Tolsztoj hírhedt szökése

Pavel Baszinszkij: Szökés a paradicsomból | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

November 20-án lesz 111 éve, hogy Tolsztoj meghalt. Vajon miért indult el 82 évesen, éjnek évadján az ismeretlenbe? Miért hagyta ott a birtokot, családját, egész életét, hogy aztán pár napra rá elvigye a tüdőgyulladás? Már akkor is a fél világ találgatta Tolsztoj hirtelen és rejtélyes távozásának okait. Pavel Baszinszkij minden részletre kiterjedő nyomozása bemutatja a különféle elméleteket, okokat, és összefüggéseket is.

Egyszerűen lenyűgöz az életrajzírók pontossága és mániája a részletek iránt! Például, hogy a fiatal Lev Tolsztoj csak azért nem tart „hirtelen ötletként” jövendőbeli sógorával Szibériába, mert otthon felejtette a sapkáját. Már felugrott az utazókocsiba egy szál ingben, de mivel már akkor is fázós volt a feje, a sapka hiánya – „minden jel szerint” – döntőnek bizonyul. És még azt is észreveszi, hogy fél évszázaddal később, amikor nyolcvankét évesen hagyja el grófi birtokát, megint egy elveszett sapka jelenti a baljós előjelet. (Végül vattakabátban, és két sapkával a fején menekül el Jasznaja Poljanából.)

Tudom, kissé ostobaságnak tűnik, hogy Pavel Baszinszkijjal, a neves íróval és újságíróval karöltve rugózok itt ezen a semmiségen, de épp ezen semmiségek miatt válik olyan gyorsan ismerőssé, esendővé és rokonszenvessé Tolsztoj alakja az olvasó számára. Így lesz emberi, nagyon is emberi, miközben persze – főként a kortárs követői szemében – félisten, a kor egyik legnagyobb írója. Ám, mint látjuk, a félistenek sapkája is befolyásolhatja olykor a sorsot, jelezheti egy-egy nagyobb vállalkozás kimenetelét. Baszinszkij asztalt beszakító könyvében ráadásul van is helye és tere ezen apróságoknak, mert mindebből egy pillanatig sem lesz intimpistáskodás, hanem a tabló élességéhez tesz hozzá egy-egy pixelt, hogy közösen és tetszőleges méretre nagyíthassuk ki az árulkodó részleteket.

Baszinszkij ugyanis igazából nyomoz. 1910. október 27-én éjjel olyan események zajlanak Tolsztoj családi birtokán, amelyek aztán futótűzként terjedtek el az egész világban.

(Itt nyitnék egy zárójelet: sokatmondó, hogy ebben a korban még az írók viselt dolgai adtak csámcsognivaló szenzációt a lapoknak, röpke száz év múlva a celebek lépnek a helyükbe, akiknek az irodalom haszontalan, lájktaszító kolonc. Jó kérdés, hogy ez utóbbi a normális állapot, vagy arra tekintsünk békebeli, értékorientált korszakként?) Az agg író ugyanis titokban, az éj leple alatt az orvosával együtt (Makovicky) ismeretlen helyre távozik.

Maga mögött hagyja a családját, otthonát, korábbi életét – nyolcvan felett ez már messze nem veszélytelen vállalkozás. És valóban: pár hét múlva el is viszi a tüdőgyulladás. A sors persze most is banális, Makovicky később azt a háromnegyed órát ítélte végzetesnek, amikor a harmadosztályú vagon – Tolsztoj imádott elvegyülni az egyszerű nép között, közöttük érezte magát szabadnak – sűrű dohányfüstje és fülledt levegője miatt az író kiment az első peronra, a kellemetlen menetszélbe. Ki akarta szellőztetni a fejét…

A világ akkor is, ma is azt találgatja, vajon mi vette rá Tolsztojt a távozásra, szökésre, futásra, menekülésre? Még a szóhasználat sem egységes, a kifejezés az elméletekhez idomul.

