Bret Easton Ellis: Fehér | Benedek Szabolcs kritikája
Kilenc év után jelentkezett újabb kötettel a provokatív regényíró, Bret Easton Ellis és a nyolc, önéletrajzi anekdotákkal sűrűn megszűrt esszéje ismét zajos visszhangot keltett. Nem véletlenül: a politikai korrektség, a közösségi média és a véleménybuborékok uralta világot szedi ízekre, mindezt pedig megfejeli némi posztmodern amerikai filmtörténettel. Kissé csapongóan, de igen szórakoztatóan.
Most, ahogy a recenziót írom, óhatatlanul azon kattog az agyam, hogy megjelenés után milyen komment kíséretében fogom kiposztolni a közösségi oldalra. Közben azzal mentegetem magam, hogy nem vagyok az effélével egyedül. Az úgynevezett fejlett világ legalább egy évtizede a lájkok és követők elnyomásában él, a legtipikusabb és legelterjedtebb elsővilágbeli problémák közé tartozik a közösségi vagy bármely médiában való megjelenés, vagy inkább megfelelés, a fogadtatás és a különféle reakciók. E tekintetben az elvileg a lázadással kacérkodó művészemberek sem jelentenek kivételt. Autóztam már haza úgy egy rendezvényről írókollégával, hogy az út nagy része azzal töltötte, hogy újra és újra megfogalmazott egy posztot, majd többször is hangosan és különféle hangsúlyokkal felolvasta, ily módon csekkoltatva velem, mielőtt amolyan „egy életem, egy halálom” típusú sóhaj kíséretében kilőtte volna mondandóját a virtuális térbe. Onnantól a lájkok számát figyelte izgatottan.
Jöhetnénk most a különféle jelzőkkel, hogy mindez szánalmas meg tragikomikus stb., de végtére is ez van, ebben élünk, mi csináltuk magunknak. Az érem másik oldala pedig, hogy miközben a valóság helyett a nekünk leginkább tetsző véleménybuborék, egy elképzelt ön-, illetve világkép alakítja mindennapjainkat, bizonyos értelmiségi frekvenciákon egyre érzékelhetőbb divattá válik ennek nem csupán fölismerése, hanem kritizálása, sőt szidalmazása is.
Nagyon sarkosan fogalmazva: idővel akár odáig is eljuthatunk, hogy a píszí elleni lázadás maga lesz a píszí, jócskán átrendezve érzékelésünk és ítélkezésünk struktúráit és súlypontjait.
Megmondom őszintén, amikor hallottam, hogy érkezik Bret Easton Ellis esszékötete, azt gondoltam, hogy afféle beszólós, a politikai korrektséget, a közösségi médiát, illetve napjaink véleményformáló eszméit és azok szószólóit kritizáló könyvet fogok olvasni, velős dumákkal, kendőzetlen szókimondással, a’ la jenki (vagy W.A.S.P.) Houellebecq. A Fehér részben igazolta a várakozásaimat, részben nem. Mindjárt hozzáteszem, hogy szerencsére. Jobb ugyanis, mint amilyet vártam.
Ellis tett már kísérletet fikciós autobiográfia írására, ugyanakkor a Holdparkban olvashatónál valósabb és konkrétabb önéletrajzi elemek köszönnek vissza egyéb regényeiben. Időnként olyannyira erőteljesen és hitelesnek tűnően írta meg, hogy egyesek hajlamosak Patrick Bateman figurája mögé is őt magát odaképzelni. Bizonyos tágabban értelmezett hasonlóságok valóban lehetnek, hiszen ahogy Bateman, úgy Ellis is akkortájt, a nyolcvanas évek végén – hősének, vagyis inkább főszereplőjének, azaz antihősének szavaival élve – próbált meg beilleszkedni, ahogy azt a Fehér egyik fejezetében most el is ismeri.
