Térey János: Szükséges fölösleg | Ács Ferenc ajánlója
Az összegyűjtött interjúkból, beszélgetésekből könnyen kitölthetők azok a rések, amelyeket a torzóban maradt memoár meghagyott. Látjuk a kávéházi törzshelyén és a pesti éjszakában tapasztalatot kereső fiatal költőt, aki rátalál a témáira és az évek során nemzedéke legfontosabb írójává lép elő. Egyszerre napló, olvasófüzet és visszaemlékezés. Szóban elmondott regény.
Jelenkor, 824 oldal, 7999 Ft
Már az is sokat elárul róla, hogy a számítógépén egy fájlba gyűjtötte, terelte össze a vele készült interjúkat. Nem keveset, ahogy a gyűjteményes kiadás terjedelme is jelzi. Mi kell ehhez az egészséges vagy inkább természetes nárcizmuson kívül? Nyilván az a fajta tudatosság, amely egész lényét és életművét áthatotta. Amely arra sarkallta, hogy újraírja régebbi műveit, átfogalmazza korábbi álláspontjait, vitázzon önmagával és kortársaival, és korrigálja legfőbb szerepét: az íróét. Egy efféle „intellektuális szerző” (így vall magáról utolsó interjújában) ugyanis egyfolytában mérlegre teszi önmagát, sorait és elképzeléseit. Készülődik. Műre, beszélgetésre, szereplésre.
Ezt jól jelzi az összegyűjtött interjúkat tartalmazó mappában talált töredék is. Térey János ugyanis, akárcsak a tapasztalt rocksztár, tudta, hogy az album/kötet (jelen esetben a Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba, immár posztumusz) megjelenése után turné jön, érkeznek az újságírók a maguk kérdéseivel, és jó, ha már előre felkészülünk pár gondolattal a rohamra. Lehet, hogy ez némelyek számára nem túl szimpatikus, tán nagyképűségnek tűnik, de nagyon is beleillik abba a képbe, amit a Szükséges fölösleg beszélgetései sugallanak, és abba is, ami bennünk, olvasókban élt Téreyről.
Sztárszerző volt. A magyar irodalmi élet megkerülhetetlen alakja. Jól látható ez az adott interjúk mennyiségéből, és abból is, hogy egy idő után minden, vagy inkább bármi kapcsán megtalálják.
Már nem csupán olyan, a szakmájából természetszerűen adódó körkérdések kapcsán keresik meg, mint a Nappali ház (Miért ír Ön?), hanem annak az elsőre abszurdnak ható ügyben is kikérik a véleményét, hogy milyenek a Bécsi út melletti Tábor-hegyen épülő lakópark (Népszabadság), vagy annak kapcsán, hogy Ákos dalban szólt be a sajtónak (Magyar Nemzet). Az első kettőt igen profin oldja meg (az emlékek és benyomások visszaadása mellett szakszerűen elemezi az épületek homlokzatát), az utóbbit kissé megúszósan.
Megtudjuk, hogy „újságíró és újságíró között ég és föld a különbség”. Illetve találkozott már olyan sajtómunkással, aki előnytelen színben próbálta meg feltüntetni, és ez ellen egy huszonéves fiatalember nem igazán tud hatékonyan fellépni. Ez az utóbbi megállapítás a korai interjúkra bizonyosan nem igaz, hiszen azokban nem nagyon fedeztünk fel efajta tendenciózusságot. Igazából csak annyi tűnt fel, hogy a korai, itt-ott még nyers őszinteséget később a profizmus váltja fel, amely immár esztétikai eszközként működteti az őszinteséget. Érdemes összevetni e tekintetben a huszonévesen, még „anakronisztikus figuraként” folytatott beszélgetéseit az utolsóval, amely az ihletet tematizálja, és amelynek válaszai szinte már felérnek egy-egy miniesszével.