Baszinszkij természetesen ismerteti az összes lehetséges verziót. Azért ment el, hogy békében haljon meg valahol. Azért ment el, hogy ne haljon meg: a családi birtokon ugyanis olyannyira elmérgesedett a helyzet, hogy egy nagyobb októberi veszekedés után majdnem meghalt egy görcsös, egész testén eluralkodó rohamban. Ő viszont nem így, rángatózva és félrebeszélve, hanem tiszta tudattal kívánt távozni az élők sorából.

Azért ment el, mert eggyé akart válni a néppel – ezt a verziót a szovjet időkben tömték a diákok fejébe. Azért ment el, mert meg akart szabadulni a Jasznaja Polnaját nap mint nap felkereső látogatók, követők, pénzkérők, levélben kuncsorgók szeretetétől-gyűlöletétől. El akart tűnni, mint egyik hőse, Szergij atya, hogy ne „szaporítsa tovább a földi dicsőséget”.

De ahhoz, hogy eligazodjunk a számtalan elmélet, mítosz és ideológia között, előtte jó lenne tudni, hogy mit is jelentett számára a korán megörökölt családi birtok. Hogyan viszonyult hozzá fiatalon, és miként idősen. Mikor vált paradicsommá és mikor börtönné. Mit jelentettek a szökések, hirtelen távozások, bolyongások Tolsztoj műveiben, és mit a korábbi életében, amikor még messze nem élt tolsztojánus módjára. Vagyis Baszinszkij, miközben igen aprólékosan – dokumentumokra, naplókra, visszaemlékezésekre, levelekre alapozva – felidézi ezen utolsó napok végzetes eseményeit, elmeséli Tolsztoj teljes életét és életművét is. Gördülékenyen, regényesen, ám a tényeket maximálisan tiszteletben tartva (Goretity József fordítása, Morcsányi Géza szerkesztése), egyúttal a modern kor szemléletében, amely szereti a gyors vágásokat térben és időben.

Figyelmét nem kerüli el semmi, képes a számos adalékot, nézőpontot és eseményt egységes, mégis sokszínű narratívává rendezni, amely az első oldaltól az utolsóig izgalmas. Egyaránt lebilincseli a Tolsztojt már ismerő olvasót, de azt is, aki ezzel a könyvvel kezdi a barátkozást egy megkerülhetetlen élettel és annak terméseivel. Jó kérdéseket tesz fel, okosan kommentálja az elfogult szereplők memoárjait, ügyesen hámozza ki a sok forrásból az igazság lehetséges verzióját. Megengedő és intelligens, nem hagyja, hogy kétdimenziós figuraként lássuk az író életének legfontosabb szereplőit, és könnyen ítélkezzünk egy-egy lépés vagy döntés kapcsán, és ami a legfőbb: maga is Tolsztoj érzékeny olvasója.

Engem pedig, mint már mondtam, lenyűgöznek a részletek. Például, hogy az állomáson, mivel nincs náluk elég pénz, Makovicky csak bemondja a kasszánál, hogy Tolsztojnak veszi a jegyet, és „később majd elszámolunk”. És a jegyeket minden további nélkül megkapja! Vagy amikor leírja a fiatalembert, a grófi sarjat, aki gazdálkodni szeretne frissen megörökölt birtokán, ám a próbálkozások kudarcba fulladnak. „Túlságosan is vakmerő gazda volt, és ha belevágott valamibe (méhészet, sertéstenyésztés, szeszfőzés, lótenyésztés), ahhoz mindig költői szenvedéllyel fogott; a gazdaság ellenben hideg számítást és erőbeosztást igényel”.

Hát igen, én már csak így fogom elképzelni Tolsztojt: sapkában, a hírnév megérdemelte vonatjegyekkel a zsebében és költői szenvedéllyel. Amelyből szerencsére az utolsó napokra is maradt bőven…