Karl Ove Knausgård: Évszakok – Ősz | Ács Ferenc kritikája
Még alig hevertük ki a norvég író hatkötetes és több ezer oldalra rúgó regényfolyamát, a Harcomat, máris itt az újabb vállalkozás: a négyrészes Évszakok. Míg a korábbi munka a monumentalitása, a hétköznapok megragadásának küzdelme felől volt vagy lehetett érdekes, addig a mostani az apróságok, a világ szilánkjai felől próbálja elérni hellyel-közzel ugyanazt a hatást.
A korábbi regényfolyam az idő fogságba ejtésének volt beszédes kudarca – mert a győzelemmel pillanatig sem kecsegtetett – és felemás lenyomata. Ráadásul igen megosztó: miközben Karl Ove Knausgårdnak elhozta a kétségtelenül megérdemelt világhírt, sokan pusztán a grafománia ünneplését, a személyes élet lejegyzésének csöndes és szívós tébolyát látták benne. Akárhogy is van, a Harcommal ismét egy olyan művel gazdagodott a világirodalom, amelynek kötetei ott lesznek a művelt olvasók polcán, de kevesen küzdenek majd meg az egésszel. Vagyis könnyen lehet, hogy ez lesz az új évezred Ulysessze, a mozdíthatatlan és megkövült monolit, amely egyszerre rántja magához az olvasót és taszítja el. (Az utolsó, lezáró kötetről itt olvashat bővebben.)
Ezzel szemben az Évszakok kimondottan olvasóbarát formátum (A. Dobos Éva fordítása), és gyönyörű könyvtárgy. A szöveget Vanessa Baird egyszerre éteri és nyersen buja illusztráció gazdagítják, miközben a Harcom poétikáját viszi tovább: ugyanúgy a személyes élet banalitásaival dolgozik, néhol vallomásszerű és megindító, máskor pedig a puszta rögzítés hideg fénye világítja be a szöveget.
Műfaja szerint az enciklopédia és a füveskönyv közé sorolható, és az ismerős szándék járja át: egyszerre megmutatni és megértetni a környező világ tárgyait, fogalmait, jelenségeit. Annyi különbséggel, hogy mint minden a Knausgård-féle univerzumban, ez is fokozottan személyes téttel bír.
Negyedik, születendő gyermekének kívánja ismerőssé varázsolni a rá váró idegen világot, ám a gesztussal egyben önmagát is játékba hozza: „Meg akarom neked mutatni a világunkat, olyannak, amilyen (…). Te majd magad módján fogod látni, saját tapasztalatokat szerzel, és a saját életedet fogod élni, ezért természetesen magam miatt teszem: megmutatom neked a világot, te pici emberke, ezért lesz érdemes élnem.”
Az Ősz a Harcom olykor korlátlannak tűnő hömpölygésével szemben igen szigorú felépítésű: a három őszi hónapot három, a születendő lányához írt levél vezeti fel, és mindegyikbe húsz „szócikk” került, majdhogynem azonos terjedelemben. A figyelme most is a lehető leghétköznapibb tárgyakra (nejlonzacskó, rágógumi, gumicsizma, konzervdobozok, vécékagylók stb.) vagy fogalmakra (háború, magány, megbocsátás, tapasztalat, csend stb.) irányul, illetve nagyon sokszor válik kiindulóponttá a test (Fogak, Száj, Pisi, Láz, Szeméremajkak, Arcok, Szem stb.) és a természet (Darázs, Kígyók, Medúzák, Alma, Tetű, Fűzfa). Elvétve közelít csupán kifejezetten a művészet felől (Van Gogh, Flaubert, August Sander), miközben a hétköznapiból igen gyorsan eljut olykor művészetfilozófiai kérdésekig, vagy legalábbis a felvetéséig. A tarló kapcsán például csakhamar Gombrowicz naplójánál és Olav H. Hauge verseinél köt ki, míg a tapasztalat dobbantója Heideggerhez viszi, vagy pontosabban annak belátásához, hogy abból egy kukkot sem ért. Ám ezek a ritkábbak.