Az első igazán jó interjút Sóvári Zsuzsa készíti a Kurírnak 1998-ban, a bulváros kérdésekre szinte zavarbaejtő nyíltsággal válaszol: szóba kerül édesapja skizofréniája, a megromlott házasság, a motorbalesetben meghalt szerkesztője és még a nők is. A fiatal Térey itt még a New York kávéház törzsvendége, a pesti éjszakából szerzi az alkotáshoz elengedhetetlen tapasztalatokat, aki még nyüzsög (így dolgozza le a vidékiség jelentett hátrányt), kapcsolatokat keres, bulikon játszik konyhaellenzéket. „Ott kell lenni a tűz körül, még égési sérülések árán is, hogy legyen miből dolgozni. Másképp nemigen szerzel inspirációt, és papírízű, irodalomszagú lesz, amit csinálsz.” Meg hát unalmasabb is a mértéktartó élet.
Pár év múlva viszont már az a Térey nyilatkozik, aki fogadalmat tesz, hogy alig vagy szinte egyáltalán nem vesz részt az irodalmi életben. Befelé fordul, mert erre van szüksége az elmélyült munkához. Megteheti, mert ekkor már beérkezett szerző, majdhogynem teljesen az irodalomból él meg. (Ahogy később nyilatkozza egyetlen civil állása volt egész életében: a Cosmopolitan olvasószerkesztője volt, de ott sem maradhatott.) A Paulus lesz a fordulópont, ekkor és ez után már majd minden mértékadó fórum megkérdezi, ha új kötete jelenik, ha történik vele valami. És ehhez már tényleg alázat és rutin kell: sokadjára is kicsit másképpen válaszolni meg ugyanazokat a kérdéseket, megvilágítani ugyanazokat a problémákat. Egymás mellé szerkesztve a beszélgetéseket, jobban látszanak az ellentmondások, az ismétlések, de az is jobban követhető, hogy miképpen ölt formát és kristályosodik ki egy adott szöveget vagy művet magyarázó gondolat.
A Szükséges fölösleg beszélgetései tölthetik ki azokat a réseket, amelyeket a torzóban maradt memoár, a Boldogh-ház. Kétmalom utca kényszerűen meghagyott. (A könyvről itt olvashat bővebben.)
Hiszen nem csupán a pályaívet rajzolja meg remekül, ad kulcsokat az egyes művek értelmezéséhez, rejtettebb ajtókat tár fel, jól követhetők az egyes szövegek recepciói is, hiszen folyamatosan reflektál a kritikákra, hanem a magánéletének részleteibe is belepillanthatunk.
Egyszerre napló, olvasófüzet és visszaemlékezés. Arról az egyszerű tényről nem is szólva, hogy Térey pompás beszélgetőtárs, aki komolyan veszi a megszólalásait, vagyis jól használja a sajtót arra, hogy a nyilvánosság előtt csiszolja, alakítsa az általa vitt szerepet. Ami nem problémamentes: „Aki az alanyi költő szerepére rájátszik, bohócot csinál magából”.
És ami még fontos: az interjúk révén kirajzolódnak Térey társadalmi és politikai reflexiói is. Bár alapjában véve nem politikus alkat (sokan apolitikusnak könyvelték el, ami sosem volt igaz), előszeretettel kritizálja a megmondóembereket és a vulgárpolitizálás felületes nagyotmondásait, messze nem hagyják hidegen az országban zajló folyamatok. Nem is hagyhatják, hiszen műveiben oly sokszor dolgozta fel a jelent. Látható, hogy hova sorolja magát a politikai porondon, miként bukik meg az általa alkatilag vállalt hídemberszerep (bizonyos szakadékok fölött már nem lehet hidat verni), és az is, hogy milyen kritikus a mindenkori kormányok újratermelődő ostobaságaival szemben. A NER által finanszírozott elitváltást például így kommentálja: „Nincs az a milliárdos nagyságrendű állami dotáció, amellyel létre lehetne hozni a szépek, az igazak, a szikrázóan tehetséges emberek gyülekezetét.”
Már csak azért sem, mert a hatalommal szemben, Térey mindig is a minőségben hitt. Csak az előtt hajtott fejet. Jó lenne ezt nem elfelejteni.
