Mészöly Miklós: Párbeszédkísérlet | Demény Péter kritikája
Két évig készült, és mintegy húsz nagyívű beszélgetés lenyomatát tartalmazza a Párbeszédkísérlet, amelyben Szigeti László kérdezte Mészöly Miklóst. Most, több mint tíz évvel az eredeti megjelenés után négy fiatal irodalmár széljegyzeteivel, és két remek esszével kibővítve vehetjük újra kézbe.
Mészöly Miklós a legerotikusabb magyar író. Pontosabban: Mészöly prózája a legerotikusabb magyar próza. A sejtetés, a rejtelem, a sorok között lapuló feszültség az ő szövegeiben a legnagyobb. Az atléta halála, Saulus, Magasiskola, Film, Merre a csillag jár – sorolhatjuk a címeket, elbeszéléseket, kisregényeket, amelyekben a mondat megszorul, és olyan, mint a nyílvessző közvetlenül a kirepülés pillanata előtt.
Egy ilyen próza alkotóját faggatni nehéz és hálás feladat. Nehéz mindazért, amit már kifejtettem; hálás, mert az érdeklődő olvasó kíváncsi arra, hogyan építette fel ez az ember önmagát, milyen utakon bolyongott, amíg eljutott a művekig, hogyan hajtotta tovább a nyugtalanság. Ezt a „fragmentumelvű” prózát, illetve ennek szerzőjét „kibontani” maga a kihívás.
Szigeti László, a Kalligram igazgatója, Mészöly barátja volt, és 1994 és 1996 között majdnem húsz ülésben készítette ezt a beszélgetést, amely 1999-ben jelent meg először. Most, 2022-ben, ismét kiadták, ezúttal Németh Gábor személyes hangú esszéjével, Szolláth Dávid kísérőtanulmányával, Bencsik Orsolya, Gerőcs Péter, Láng Orsolya és Sipos Balázs széljegyzeteivel.
A „fragmentumelvű” kifejezést Szolláth Dávid alkalmazza kiváló tanulmányában (És ebből sok minden átcsúszott az irodalomba…). A Mészölyről szóló nagymonográfiájáról itt olvashat bővebben, Szolláth Dávid pedig ebben az interjúban beszél a könyvről és az életműről. A fogalom persze Szigeti kérdésein és Mészöly válaszain alapul az utóbbi szépprózája mellett. De talán az interjúra magára is kiterjeszthető, hiszen Mészöly olykor „kiszáll” a beszélgetésből: „„Kimondatlanul nyilvánvaló az a kívánalmad, hogy lehetnék személyesebb”, idézi Szolláth a 140. oldalon álló pikírt megjegyzést.
Ez a feszültség, Szigeti nyomulása a személyesség felé, illetve Mészöly kétértelmű viszonyulása, ez a „tangó” jót tesz a könyvnek. Minden érthető: ha egyszer interjút készítünk, valami személyeset mégiscsak ki kell csikarnunk az alanyból, aztán azzal, hogy vállalja-e, mennyit vállal, küzdjön meg ő. Ha egyszer belementünk az interjúba, valamit adnunk is kell, és egyrészt mindenki büszke az elődeire, másrészt mindenki konstruál is, miközben beszél. Harmadrészt egy ilyen vallomásnak váratlan hozadéka lehet. Amikor Pilinszky elmagyarázza, hogy költészetének második vonulatában a mellékdallamra figyel, akkor egész terület nyílik meg a Szálkák verseinek értelmezése előtt. „Ahányszor csak Pilinszkyt olvasok, Mészöly jut eszembe. Ahányszor csak Mészölyt olvasok, Pilinszky jut eszembe”, írja Gerőcs Péter a 255. oldal széljegyzetében.
Azért jók ezek a széljegyzetek, mert továbblendítik az eredetileg két személyre szabott beszélgetést. A „fragmentumelvű” nemcsak úgy lesz érvényes, hogy a kihagyások, szorítások, visszavívások élesítik a szöveget, hanem úgy is, hogy az olvasó bizonyos meglátásai rímelni kezdenek a párbeszédből előfénylő megjegyzésekkel, és elkezdik kihasítani a maguk érvényét a térből.