S bár sokszor lesznek a szócikkekből elmélkedések, filozófiai töprengések, igazából ezek ritkán jutnak tovább a valóban magvas gondolatokig, olykor csak ismert bölcseleti problémákat és kérdésköröket fogalmaz újra, és tupírozza fel némi személyességgel.
Igaz, a szócikkek megfogalmazásai kapcsán sokszor érezni, hogy olyasvalakinek szánja, aki még keveset látott a világból (a lehető legszájbarágósabban magyarázza el a darázs, a dob vagy a régi vezetések telefonok kinézetét, és még számos példát említhetnék), ami viszont olykor éles kontrasztban áll azzal az erőfeszítéssel, hogy némi elmélkedéssel emelje el ezeket a puszta leírástól. Tehát a szövegek egyszerre szólnak egy újszülöttnek és egy középkorú, már sokat látott olvasónak. Olykor a csecsemőtől jutunk el a felnőttig, olykor fordítva.
Amikor ez a játék sikerül, és még valódi személyességgel is képes átitatni, akkor igazán remek szösszenetek kerülnek ki a keze közül (Ujjak, Gumicsizma, Csend, Dobok), ám ezek a ritkábbak. A kísérletek java része nem tud felülemelkedni a banalitáson, vagy a számunkra teljességgel érdektelen személyességen: a Benzinből nagyjából az derül ki, hogy ez a színtelen és átlátszó valami hajtja a buldózereket és buszokat, viszont egészen átlényegül és varázslatossá válik, amikor egy tócsa tetején úszik. A Pisiből pedig megtudjuk, hogy utoljára tizenöt évesen eresztett a nadrágjába, mert versenyeztek, hogy ki tud több ananászkonzervet megenni, így aztán éjjel megtörtént a baleset.
Miután pedig a sokkszerű szégyenérzet elmúlt, rájött, hogy: „istenem, milyen jó bepisilni”.
Az Évszakok nyitódarabja persze arra most is kiváló, hogy dokumentálja egy Karl Ove Knausgård nevű író mindennapjait, sok mindent megtudjunk a családjáról, az íróságáról (a dolgozószobája kinézetétől az amúgy igen költői felismerésig, hogy „Nyelv nélkül benőné a világot a vadon: minden szó egy pici tisztás”) és a svéd táj kiaknázhatatlan szépségéig (érdemes lenne összeszámolni, hogy hányszor írja le a „fák”, „égbolt” vagy „tenger” szavakat.) Ám tulajdonképpen, minden külsőséget és réteget eltávolítva (nem kell túl sokat), igazából csak egy derül ki: „Írja ezt egy fehér, középkorú, dermedt lelkű férfi, aki merev testtartással, kissé hajlott háttal jár, aki soha nem játszik, soha nem táncol, soha nem adja át magát a vad, gátlástalan sötétségnek”. Hát igen, kérdés, hogy megér-e ez a felismerés négy kötetet.
Érdemes ugyanakkor összevetni Knausgård enciklopedikus szösszeneteit Elena Ferrante hasonló vállalkozásával: ő egy éven át írt minden héten személyes, az életébe és gondolkodásába, a műhelyébe bepillantást engedő tárcákat (Véletlen találatok, itt olvashat róla bővebben). Ezek tétjét persze javarészt az emelte meg, hogy a személyében egy rejtőzködő, folyton találgatások tárgyát képező, álnév mögött alkotó íróról van szó, míg Knausgård ennek a másik véglete. Olykor az az érzésünk vele kapcsolatban, hogy már többet tudunk róla, mint a saját terapeutája. Ám Ferrante szövegeinek sűrűségéből, a titkolózás és kitárulkozás játékából, az egyszerű dolgok kibontásának elegáns és észrevétlen technikájából ide jóval kevesebb jutott. Tán köszönhető ez a skandináv mértékletességnek és letisztultságnak, amely az Évszakokat sokkal inkább jellemzi, mint a regényfolyam nagyra nőtt univerzumát.
KARL OVE KNAUSGARD korábbi műve: Harcom 1-6.
