John Garth: Tolkien világai | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
A benzinszállító kamionok oldalára festette reklámoktól a skandináv hiedelemvilág alakjain át a lövészárkok borzalmáig – szinte minden hozzátette a maga elemét Tolkien varázslatos világához. John Garth pompás és érdekfeszítő albumában nem csupán Középfölde helyszíneinek földrajzi ihletőforrásait mutatja be, hanem a teljes univerzumának mozgatórugóit. Dühös fák, tündék, a hobbitok üregei – mindenre választ kapunk.
Semmi sem izgalmasabb számomra, mint felfejteni egy igazi író trükkjeit. Pontosabban teremtett világának építőköveit, innen-onnan összecsipegetett elemeit. Csak a legnaivabbak képzelhetik ugyanis, hogy a múzsa csókja, vagy az isteni sugallat mindent megold a szerző helyett, vagyis készen szállítja a képzelt univerzumot, és még be is népesíti! Semmiből ugyanis többnyire nem lesz semmi. Irodalomban nincs zöldmezős beruházás, minden világ rejtett vagy nyilvánvaló utalásokból, építőkockából rakódik egymásra, tégláról téglára: élményekből, tapasztalatokból, a kulturális hagyomány megannyi újrahasznosítható kellékéből.
Különösen tanulságos (és igen szórakoztató) lehet egy olyan szerző gazdag mitológiájának alkatrészeit kikutatni, mint a fantasy megkerülhetetlen írójának, J. R. R. Tolkiennek. A tolkienológiában igencsak járatos John Garth Középfölde helyszíneinek ihletőit szedte csokorba ebben a pompás kiállítású albumban, amely tovább gazdagítja tudásunkat a hobbitokról, tündékről, orkokról, és persze Vasudvardról, Mordorról vagy épp a Megyéről. Azt hiszem, ha annak idején irodalomórán effélékről lett volna szó, akkor tán még figyeltem is volna.
Tolkien műveit ismerőknek nem igazán kell bizonygatni, hogy mennyire komplex világot épített a mester a regények köré: önálló nyelvekkel, legendákkal és mitológiával. De vajon honnan csipegette össze mindazt, amit aztán a képzelete továbbgyúrt? E tekintetben számos életrajzi adalék, tanulmányok és kirándulások helyszínei, vagy épp háborús traumák sietnek a segítségünkre. John Garthra ugyanakkor alapos forráskritika is várt, hogy eloszlasson pár tévhitet, és jó néhány „tolkienes” helyszínről kimutassa, hogy szinte semmi köze az íróhoz. Nem csoda, hogy ezek szinte gombamódra szaporodnak, hiszen egy-egy ilyen helynek igen nagy a turisztikai értéke, a vállalkozók és az utazási irodák előszeretettel torzítják el az életrajzi tényeket, hogy a rajongókat odacsalogassák.
„Sok kritikus feltételezi, hogy Középfölde egy másik bolygó”, fakadt ki egyszer Tolkien. Nos, John Garth könyvéből világosan kiderül, hogy ez a bolygó bizony a mi jó öreg Földünk. S bár alapjában véve földrajzi helyekre, Tolkien tájaira koncentrál a szerző, ugyanakkor nem mellőzi a szellemi előzményeket, a különféle kulturális hatásokat és a vonatkozó életrajzi eseményeket sem. Tolkien háromévesen kerül a mai Dél-Afrika forró tájairól, perzselő éghajlatáról a dús és zöldellő, kis folyókkal szabdalt Nyugat-Közép-Angliába. Itt is két helyszín lesz döntő a leendő író szempontjából. Sarehole, az idilli falucska, amely többnyire a Megyét ihleti, és Birmingham, ahol majd iskolába jár, amelynek Fekete vidéke Mordor („mor – fekete” „dor–föld”) előképének tekinthető.
Tolkien persze sohasem állította, hogy ez a „szénben, vasban, agyagban gazdag tájból” következett volna Mordor komor világa, de elég csak átfutni Thomas Carlyle 1824-es leírását a vidékről, hogy bőszen bólogatni kezdjünk: „Dögletes füst sűrű felhője borítja mindig, még az itt termő gabona is feketéllik tőle. Éjjel az egész vidék lángol, mintha vulkán köpködne tüzet ezernyi téglakéményből.”
Mennyiben más a Viktória korabeli elvarázsolt falucska, „amelyet még nem csapott meg a modernizáció szele. Az utakon főleg lovak jártak, felhőtlen éjszakákon a csillagok uralták az égboltot.” A hobbitok ötletét a falubeliek és a gyerekek adták, akiknek tájszólása és csavaros észjárása lenyűgözte Tolkient. És persze valahonnan innen ered a hobbitlakok, vagyis az üregek ötlete is, bár ebben nagyon sok minden játszhatott szerepet. Előképeik egyaránt lehetnek a „patkó alakú ajtóval felszerelt régi kovácsműhelyek”, mint az izlandi gyepházak (az izlandi hagyományokat igen jól ismerte az író), de ugyanilyen meghatározó élmények lehettek az első világháború lövészárkai. Hiszen, figyelmeztet Garth, „a prehisztorikus idők óta Tolkien generációja volt az első, amely lakott föld alatti üregekben”. Egy brit tiszti fedezék olyan kényelmes is lehetett, „akár egy egyetemista szobája Oxfordban”, nem beszélve a kályhafűtéses német társaikról.
Ám a háború a maga borzalmaival is nyomot hagy a regényekben. A Holtláp például olyan, akár a somme-i csatamező, ahol a megduzzadt Acre folyó elöntötte a környék lóhalálában kialakított temetőit. A könyv egyik legizgalmasabb fejezete épp erről, a csaták és a front, a válogatás nélkül kaszáló halál kapcsán átélt traumákról, és annak visszatükröződéseiről szól. Amikor Frodót sötét álmok kínozzák a Banyapóktól szerzett sebek évfordulóin, abban könnyű felfedezni a tetűk csípését, amelyek lövészároklázzal betegítették meg Tolkient, és a háború végéig tartó odüsszeáját, mikor is egyik kórházból került a másikba.
De ugyanilyen izgalmakat tartogat az is, amikor a regényeket összefogó mitológia gyökereit keresve Garth a skandináv, a germán és a kelta kultúra ihlető erejéről beszél. Tolkien ugyanis „a modern tudományos világképből fájón hiányolta a költői gazdagságot”, ezt találta meg a gyakran homályba veszett ősi történetekben. Érdekfeszítő adalék, hogy az északi népek mítoszain kívül az amerikai őslakosság, a „rézbőrűek” történetei is hatottak rá. Mint ahogy a Dél és Kelet ősi kultúrája is hozzátették a magukét. Más kérdés, hogy olykor profánabb ihletői is akadtak az univerzumának: híres festményét Hobbitfalváról és a Dombról – Garth elmélete szerint – egy Shell reklám ihlette, pontosabban egy festmény, amely a harmincas években virított az olaj- és benzinszállító kamionok oldalán.
