Sztárban sztár

Ethan Hawke: A sötétség ragyogó sugara | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Húsz év után írt újabb regényt a főként filmsztárként ismert Ethan Hawke, aki jó színészként mindent megtesz azért, hogy igaznak higgyük az illúziót. Vagyis önéletrajzi regényként olvassuk a fikciót a Broadwayn fellépő filmsztárról, akinek épp a házasságtörésétől hangos a sajtó. De vajon mi a nehezebb: összetákolni egy széteső életet, vagy talpon maradni a világ legfontosabb deszkáin estéről estére?

Kicsit mindig is rejtélyes figura volt. Soha nem lett belőle A listás sztár, aki egy teljes, nagy költségvetésű filmet elvisz a hátán – ezt jól mutatja, hogy eddig „csak” a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában jelölték (két ízben) Oscarra, plusz kétszer került közel a legjobb adaptált forgatókönyvért járó szobrocskához. Ethan Hawke mégis generációjának egyik meghatározó színésze. Ráadásul az okosabb filmesek közé tartozik, aki ugyanúgy helytállt a független és a presztízsfilmekben, egyaránt jól alakított pozitív és velejéig gonosz figurákat. Egyszerre van előttünk a Holt költők társaságának fiatal lázadójaként, a Kiképzés naiv újoncaként vagy az Életeken át hideg sorozatgyilkosaként.

Sok kollégájával szemben nem félt attól, hogy kipróbálja magát a színpadon: a Macbeth címszerepében emlékezetes előadásban vett részt a Broadwayn, miközben időnként forgatókönyveket is ír. És ne feledjük azt sem, hogy hét évig volt Uma Thurman férje, illetve négy gyermeket is nevel. Azért írom le mindezt, mert új regényében igencsak rájátszik az önéletrajzi elemekre, és a lehető legszűkebbre szabja azt a teret, ami a regény főhőse, William Harding és a regény szerzője között feszül.

Persze ettől még minden színtiszta fikció, miközben minden sorában érezhető, hogy az író pontosan tudja, miről beszél, és messze nem ismeretlen terep számára a regény világa.

William Harding épp egy fokföldi forgatásról tér haza New Yorkba, hogy a Broadwayn mutatkozzon be színpadi színészként a IV. Henrikben, méghozzá Hővér szerepében. A harminckét éves színész számára a hírnév és a siker már megszokott, hiszen saját bevallása szerint egyfolytában híres, amióta az eszét tudja, most mégis minden azzal fenyeget, hogy egy csapásra összedől a kényelmes élete. A forgatásról ugyanis úgy érkezik meg, hogy a sajtó már tele van a házasságtörésével, így Mary, a neves rocksztár hallani sem akar róla, és a négytagú család felbomlását semmi sem akadályozhatja meg. Sokak szerint az is méltó büntetés lenne a csalásért, ha kudarcot vallana a színpadon, és a karrierje sínylené meg a félrelépést.

Erre van is esély. A produkció sztárja ugyanis messze nem ő, hanem Virgil, az Oscar-díjas színész, aki ráadásul már a színházban is többször bizonyított. A féltékenység mellett tehát azzal is meg kell küzdenie, hogy rá – kissé lenézően – filmsztárként tekintenek, aki számára a színpad idegen közeg. Hiszen még az artikulációjával is gond van, dörgölik nem egyszer az orra alá. Az élete pedig rohamtempóban kezd szétesni: iszik, drogozik, nőzik, vagyis úgy éli a sztárok életét, ahogy azt a tizenévesek általában elképzelik. És közben minden feltesz egy lapra: az egészségét, a karrierjét, a maradék önbecsülését.

Az egyes szám első személyű narráció még személyesebbé varázsolja a regényt. Már csak azért is, mert a kisiklott élet drámája mellett legalább olyan, ha nem nagyobb hangsúlyt kap IV. Henrik színrevitele. Ott vagyunk a kulisszák mögött a szuperprodukció első lépéseitől kezdve a próbákig, a nem túl sikeres előbemutatón át a mindent eldöntő premierig, majd az egész előadás-sorozat végéig. Miközben maga a regény pontosan egy színi előadás szerkezetét követi, beleértve a szünetet is.

Látjuk a szerepüket lassan magukhoz idomító színészeket, ott vagyunk az öltözőben, érezzük a tapintható feszültséget, mielőtt felmenne a függöny, és persze a finom betartásokat, de a kollegialitást, és persze a fellobbanó szerelmet is.

William szájából pedig igencsak hitelesen hangoznak az efféle elmélkedések: „A külvilág rendszerint a színész életének legbanálisabb, legfelszínesebb aspektusait ünnepli, amolyan plasztikisten státuszba emelve a személyiségét, pedig a színjátszás öröme valójában a személyiség hiányából fakad.”

A regény címének modorossága (A sötétség ragyogó sugara) szerencsére nem köszön vissza a lapokon. A sodró, az arányokat jól megtartó szöveg – Szieberth Ádám fordítása – nem barokkos, de nem is kopognak benne a száraz tőmondatok. A sztárok élete és a tipikusan széteső figurák monológjai kissé közhelyesen semmitmondóak, ám ezt jól ellenpontozza a színrevitel izgalma, az apró műhelytitkok és az, ahogyan belülről, a játszó színész szempontjából látjuk az épp készülő darabot. Mi is átérezzük, hogy mit jelent nagymonológot mondani egy Shakespeare-darabban ezerkétszáz néző előtt a premier emberfeletti feszültségében. Egészen remek, ahogy Williammel együtt botorkálunk ki a színpadra a vakító és izzó reflektorok fényébe, aki végig azon izgul, hogy a felfokozott játék hőfoka miatt ne menjen el végképp a hangja. Ne teperje maga alá az előadás.

Jól megírt az olykor teljesen tétova főhős, aki bár tudja, hogy már messze nem szerelmes a feleségébe, mégis képes úgy zokogni a válás miatt, mint egy kisgyerek, és úgy reménykedni, mint egy csitri.

Jó az eldugott kokainra rácuppanó anya, jók a rutinos rendező mindig lényegre tapintó instrukciói, és szinte a társulat minden tagja. Jó, mert életszerű, mégis különleges. Mert a beavatás érzetével jár, miközben nem okoskodik komoly képpel. Érezni a vért, az izzadságot és a könnyeket. És úgy várjuk a halálos csata végén felharsanó tapsot, mint a béke tépett hírnökét.

ETHAN HAWKE korábbi művei: Hamvazószerda; Mi a gond velem?