Szorongás ezernyi színben

Puskás Panni: A rezervátum visszafoglalása | Papp Sándor Zsigmond kritikája

Huszonegy novellába préselt regény, huszonegy savanyú cukorka. Puskás Panni írói bemutatkozásán egyszerre lehet sírni és nevetni, de leginkább abban erős, hogy felvillantja a két érzet közé rekedt mindennapi tehetetlenségünket és keserűségünket. Ráadásul mindig van egy remek eszköze arra, hogy ellentartson az önsajnálatnak és visszarántsa a közhelyek felé tartó cselekményt. És még Bukowskit is meghívja vacsorára.

Változó, hogy ki mit keres egy épp debütáló prózaíró könyvében. Van, aki a tehetség nyilvánvaló jeleire, vagy a későbbi nagy írót beharangozó részletekre figyel, a tökéletesítésre váró írói eszközökre, a szakmai jártasságra (be lehet-e fogadni a jelentkezőt a céh szűk körébe vagy sem). Engem leginkább egy dolog izgat: a frissesség. Az, hogy a megszólaló mennyire hagyatkozik a kissé már áporodott toposzokra és bejáratott stílusokra, mennyire képes felrúgni mindent, vagy legalább ezt a látszatot kelteni. Mert ki szeretné, ha úgy beszélnének róla (akár a sportokban), hogy ő az új Kosztolányi vagy Tar Sándor?

Ha valaki jön, mert jönnie kell, akkor mindenképpen úgy jöjjön, ahogy Puskás Panni. A kortárs magyar irodalom tele van a szorongás ötven (vagy tán száz is) árnyalatával, a fiatalok rendszerint nem találják a helyüket, a szülők generációja kész katasztrófa, a kínálkozó perspektívákról jobb nem beszélni, vagyis elveszett minden, mi veszni látszott. Mindez A rezervátum visszafoglalásában is jelen van, de olyan megkapó iróniával, sodró lendülettel és a karikírozás nyilvánvaló tehetségével, hogy kész öröm a győri születésű szerző hőseivel együtt szorongani. Mert neki mindig van egy eszköze, mondata vagy képe, hogy azonnal ellentartson a búskomorság felé szédülő történetnek, hogy azonnal adjon egy fricskát az ismerősnek tűnő fordulatnak.

Ez már abból is látszik, hogy mit kezd a már ezerszer használt és mindenki által bevetett témákkal. A Pornóban remekül fordítja ki a felnőtt filmek logikáját, a Nem világvégében a folyton beharangozott, az emberiséget elsöprő, rettegve várt kataklizma kap gellert a hirtelen támadt vallásossággal együtt. (Maga az Úr jelenti be, hogy egy hét múlva itt a világ vége, erre mindenkit megszáll a hit érzete, sokan – köztük kényszeredetten a novella elbeszélője is – elrohannak gyónni.) De ugyanilyen üde a pályakezdés „traumáját” feldolgozó nyitószöveg is, a Leszámolás Bukowskival. A fiatal, de már elutasított költőnő a nagy legendát várja vacsorára gombapaprikással és természetesen hűtőnyi sörrel, mert benne látja az utolsó esélyét az irodalom meghódítására.

Aztán valami olyasmi történik, mint Tarantino erőszakosnak és véresnek nevezett filmjeiben: az ironikus látásmód szinte már könnyed jelenetté emeli a horrorisztikus végkifejletet. Csakhogy miközben viccesen látjuk a tehetségtelenséget és azt is, hogy könnyű szex vezethet be valakit az örökkévalóságba, valahogy mégis megmarad az egész éle: érezni a feleslegesen elkészített gombapaprikás szagát, látjuk a tárgyiasuló költészet idomait, és megemésztjük, hogy Bukowski szaráshoz Wagnert hallgat és messze nem Brahmsot. Van benne valami.

Annyi frivol ötlet és fricska van ezekben a szövegekben, hogy a véres öngyilkosság, a tömeghisztéria, a valódi fájdalmakkal és nem gyönyörökkel járó, ám annál fotogénebb szex ritka éles fényben mutat meg minket, „felhasználókat” és a rémhírek befogadóit. Azokat, akik lassan csak ennyire kíváncsiak a világból. Akiknek folyton többet és nagyobbat kell mondani ahhoz, hogy észrevegyék a képernyőn kívüli valóságot.

