőbb feladata a negyvenéves, az eseményeket rögzítő Annának a regényben. Távol élő rokonokhoz utazik, dokumentumokat néz át, miközben – nem kevés önreflexióval – a saját életét is nagyító alá teszi. A zsidó gyökerek egészen az ükanyáig, Hirsch Rózáig nyúlnak, akit a városmajori utcai Bíró Dániel kórházban ért utol a vég razziázó nyilasok képében (erről bővebben Zoltán Gábor megrendítő regényében, az Orgiában is olvashatunk). Ez a trauma – sok más egyébbel, köztük az alkoholt nem megvető férfiakkal – hullámzik végig az egymást követő nemzedékeken, míg ki nem köt Zsófiban, az elbeszélő lányának autoimmun betegségének képében.
Míg a Szív utca az emlékezés regénye, addig a Másik isten a felejtésé (lenne). Az Annánál kicsivel fiatalabb Herbszt Juli ugyanis egy igazi, nagy szerelemnek tűnő, valójában „se veled, se nélküled” kapcsolaton próbál valamiképp túljutni. A dolgokat nehezíti, hogy férjezett, van egy kisfia, még mindig nem dolgozta fel a nemrég elvesztett apja hiányát, amely sebet még elevenebbé tesz – bár jobb pillanataiban be is gyógyítja – a tény, hogy szerelme, szeretője az apja régi barátja, aki kislány kora óta ismeri. A járható út megtalálásában a már bevált terapeutája is segít, ám a háttérben itt is gomolyog a korábbi regényre is emlékeztető vészterhes, mindent befolyásoló múlt. A két regény közti kapcsolatot erősíti, hogy több meghatározó helyszín (például a Szív utca), illetve néhány múltbéli történet is közös, csak más nevekkel. Juli tehát nem irodalmi klónja vagy folytatása, hanem inkább kiegészítő reinkarnációja Annának.
A mű egyik dramaturgiai csavarja, hogy a terapeutája írásra biztatja Julit, hogy ha már szóban nem (mindig) megy, akkor így fejezze ki azt, ami benne rejtőzik, és ami elvezethet a szorító helyzet megoldásához. Ezek az őszinte, terápiás célból lejegyzett szövegek (amelyekbe beleolvasva jön rá a férje, hogy felszarvazták) kerülnek be a regénybe, és ez a megoldás lenne az, amit a fülszöveg a „hagyományos próza szabályait üdítő módon felrúgó szabad tudatáramlásoknak” nevez. Nos, épp ez az, amit nem nagyon látunk bele az amúgy szokványos prózapoétikai eszközbe.
A legfőbb probléma, hogy a regény nyelve – a nézőpontváltáson kívül – nem nagyon különül el a terápiás vallomás nyelvétől, ugyanaz az akkurátus (olykor igencsak mesterkélt) megformáltság jellemzi.
Mintha úgy jegyezné le Júlia a legbensőbb történéseit, kvázi titkait, mintha eleve kiadásra szánná, irodalmi sikerekre áhítozna. Sokkal inkább egy író belső utazás ez, mint egy önvizsgálatot folytató páciensé. Ez némiképp hiteletelníti a megszólalást, elveszi a vallomás, a szembenézés erejét. Az sem egészen világos, hogy időnként miért változik meg a tördelés rendje, a prózai szöveg ugyanis olykor átvált a szabadvers külső jegyeire, különösebb stílusváltás nélkül.
A terápiás betétek repetitív, felfokozott, néha szentimentalista nyelve, önmaga körül toporgó szemlélete igencsak eltér a korábbi regény szilánkos szerkezetétől, tömör és nagyobb súlyokkal operáló nyelvezetétől, és a tétje is sokkal kevesebb, hiába hangsúlyozza többször is, szinte már mániákusan, hogy itt most bizony nem kevesebbről, mint élete szerelméről van szó. Az is kétségtelen, hogy az érzelmek eluralkodását jól ellensúlyozza az erotikától fűtött, a vulgaritással is jól gazdálkodó stílus, az összhatás mégsem lesz átütő erejű, nem ráz meg, mint a Szív utca oly sokszor, inkább csak elcsordogál. A váratlan zárlat, a felvillanó tragédia is a regény melodramatikus hangoltságát erősíti.
Üdítő, hogy miközben a zsidó nő és cigány férfi szerelme, a búzavirágkék és mélybarna találkozása mellőz mindenféle sztereotípiát, dinamikájában a lehető leghétköznapibb viszonyokra emlékeztet, vagyis nem lesz sem tanmese, sem bulváros locsogás.
Helyenként mégis úgy éreztük, hogy ebben a különös találkozásban, a kettős kisebbség levegőtlenségében még rejlett néhány kiaknázatlan lehetőség. Viszont Gurubi Ágnes igencsak ért ahhoz, hogy sűrű motívumhálót szőjön, így többszörözve meg a jelentésrétegeket, elég csak a regény egyik központi elemére, a sárga színre gondolni, amely Juli cipőjén (a vágy nem is annyira titokzatos tárgyán), a megkülönböztető csillagban, vagyis a múlt mindenre rátelepedő súlyos árnyain, vagy a hol előbújó, hol elvonuló Nap ragyogásában jelenik meg.
Az elfojtott tartalmak és belső rímek megtalálása érdekében az olvasó is terapeutává válik, hogy jobban megértse a lélektanilag alaposan kidolgozott szereplők motivációit, felfejtse a láthatatlan összefüggéseket, amelyek közé bőven keveredik közhelyes kapocs is (például az apapotló szerető jelentősége).
A Másik isten gördülékeny, minden ízében mai szöveg, csak épp jóval kevesebb súlyt pakol az olvasóra, mint a bemutatkozó regény. Terjengőssége és üresjáratai, időnkénti túlírtságai miatt jobban érezni itt a maga eszközeit már megtaláló írót. Azt, aki most kicsit alábecsülte nyersanyaga teherbírását. Ennek ellenére Gurubi Ágnest érdemes a mostanában jelentkező, több mint ígéretes szerzők közé sorolni (Halász Rita, Vonnák Diána, Puskás Panni stb.), még ha ennek a regénynek a hangja most nem olyan meggyőző és kísérletező kedvű. Témaérzékenysége, nőalakjainak összetettsége és éles szeme mindenképpen feljogosítja erre.