És hát az is kiderül, hogy egyes jeleneteket a valós élet inspirált. Az Amerikai psycho írása közben például Ellis egy ideig egy épületben lakott Tom Cruise-zal. Ellis huszonöt éves volt, már megjelent az első regénye, amelyből készült egy – szerinte – elfuserált filmadaptáció, a színész pedig két évvel idősebb volt nála, és akkortájt lett világsztár, amire egy Rolling Stone-címlapfotó is ráerősített. Két alkalommal futottak össze, mindkétszer a liftben – valahogy úgy, ahogyan Bateman is találkozott Tom Cruise-zal az Amerikai psycho egyik epizódjában.
A Fehér hibridkönyv: egyfelől önéletrajz, másfelől a politikai korrektség, a közösségi média, na meg a véleménybuborékok uralta világ esszékbe bújtatott bírálata, mindez pedig megspékelve némi posztmodern amerikai filmtörténettel, azt vizsgálva, miként csapódott le Ellis szerint a különféle ideológiák és identitásmeghatározások változása a legújabb amerikai mozialkotásokban. Szívesen beszél a közelmúltról, arról az időszakról, amely szavai szerint „a Birodalom korszaka” volt: az az időszak, amikor a hetvenes-nyolcvanas években az Egyesült Államok a Szovjetunió fölé kerekedett, és végül mind gazdasági, mind társadalmi értelemben győztesként jött ki a váltakozó intenzitással zajló hidegháborúból. Ugyanez nem mellesleg Ellis világra eszmélésének, majd íróvá és ezáltal ismertté válásának korszaka is.
Érzékelhető örömmel, sőt büszke nosztalgiával mesél arról a világról, amikor a gyerekek még a szülői óvás istrángja nélkül csatangoltak az utcákon, senki nem mondta nekik, hogy különlegesek volnának, és abban se volt semmi különös, hogy apáikkal vagy nélkülük korhatáros filmeket néznek a mozikban.
Egy lemez, egy könyv, vagy bármi megszerzése pedig erőfeszítést igényelt, mert el kellett menni érte a boltba, és nem lehetett két kattintással megrendelni az interneten. Ennek köszönhetően – állítja Ellis – az értékük is nagyobbnak számított, nem beszélve arról, hogy milyen fílingje van annak, amikor az ember belelapoz a boltban a könyvekbe, vagy felpróbál néhány menő cipőt.
Mindezt óhatatlanul is körüllengi a „régen minden jobb volt” klisészerű, közhelyes üzenete. Ez a régi világ ugyanis minden keménységével és kendőzetlenségével együtt Ellis szerint építőbb volt, mint a píszível túlszabályozott mostani, hiszen akkor még „ténylegesen léteztek győztesek és vesztesek”. Igaz, hogy nem nagyon voltak iskolai lövöldözések, de például a nagyobb gyerekek fizikailag rendszeresen zaklatták a kisebbeket, ami fölött a szülők szemet hunytak, besorolván a dolgot a nevelő hatású farkastörvények közé. „Nem a győzelem, hanem a csalódás, a kiábrándultság és a fájdalom teszi megfoghatóvá és érzékelhetőbben erőteljesebbé az örömöt, a boldogságot, az öntudatra ébredést és a sikert”, jelenti ki. Amiből egyenesen következik a gondolatmenet folytatása a túlbiztosítottan felnőtt legújabb nemzedékről, az úgynevezett Puhány Generációról, amelynek a „szorongás és a szűkölködés (…) a meghatározó vonása, és ha a világ nem kínál semmilyen pénzügyi védőhálót, az embernek a közösségi médiában való jelenlétére kell támaszkodnia: működtetni, játékban tartani a márkáját, törekedni, hogy lájkolják, lájkolják, lájkolják, színészkedni”.
Közben viszont nagyon kell figyelnie arra, hogy ki mit mond, és mit posztol. Pedig hát, véli Ellis, „az, hogy valaki nem képes végighallgatni egy viccet vagy megnézni egy bizonyos képet (egy festményt vagy akár egy tweetet), és mindent szexizmusként vagy rasszizmusként jellemez (akár jogosan, akár nem), mondván, hogy ártalmas és elviselhetetlen (ergo senki másnak nem kéne meghallgatnia, megnéznie vagy elviselnie) – mindez egy újfajta mánia, elmezavar, amelyet a kultúra keblére ölelt. Ez a téveszme arra bátorítja az embereket, hogy az életet egy zökkenőmentes, az ő törékeny és sok törődést igénylő lelkivilágukat kiszolgáló utópiának fogják fel, vagyis lényegében arra buzdítja őket, hogy maradjanak örökre gyerekek, és éljenek egy kedves tündérmesében.”