Az ironikus árnyalatok ellenére ugyanis ezek igazi magyar történetek. Albérletdrámák és életparódiák.

De néha az összes distanciát teremtő gesztus ellenére is érezni a szöveg mélyén dolgozó valódi fájdalmat. A Majd megszokom című novellában a gyermeke szeretetére éhező, attól szinte már függővé váló anya tehetetlenségét, az Otthonban a nagyon messziről hazataláló vendégelőadó hirtelen felszínre törő idegenségét, vagy épp egy ultiparti figyelemelterelő gesztusaiba préselt, egy egész életet leíró tragédiá(ka)t (Egy, aki mindent visz).

Sűrű és sok jelentésréteggel dolgozó novellák, karcolatok ezek. Talán leginkább Molnár Vilmos és Szaniszló Judit felé hajlanak, ám azoknál jóval erősebb színeket használ, és radikálisabban él az eszközeivel. Az is a kötet erénye, hogy az aktuális események és az azokra való reflektálás nem teszik sután „időszerűvé” a történeteket. Itt valahogy magától értetődő a jelen idő, és a reflexió az aktuálpolitikai eseményekre. A Vakációban egy olasz kirándulás ürügyén szinte felszabadító könnyedséggel mesél a totális diktatúrába forduló Magyarországról, a címadó novellában pedig magától értetődő természetességgel képzelhetünk az ország nyugalmát feldúló indiánokba migránst, cigányt vagy épp pirézt. Bárkit, akitől a „telepeseknek”, az őslakosoknak félniük kell vagy legalábbis kellene. Sokkal inkább tőlük, mint a saját életük ürességétől és szűkösségétől.

Az is sokatmondó, hogy az Önsajnálat a szigetközi holtágban című novellában a temetésen felolvasott, síron túli levél írja le a legtisztábban a helyzetet.

Ám ez az „őszinteség” is paródiába hajlik. „Arról szól a levél, hogy mennyire iszonyúan utáltam ezt a rendszert, amiben élnem kellett, hogy milyen károsnak tartottam a korrupciót, a sajtó és kulturális intézmények államosítását, meg ezt a hímsoviniszta Döbrögi-hozzáállást, ami elposványosítja a magyar közbeszédet.” A várt és enyhén naiv forradalom a bátor helyzetértékelés hatására le is zajlik, az ország problémái megoldódnak.

Talán csak egy esetben marad jelentéktelen apróságnak a jelentéktelen apróságként feltüntetett alaphelyzet, amikor nem sikerül megemelni a szöveget (Sírok a vécében, amíg te sminkelsz). Itt marad egyedül tartalom nélkül a remekül kikísérletezett forma és súlytalanok a pontosan adagolt írói eszközök: ez is pont olyan míves novella, mint a többi, ám üresen cseng.

A rezervátum visszafoglalásán lehet nevetni, lehet sírni, de leginkább abban látom az erényét, hogy igen pontosan visszaadja a két szélsőséges érzés között megrekedt tehetetlenséget és keserűséget. A fénytelen vergődést a hol tágasabb, hol szűkebb börtöneinkben. A könyv kicsit olyan, mint a savanyú cukorka: amíg a nyelvünk hegyén hintáztatjuk, édes és lehengerlő, ám amikor lenyeljük, emlékezetes, és megterhelő savanyúsággal lepi meg a gyomrot. Kioldja a nevetés, az irónia, a laza stílus mögött feszülő drámát és tragédiát.

Nem tudnánk megsaccolni, hogy merre vezet majd Puskás Panni írói útja, mennyi potenciál van még ebben (van, nem is kevés!) a frivol elbeszélői stílusban, csak annyit tudunk, hogy azon kevesek közé tartozik, akit jó olvasni. Mert sokszínű, tele van meglepetéssel, és biztos kézzel uralja az eszközeit. Talán mert pontosan annyit fog meg, amennyit elbír. A remek arányérzék, amely jól vegyíti a semmit és senkit nem kímélő gunyorosságot a valódi fájdalommal és traumákkal, majdhogynem minden csapdán átsegíti. És mindezt sűrűn, egyedien és sok-sok kikacsintással tarkítva.