Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca | Svébis Bence kritikája
Egy tragikusan hirtelen félbeszakadt szerzői pálya utolsó utáni állomása ez a kötet. Térey János önéletrajzi írását a sors minősítette át emlékirattá. A befejezetlen, kócos kézirat bármennyire izgalmas és új megközelítéseket kínál a szerző műveihez – és személyiségéhez –, ilyen formában kiadva azonban épp ezeknek megy ellen.
Sejthető volt, hogy Térey János tavalyi, hirtelen halála után még marad a hagyatékban olyan mű, ami kiadásra vár. Utolsó verseskötete, a Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba már megjelenésre készen várta a nyomdába kerülést, amikor a szerző eltávozott. A posztumusz kötet még Térey jóváhagyásával jelent meg, ellentétben a most kiadott önéletrajzi írással. A Boldogh-ház, Kétmalom utca az utószó tanúsága szerint a szerző számítógépén tárolt szöveges dokumentum 2019. május 30-án mentett változata – Térey június 3-án hunyt el –, így ez lett végül az ultima manus.
„A szerkesztés során ezt az utoljára mentett fájlt tekintettük tehát az »autorizált« változatnak, annál is inkább, mert a publikált részletekkel való összevetésből kiderül, hogy a megjelent szövegeket Térey az utolsó pillanatig folyamatosan csiszolta, kiegészítette, pontosította, ahogy korábbi köteteinek előzetes részletpublikációi esetében is mindig tette, s ahogy a megjelent könyveinél is pontosan számontartotta a későbbi kiadásokban javítandó helyeket” – írja a szerkesztő, Nagy Boglárka. Ha ilyen alaposan jártak el, mi lehet a gond? Hát, az egész koncepció.
Térey ugyanis minden bizonnyal sosem engedte volna így ki a keze közül ezt a kéziratot. Fontos hangsúlyozni, hogy egy olyan szerzőről beszélünk – és ezt Nagy Boglárka is megjegyzi, csak épp tudomásul nem veszi az idézett szövegrészben –, aki a már megjelent művein is folyamatosan dolgozott. Az állandó elégedetlenség jellemezte. Nem véletlen, hogy első verseskötetét, a Szétszóratást szinte teljes egészében átírta húsz évvel a megjelenés után.
És azt se szabad elfeledni, hogy Térey erőssége nem a próza volt, mindvégig megmaradt lírikus alkotónak.
Próbálkozott ugyan tárcákkal, novellákkal, sőt regénnyel is, de mindvégig a verseivel és a színdarabjaival aratott sikert. Márpedig a Boldogh-ház prózai szöveg, és nem a kiérlelt fajtából. Nagy vállalkozásnak ígérkezett, épp ezért érződik rajta, hogy nem volt már idő érdemben kiforrnia magát, formát öltenie.
Az egész – olykor ráadásul töredékes – szöveg egyfajta Szabad-ötletek jegyzékeként hömpölyög. A könyvnek, de még az egyes fejezeteknek sincs fókusza. Elindul egy történet, egy családi esemény, majd hirtelen, egy leírt szóból, jelenségből egészen más téma növi ki magát. Ez alapvetően akár izgalmas is lehetne, de sok esetben a váltás annyira erős – eltér az előző témától és hangvételtől – hogy képtelenség követni olvasóként, és érdemben átzökkeni, továbbmenni a szerzővel. Ennek csak egyik oka, hogy ez a könyv valójában még nem volt kész, nem volt igazán összerakva, és nincsenek meg az egyes fejezetek hangsúlyai. A másik, hogy Térey családtörténete talán túlságosan is sok vállalást von össze, és egyfajta terápiaként is szolgálhatott a szerzőnek, ám pont ez az, amin nem szabadna tetten érnünk őt.
Nagy vonalakban a Boldogh-ház, Kétmalom utca Térey debreceni időszakát, gyerek- és kamaszkorát dolgozza fel. Azokat a hatásokat, amelyek egy életre szóló szorongással töltötték fel. Két, vissza-visszatérő motívuma van a könyvnek: a skizofréniával küzdő, családját megnyomorító apa, és a szerző testvérének kiskori halála.
A Boldogh-ház érezhetően a túllépésről szólna, ám valójában egy olyan ember képe rajzolódik ki belőle, aki sosem tudott megbékélni a múltjával.
És soha, semmivel sem tudott elégedett lenni. Érdekes megfigyelni, hogy minden múltbeli siker az elmúlás keserűségével jelenik meg, sosem pozitívumként. „[A]mikor engem még a Nemzeti Színházban is játszottak” – jegyzi meg egy helyütt, de hogy az milyen érzés volt, mekkora szenzáció, arról nem tudunk meg semmit. A keserűség az üzemanyaga ennek a könyvnek, amelyből egy olyan személyiség bontakozik ki, aki képtelen megszabadulni a múltbeli sérelmektől – a kötet tanúsága szerint akad jó pár –, és a legszomorúbb, hogy tudjuk, ezen már nem lehet segíteni.