A fentiek alapján feltételezhetnénk, hogy a hajdani fenegyerek, a kölyökfalka egyik tagja (részben tradicionális utat járva, lásd Churchill híres kijelentését) az évtizedek múlásával konzervatívvá vált. Ám erről szó nincs. Mint ahogy azt se állíthatjuk, hogy Ellis éppenséggel azzal őrzi radikalizmusát, hogy csatlakozott a posztmodern (és azutáni) eszmeirányzatok ellen ágálók egyre növekvő, vagy legalábbis egyre harsányabb táborához. „A liberalizmus régen olyan szabadságjogok mellett tört kardot – írja – amelyeket magaménak vallottam, de a 2016-os kampány során végleg egy torz, tekintélyelvű, erkölcsi felsőbbrendűséget hirdető mozgalom lett belőle, és én nem akartam, hogy bármi közöm legyen hozzá.”
Természetesen a sokak számára meglepő eredménnyel zárult amerikai elnökválasztásról van szó. Ellis nem szavazott Trumpra („évtizedekkel ezelőtt pontosan felismertük, mire lehet képes – lásd az Amerikai psychót”), a Patrick Bateman példaképének győzelme utáni „hisztérikus siralmaknak” azonban igyekezett ellenállni, és komolyan kiakadt azon, hogy egy választást követően elszaporodtak az „apokaliptikus” és a „hitleri” kifejezések. (Egyébként nem szavazott senkire, egyik jelölt se győzte meg, és a kampány alatt jött rá, hogy nem tartozik egyik politikai oldalhoz sem.)
Kicsit csapongó, olykor túlírt és öncélú, ám kétségkívül sok rétegű és többféle módon is töprengésre késztető könyv a Fehér (Sepsi László fordítása). Mondanám, hogy a legjobban sikerült részei az önéletrajziak, amikor a saját munkáiról, azok megszületéséről és fogadtatásáról ír, megspékelve számos privát dologgal és némi háttérrel. Ebben azonban talán nincs semmi különös: egy híres (egykor hírhedt), világszerte ismert és népszerű író autobiográfiája, a kölyökkori csatangolásoktól kezdve a kulturális elitbe való betagozódáson át az abból való kiábrándulásig, megfűszerezve sztárokkal, bulikkal és szerelmekkel. Mondhatni, tizenkettő egy tucat.
Ennél izgalmasabb, ahogy mindezek mellé Ellis odadörmög, háborog, és ha kell, nemcsak másokon (például David F. Wallace-n, az a rész szerintem például különösen érdekes), hanem akár még önmagán is sápítozik. Filmmániásként kézre esik neki, hogy az általa fölvázolt folyamatokat a legújabb kori amerikai filmtörténet fordulataiban látja és láttatja visszaigazolni, és noha az olvasó időnként kicsit ásítozik az ezzel kapcsolatos hosszas eszmefuttatások közepette, valahogy mégis ezekkel együttesen kerülnek a helyükre a könyvben a téglák.
És miközben Ellis morog és bírál, nem keres alternatívákat és nem kínál megoldást, hanem a regényeiben megszokott minimalizmussal széttárja a karját, és ő is ugyanazt mondja, amit Tapsi Hapsi: „Ez van, srácok!” (Nem mellesleg szorgos tweetelő.) Úgyhogy ezennel én is felmentve érzem magam azért, mert abban reménykedem, hogy a szerkesztő nem fogja megváltoztatni a szerintem tök menő címet, és ígérem, majd kitalálok valami frappáns posztot is a recenzió megosztásához.
BRET EASTON ELLIS legutóbbi művei: Királyi hálószobák; Holdpark; Glamoráma.
