Richard Flanagan: Első személy | Stermeczky Zsolt Gábor kritikája
John Friedrich Ausztrália legnagyobb szélhámosa volt. Visszaemlékezései megírásában annak idején maga Flanagan segédkezett, ám a csaló a munka közepén öngyilkos lett. Az ausztrál író regénye ezeken az eseményeken alapul, miközben azt boncolgatja, hogy ki is volt valójában a szélhámos: egy fausti figura vagy a humanizmus megmentője?
Hazájában, Ausztráliában rendezőként és forgatókönyvíróként is ismert Richard Flanagan 2017-ben fejezte be First Person című regényét, amelynek van némi önéletrajzi alapja. Ám azt, hogy milyen mértékben, már legszembetűnőbb témái – a valóság és a fikció egymásba fonódó viszonya, illetve a bűn mibenléte – miatt is nehéz lenne megmondani. Annyi viszont biztos, hogy 1991-ben másfél hónap alatt írta meg a leghírhedtebb ausztrál szélhámos, John Friedrich sztoriját. A munka közepén a mérnök önkezével vetett véget életének, így a könyv posztumusz jelent meg.
Az Első személy alaphelyzete kísértetiesen hasonlít erre, még ha egy finom időbeli csúsztatást be is iktat – a cselekmény nagy részében 1992-ben járunk –, s ezzel azonnal el is bizonytalanítja az olvasót valóság és fikció felcserélhetőségét illetően. Főhősünk és egyúttal elbeszélőnk Kif Kehlmann, egy fiatal író, aki már hosszú ideje reménytelenül dolgozik első regényén, miközben családot alapít és alkalmi munkákat vállal. Várandós feleségével és gyermekével épp egy nagyobb adósság terhét nyögik, amikor érkezik egy nem mindennapi ajánlat: szellemíróként Kif írhatja meg a bírósági ítélet előtt álló adócsaló, Siegfried „Ziggy” Heidl visszaemlékezését. Ezért egy egyszeri, ám annál jelentősebb összeget kapna (tízezer dollárt), amely könnyen kisegítené szorult anyagi helyzetéből.
A feladatban – már annak elvállalásában is – Ziggy Heidl személye éppen annyira visszatartó, mint amennyire ösztönző erőként hat. A csaló ugyanis igen különös, karizmatikus figura, akinek megítélése Flanagan regényének talán legfontosabb kérdése. Vajon egy sötét, fausti figurával állunk szemben, vagy a gondoskodás és a humanizmus képviselőjével, sőt: megmentőjével? A bíróság ítélete szempontjából a válasz nyilvánvaló lenne: Heidl a cége nevében különböző bankoktól vett fel több millió dollárnyi hitelt, bűnössége vitathatatlan. A regény annak a lehetőségét is meglebegteti, hogy a pénz elsikkasztásnál jóval többet is elkövetett. Saját – többször ismételgetett – válasza szerint ugyanakkor ő mindig csak annyit állított a terveivel kapcsolatban, amennyibe az emberek beleképzelhették mindazt, amit szeretnének. Talán ez volt a karizmatikusságának legfőbb titka.
Kevés konkrétumot lehet tudni róla, igazi hangulatemberként ugyanarra a kérdésre is képes minden egyes alkalommal mást válaszolni. Kif számára lehetetlen feladatnak tűnik egy ilyen interjúalany – meglehetősen szűkös – információira alapozva kereskedelmileg sikeres visszaemlékezést írni. Kettejük együttműködése tehát folyamatosan akadályokba ütközik: Heidl képtelen egyenesen válaszolni még az olyan egyszerű kérdésekre is, mint hogy hol született, vagy hogy miként telt a kamaszkora. A körülmények – a csalóra várhatóan szabadságvesztéssel járó bírósági ítéletet szabnak ki, tárgyalása hat hét múlva kezdődik – állandó sietségre, kapkodásra késztetik Kifet, aki így kénytelen fikciós elemekkel kiegészíteni a készülő mű történetét.