A Térey-szövegekre mindig is jellemző volt egyfajta fegyelmezettség, ám itt inkább a szertelenség dominál. Mintha a megfelelő hangot sem találná sokszor, hol precíz mondatokban, költői képekben fogalmaz, hol pedig a szabad függőbeszéd felé mozdul a nyelv. Mindez akár egy fejezeten, sőt pár oldalon belül is. A legszembetűnőbb mégis az, ahogy próbálja elodázni a kényes és kellemetlen témákat. Ahogy befurakszik a magyar popzenéről szóló elmélkedés hol a saját testéről szóló fejezetbe, hol pedig abba, amikor leírja édesanyja halálát. Másról kell beszélni, amíg felkészül a lélek, hogy kimondja a szörnyűségeket. Érdekes megfigyelni ezt a módszert Téreynél, akinek korábbi szövegeire ez egyáltalán nem volt jellemző. Ezért merül fel a kérdés, vajon tényleg benne akarta-e hagyni ezeket (pl. a zenéről szóló) részeket, vagy csak ahhoz kellettek, hogy le tudja írni, szembe tudjon nézni saját démonaival.
Szintén megkérdőjelezhető – a csapongáson túl – az a már-már erkölcstelen őszinteség is, amellyel többek közt a család életét megnehezítő zsarnok és skizofrén édesapjáról beszél. Többször is előjön, amikor az apa kórházba kerül egy elfertőződött sebbel, a fiú a halálát kívánja. Igaz, ez az érzés a könyv különböző pontjain eltérő intenzitással jelenik meg. „Egyszer úgy megégette a lábfejét, hogy bekerült a klinikára, tetanuszoltást kellett neki adni, majdnem el is veszítettük, kicsit drukkoltam is, hogy hátha” – olvasható a 117. oldalon. Jóval odébb, a 422.-en azonban már lényegesen visszafogottabban vall erről: „Végül annyira elfertőződött apám sebe, hogy tetanuszoltást kellett neki adni a klinikán, napokig az élete is komoly veszélyben forgott. Tízéves lehettem. Már rég nem szerettem őt. Bevallom, akkor már megkönnyebbülés lett volna számomra a halála, ha nem is kívántam szívből. Ádázul. Ádázul soha.” Ez azért így egészen más, és nem csak azért, mert nyelvezetében közelebb áll ahhoz, amit Téreytől megszoktunk, de azért is, mert ez már egy átgondolt vallomás, nem egy – egyébként zárójelben – odavetett, ám igencsak súlyos mondat, ami minden bizonnyal kikerült volna a végső változatból.
Súlyos mondatokkal amúgy is tele van a kötet, de a legérzékletesebb talán az, mikor önmagát elemzi. Ebből az amúgy jóval hosszabb részből lett kimetszve a hátsó borítón olvasható, marketingértékű szöveg is: „Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden. Amit nem írok le, az elvész. Mindig úgy érzem, hogy valamit tennem kell, állandó elégedetlenség és kielégítetlenség kínoz, s tetézi mindezt az érzés, hogy nem kapom meg az élettől azt, amit esetleg meg tudnék kapni. Hatalmas vágy kínoz az elismerés iránt, s az a rögeszme mérgez, hogy mindenért meg kell küzdenem, ami másoknak eleve megadatik. S hogy mindez a gyermekkori szenvedésből és stresszből ered. Majdnem teljesen ez vagyok én. Mások maximalizmusnak hívnák.”
Ez így azt az érzetet kelti, hogy a szerző holtából is legitimálja a kötet megjelenését, ám ha megnézzük a kimetszett idézet szövegkörnyezetét, már egészen más benyomásunk lesz. Ez a rész (382–383. oldal) valójában a pszichés zavarokról szól, amelyekről kijózanító őszinteséggel vall.
A teljesítménykényszerről, a figyelemzavarról, az egyedülléttől való rettegésről és arról, miként menekült a könyvekbe.
„Igazán nem szerettem volna saját magam fölállítani a saját diagnózisomat, de amikor pszichiáterek följegyzéseiben először olvastam az ADHD-ről, tudtam, hogy ez az.” A könyvborítóra választott idézet tehát nem azt állítja, hogy a kéziratnak mindenképp fenn kell maradnia, hanem a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar öndiagnózisának egyik tüneteként szerepel.
A Boldogh-ház, Kétmalom utca talán mélyebbre visz Térey múltjába és lelkébe, mint ahogy azt a szerző szerette volna. Mélyebbre, de gyakran jóval felületesebb megfogalmazásban, mint megszokhattuk tőle. Odáig nem mennék, hogy azt mondjam: ízléstelen – de azt ki merem jelenti, hogy méltatlan volt ennek a kéziratnak a megjelentetése.
TÉREY JÁNOS legutóbbi művei: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba; Káli holtak; Őszi hadjárat.
