Sportszelfi | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
A kortárs magyar irodalom legjavának sporttal kapcsolatos verseit, karcolatait vehetjük kézbe az antológia révén, amely minden korosztályt megszólít, és tatamira hív. Kutyaúszásban szeljük a habokat, szerelemre lobbanunk egy sakkparti alatt, és Balassi módjára zengjük a hoki dicséretét. És bizony még az sem baj, ha olykor vesztesen hagyjuk el a pályát. Verejtékre fel!
Imádtam sportolni. Persze akkor ezt még messze nem így hívtuk, a foci még egyszerűen foci volt, a pingpong meg pingpong, és néha imádtunk körözni az új versenybringával a háztömb körül. Nem igazán gondoltuk volna, hogy a grundon zajló dolgoknak sok közük lenne ahhoz, ami a tévében megy olimpia vagy világbajnokság gyanánt. Azt viszont tudtuk, hogy mi magunk kész Détárivá meg Nyilasivá változunk a két téglával jelzett kapu előtt, és Jónyer meg Klampár módjára nyessük vissza még a leglehetetlenebb labdákat is. De e mi „sportunk” sokkal inkább volt szórakozás, semmint gyötrelem az örökkévalóságért, bár véres komolysággal törekedtünk a győzelemre.
„De ne törődj: a foci a lényeg, / lótás-futás, a labda szárnyalása, / a mindentől megszabadult lélek, / a láb kiszámíthatatlan lambadája”, ahogy írja Demény Péter a Száll a világban már sokkal bölcsebben. Mert épp ez a legjobb a Sportszelfi című antológiában, amelyben remek kortárs szerzők verselnek és mesélnek a különféle sportágak ürügyén, hogy a játék és a mozgás felszabadító derűjét hozza vissza. Nekünk nosztalgiával, a gyermekünknek pedig a rácsodálkozás örömével.
Tényleg ilyen izgalmas lehet a tenisz? És jé, ilyen jól hangzik a Még nyílnak a völgyben a kerti virágok dallamára írt jégkorong-óda?
Nem állom meg, hogy ez utóbbiból ne idézzek, mert Grecsó Krisztián klasszikus „átiratai” a könyv legviccesebb darabjai közé tartoznak: „Már csúsznak a téren a jégen a srácok, / És gyúlnak a fények, »na, nézd, mire lőtt!«, / Mit súgnak amonnan a pomponos lányok, / És épp’ támadásban a Réti Jenő”. És valahogy így szólna Balassi Bálint stíljében: „Jegesek, mi lehet ez széles jég felett / Fontosabb, hogy érkezzél?”. És még mindig van, mert Homérosz is elmondja a magáét, mintha csak az új Iliász születne meg a jégkorong nagy csatáinak emlékére, de ez már maradjon meglepetés.
Különösen jól sikerültek azok a darabok, amelyek igen élethűen adták vissza az adott sportág jellegzetességéit, ritmusát. Mint például Miklya Zsolt Teniszdala: „Dalma ront. Ott a pont. / Semmi-tizenöt. Semmi gond. / Dalma újra ez most pontos. / Delma eléri pont, de széles. / Tizenöt-mind. Még nem veszélyes.” Vagy ahogy Lackfi János Asztali tikitakijának sorai pattognak, mintha csak az olimpiai döntőt néznék – szemmel is alig követhetően: „Hálót rezgeti, / idekeni, / odakeni, / mint az uzson- / nát a nagyi.” Szintén ilyen bravúros Békés Márta Dzsúdója: „Lépkedek és hajolok az / icsi, ni, szan, si / tatamin, / Talpam hámlik, nem segít a / go, roku, sicsi, hacsi, / vitamin”. A japánul nem tudóknak eláruljuk, hogy az icsi, ni stb. a számolást rejti: egy, kettő, három és így tovább.
És az is remek, hogy szemérmetlenül beszélnek a sport körüli másik nagy összefüggésről, miszerint sportolva, az izmainkat pátyolgatva hatványozottan megnő az esélyünk egy jó kis szerelemre.
Hevesi Judit Erő című versében egy igen kedves történet bontakozik ki, miszerint a lány a fiú miatt jár le hetente négyszer sakkozni a parkba, mert így láthatja őt edzeni. Igen ám, de a fiú is azért edz épp ott, mert szeretné látni a lányt sakkozás közben. Kész bonyodalom! Békés Márta Tusokodójából pedig az is kiderül, hogy az sem baj, ha úszásoktatás közben kissé megfulladunk, mert legalább újraéleszthet minket egy tűzrőlpattant, pontosabban egy vízbe pattanó „csajszi”. Egyszerre őrült és zseniális gondolat!
A rövid történetek is igen szívmelengetőek. Dragomán György karcolata (A piros filc) például az értésünkre adja, hogy olykor egy tapasztalt aikidós számára is hasznosabb a futás, ha valaki késsel támad rá, mint beleállni a lefegyverzésébe. És hogy mire jó egy vívótőr? Molnár Krisztina Rita pompás novellájában az angyalokat segíti hozzá, hogy a karácsonyfán meggyújtsák a gyertyákat, így őrizzék meg a mesék erejét. Szabó T. Anna történetében (A galambocska) pedig a tollaslabda és a repülés elméletének csodás összefüggéseire bukkanhatunk. Lackfi János rövidprózája után (Izomból) pedig könnyű kedvet kapni a falmászáshoz, csak azt nem tudom még, hogy miként beszéljem le a gyereket, hogy ne az ablakon, hanem az ajtón keresztül járjon majd iskolába.
A Sportszelfi három részre osztott „ciklusaiban” minden nemzedék megtalálja a maga korához passzoló műveket. A Sebességben az erő a hét és kilenc éveseket buzdítja mozgásra, a Bajnok lesz a neved a tíz és tizenkét éveseket nem hagyja eltunyulni, míg a Győzelmi pázsit a tizenhárom pluszosok számára világít meg rejtett részleteket (például, hogy a már fent említett sakkal is be lehet pasizni). A szövegeket Ritter Ottó rajzai dobják fel, teszik még színesebbé.
És ha csak félig-meddig hallgatunk a kortárs irodalom színe-javára (akiknek sorai olykor még a sportágak kiválasztását is megkönnyíthetik), akkor könnyen belőlünk, az új olvasókból nőhet ki a következő bajnok. De az sem baj, ha vesztesekként hagyjuk el a pályát, asztalt, tatamint: egy idő után sokkal fontosabb lesz az együttlét, mint az, hogy aznap épp ki volt a jobb. A labda kerek, a szerencse pedig forgandó. Még a sportban is.
Már csak Grecsó Krisztiánnak üzenjük innen halkan, hogy a vízilabdában nem két perc, hanem csak húsz másodperc a kiállítási idő. A két perc egy másik sportág, és bizony az is megérne egy verset!