A valós eseményekkel való egyezés abban a most kényszerűen elspoilerezett momentumban is tetten érthető, hogy akárcsak John Friedrich, a regénybeli Ziggy Heidl is a munka kellős közepén végez magával. Az viszont már annál izgalmasabb, hogy a történet tétje ettől a ponttól kezdve mutatkozik meg igazán. Flanagan viszonylag hosszan elnyújtja az események leírását az öngyilkosság pillanatáig, ám mire eddig eljutunk, már mind az elbeszélő, mind a potenciális olvasó elérkezett ahhoz a pillanathoz, hogy Heidl halálát kívánja. A tenyérbemászó – önismétlő, egyúttal pofátlanul önigazoló – karizmatikusság, ez az erő, amely a karakter éltető motorja, már életében fokozatosan fáradni kezd, és Kifet is – ne szépítsünk – pokolian leszívja.
Ebben a lefárasztásban – egyúttal a valóság és a regénybeli fikció további összekuszálásában – a történet mellékszereplői is kiveszik a részüket. Például Gene Paley kiadóvezető jóindulatú, az ütemtervhez mégis pedánsan ragaszkodó alakja, de még inkább a régi barát és az összekötő szerepét betöltő Ray, aki egyúttal az események egyik kulcsfigurája is. Mivel a közel ötszáz oldalas regény leginkább azzal képes lebilincselni az olvasóját, ahogyan adagolja és visszatartja, illetve késlelteti a szereplőivel kapcsolatos alapvető információkat, a Rayről szóló konkrétabb leírás rövid úton óriási spoilerhalmokhoz vezetne.
Vele kapcsolatban legyen elég annyi, hogy egész életében azt a fajta szabadságot kereste, amelyet gyerekként nem kaphatott meg. Ez olyan veszélyes kalandokba sodorja, mint amikor Pápua-Új Guineában kerül konfliktusba a bennszülött férfiakkal, vagy kajakkal próbál meg átkelni a háromszáz kilométer széles tengerszakaszon. Mindemellett pedig ott van a fokozatosan kialakuló, szinte már mániákus ragaszkodása Ziggy Heidl személyéhez. Ebben a történetben tehát valahogy mindenkinek megvan a saját maga valósága, és ezeket a sajátos valóságértelmezéseket a központi figura, Heidl, minden esetben képes a maga javára fordítani. Ezzel pedig egy furcsa, örökmozgónak tűnő alkotóelem hatását kelti – egészen bizarr módon még a saját halálát követően is.
A regény egy pontján Kif Kehlmann megállapítja, hogy a Ziggyről készült memoárja olyan lett, mint egy botcsinálta krimi. A meghatározás két fogalma hellyel-közzel ráillik az Első személyre is: krimiként olvasva meglehetősen botcsinálta alkotásnak hat, ugyanakkor a saját botcsináltságát felismerve válik mégis igazán fájdalmas tragédiává (Kada Júlia fordítása). Naivitás és cinizmus küzdelme játszódik le a szemünk előtt újra és újra.
A regény először az őrületbe kergeti az olvasót, majd miután bekövetkezik az, amitől a leginkább tartani lehetett – és ami bizonyos szempontból feloldozás is lehetne –, az őrület turbófokozatba kapcsol, és a különböző szereplők szemszögeit váltakoztatva az addigiaknál is erősebben mossa el valóság és fikció közti határvonalat. Miközben a történetet mesélő főszereplő görcsösen keresi önigazolását a saját élete alakulásában, addig az olvasó számára egyre világosabbá válik, hogy Siegfried Heidl ajánlatát már a legelején vissza kellett volna utasítani.
A könyv alkuja tehát valóban fausti, egyúttal valahol a mélyén ott motoz a Wachowski fivérek mátrixbéli világának legismertebb tanulsága is: vagy megszoksz, vagy megszöksz. (Ettől egyáltalán nem függetlenül a regény kiváló filmes alapanyag lehetne.) Kif Kehlmann a megszokást választotta. Hogy az olvasó megszokja-e, vagy inkább megszökik, az már a könyv világán kívüli valóság és fikció kibogozhatatlan viszonyán is múlik. Az Első személy leginkább arról szól, hogy e kettő különös és bizarr násztánca hogyan hozza létre a bűnt, és egyúttal talán a bűnhődést is. A regény minden bosszantó összetevője ellenére – vagy talán éppen azok miatt – valójában nagy tétekkel játszik.
RICHARD FLANAGAN korábbi művei: Egy tenyér, ha tapsol; Keskeny út északra.