Maga az interjú már nemcsak úgy lesz nyitott, hogy egy nagy életmű alkotójáról fejti le a héjakat, hanem úgy is, hogy a mai olvasó felé tárul.
És ha már tárul, vitára is késztet. „Hetvenhét dialógusnál és hetvenhét teleírt oldalnál töményebben egy anyajegynyi sűrítményben. Fantasztikus megfigyelés, már-már laboratóriumi”, mondja Mészöly egy Anna Karenina-jelenet kapcsán. Mire Gerőcs Péter: „Világos, miért tetszik ez Mészölynek olyan nagyon. Hiszen ugyanezekkel az anyajegyekkel operál. Csak Mészölynél nem izzik, nem ég az az anyajegy. Egyszerűen van: ráncaiban, kimeredő szőrszálaiban megragadható, dokumentálható.” Szerintem viszont Mészölynél is izzik, de még hogy! Inkább az a különbség, hogy az Anna Karenina rengeteg oldal, míg Mészölynek egyetlen regénye sem terjedelmes: ő mintha kizárólag az anyajegyeket írta volna meg.
De éppen erre valók a széljegyzetek, mint a 2000 című folyóirat ragyogó Margináliák-rovata: dinamizálják a dialógust, több résztvevő felé terjesztik ki. Bencsik Orsolya énközpontú szárnyalása, Láng Orsolya mosolyosan tárgyszerű beírásai, Sipos Balázs filozófiai felkészültsége más dallamokat (ha már…), más kadenciákat ad hozzá a beszélgetéshez, a szembenülésből hirtelen körbeülés válik. Mint Mészöly asztali értekezéseiben, amelyeket úgy fejez be: „Későre jár, barátaim; már bontják az asztalt.” Nos, ezt az asztalt soha nem bontják, a párbeszédkísérlet soha nem lesz párbeszéd abban az értelemben, hogy véglegessé merevednék.
„Csupa hazugság az egész ember és olyan lélektani igazságokat tár fel, amelyeket előtte senki sem tudott kimondani”, írja Szerb Antal Stendhalról. Ha ezt a bon mot-t kellő iróniával kezeljük, és néhány fogalmat elmozdítunk, Mészölyre is alkalmazható, akinek különben a kedvencei közé tartozott a Vörös és fekete írója. Hiszen a Mészöly felvett név: „A Mészöly vezetéknevet nagyanyám, Mészöly Hermina nyomán választottam, aki a sárbogárdi temetőben van eltemetve” – így lett Molnár Miklósból Mészöly Miklós. Aztán van egy egész családtörténet, amelynek monarchiás keveredését illetően Szolláth is kifejezi a kételyeit, mint ahogy a Márton Lászlónak adott interjúban Szigeti is kifejezte (Egérutat keresett magának, Műút, 2020/75.)
De hát a Mészöly-próza eleve kevésnek vagy éppen túl soknak tartja a valóságot, nem igazságnak, legalábbis nem olyannak, amely elegendő, amely minden lényegi mozzanatot megmutat. Az igazság nem a problémátlanul történetté kerekedő locsogásban van, hanem valami egészen másban – inkább Kemény Zsigmondban, mint Jókai Mórban, inkább Stendhalban, mint Balzacban. Az, akivé válni akarunk, miért lenne kevésbé igaz, mint az, akinek születtünk? „Szálfaegyenesen ült a kávénénik között. A tartása volt a legjobb, mert a valósága mutatta a lehetségességét”, mondja Németh Gábor szép okossággal.
A Párbeszédkísérlet „második, megjegyzetelt kiadása” kézikönyvként is használható – de csak egy szellemileg mindig éber olvasó számára. Az, aki öröktől fogva adott igazságokat keres, nincs mit keressen itt. Az viszont, aki néz, mint szigony a halat, szívesen látott vendég, az asztalbontáson jóval túl is.
