Standovár – Bede: A kék melleken túl | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Ha gondolkodtak valaha is, hogy milyen lenne egy szexuálpszichológus és egy fotóművész találkozása a könyvkiadás boncasztalán, akkor máris szállítom a megoldást. A könyvben a több évtizedes praxis tapasztalatával rendelkező terapeuta és a fotóművészet izgalmas alkotója adott egymásnak randevút, hogy olyan égető kérdésekről beszéljen, mint a szexuális felvilágosítás hiánya és szemérmessége, az orgazmus, az impotencia vagy épp a túl sok pornó hatása a párkapcsolatra.
A dolog érdekességét csak fokozza, hogy anya és lánya osztja meg a gondolatait a maguk sajátos, egymást kiegészítő vagy olykor egymással feleselő párbeszédében. Előbbi itthonról, utóbbi pedig a New York-i művészközeg felől közelít a forró és legtöbbször kibeszéletlen témákhoz. Az olvasó meg csak hümmög nagyokat, ahogy magára ismer egy-egy felvázolt esetben.
Szexről beszélni nem könnyű. Mármint mások előtt, könyvben. Félő, hogy vagy a szemérmesség, vagy a lelkes szókimondás csapdájába esünk, netán túl szakszerű lesz, épp ezért rideg, avagy túlságosan laza, és ezért hiteltelen. Bede Zsuzsa és Standovár Júlia zseniális ötlettel vágta el a gordiuszi csomót: úgy kezdtek el beszélgetni, mintha csak a fürdőszobában jönne elő a téma, lánya kérdezne az anyától, ő pedig válaszolna (vagy fordítva). Egyenesen és őszintén (most miért hazudjon az ember a saját fürdőszobájában?) Így lett ebből egy igen közvetlen „beszélgetőskönyv”, amely úgy laza, hogy közben egy pillanatig sem feledi a szakmai szempontokat, a saját személyes történetüket sem.
Már az is megkapó, hogy Bede Zsuzsa, aki előbb lett (szexuál)pszichológus, mint anya, maga is bevallja, hogy bár a rendelőjében gond nélkül használja a tabunak számító szavakat, igazából köpni-nyelni nem tudott, amikor az alsós lánya az iskolatáska bepakolása közben lazán megkérdezte: „Anyu, mi az a maszturbáció?” És már benne is vagyunk a probléma kellős közepén. A szexuális felvilágosítás ugyanis elvileg vagy a fáradt, legtöbbször már nemi életet sem élő szülőre, vagy a témától mindig ódzkodó iskolára hárul. Ám mivel ezek legtöbbször nem képesek hitelesen és emberi nyelven (kamaszul) beszélni a témáról, maradnak a kortársak és az internet feneketlen bugyrai. Akit pedig elnyel, az előbb vagy utóbb Bede rendelőjében köt ki.
Standovár Júlia, aki ötször futott neki Moholy-Nagy Művészeti Egyetem felvételijének, hogy végül a legalacsonyabb pontszámmal jusson be, végül kitűnőre diplomázott. Utána pedig meg sem állt a New York-i mesterképzésig. A School Of Visual Arts fotó-videó programját egy igen meghökkentő diplomamunkával, egy szakácskönyvbe ojtott fotóalbummal fejezte be, amely a magyar politikai életet dolgozza fel recepteken, történeteken és képeken keresztül. Ennek logikus folytatása A kék melleken túl, csak itt egy szexuálpszichológiai kézikönyvvel és a saját élettörténetével keresztezte a fotóművészetét.
A könyv már azzal behúz minket, hogy a saját életük felől tematizálják a szexualitással kapcsolatos megannyi problémát. Megtudjuk, milyen volt egy pszichológus lányaként felnőni, szerencsét próbálni és randizni egy világvárosban, illetve milyen a rendelőben és milyen otthon szembesülni a nemi élet számos húsbavágó kérdésével. Így tudjuk meg, hogy Trump Amerikájában sem magától értetődő a szexuális felvilágosítás (hét államban például kifejezetten arra kötelezik az intézményeket, hogy negatívan beszéljenek az LMBTQ kérdésekről), illetve milyen szerep hárul a civil kezdeményezésekre. És kimondottan vicces, amikor nőként mesél az internetes párkeresés buktatóiról, főleg arról, hogy a fiúknak/férfiaknak milyen szempontok mentén érdemes megválogatniuk a profilképüket. megválogatásáról.
A „beszélgetés” egyébként úgy zajlik a könyvben, hogy Bede vezet fel egy-egy témát (számos esetet hozva a praxisából), majd erre reagál a világ másik feléről Júlia. Néha nőként, néha fotósként. Kimondattan érdekes, amikor a pornót a fotográfiával veti össze: a képnek ugyanis „egyre extrémebbnek kell lennie ahhoz, hogy kielégítse vizuális étvágyunkat, és ennek tökéletes teret kínál az internet, hiszen név és szégyenérzet nélkül, anonim fogyaszthatunk”.
A könyv nem csupán azért jó, mert égető problémákról beszél jól követhető nyelven, hiteles és személyes példákkal (és művészettel/fotókkal) megtámogatva, hanem mert nem úgy néz ki, mint egy felvilágosításra felesküdött száraz szakkönyv. Sokkal inkább olyan, mint egy műtárgy: a könyvjelzőtől a dizájnon át a szerzőkkel készített interjúkig minden alaposan ki van találva, és semmit nem bíz a véletlenre. Még arra is gondoltak, hogy üres noteszoldalakat hagyjanak a legvégén, ha valaki azon melegében meg akarja válaszolni az oldalak alján futó kérdéseket. Ezek néha igen lényegbevágó dolgokat vetnek fel: „Lehet kielégítő a szex orgazmus nélkül?”, vagy: „Mit gondolsz a kormány nőkről formált képéről?”, vagy: „Téged már csapott be egy csók?”
Egy szigorúbb szerkesztő és korrektor talán nem ártott volna, bár könnyen lehet, hogy akkor épp az a karcos közvetlenséget, fésületlen intimitást dobta volna le magáról a könyv, ami most olyannyira megkülönbözteti mástól. Egyedi, izgalmas, jól átgondoltan provokatív és művészi szempontból sem utolsó tehát A kék melleken túl. Egyszerre kényezteti a szemet, és dolgozza meg a bensőnket: egy-egy probléma megoldása ugyanis néha komoly utazást feltételez az önismeret nagy hullámokat vető tengerén.
