Történetekkel a vérengzés ellen

A. Waldman – M. Chabon: Olajfák és hamu | Falusi Dóra ajánlója

Az izraeli–palesztin konfliktus igazi darázsfészek. Elhúzódó és nehezen követhető háborúskodás, amelynek részletei már alig rázzák fel a közvéleményt. Az esszékötet 26 szerző történetén keresztül hívja fel a figyelmet az évtizedek óta tartó gyűlölködésre. Az elismert szerzők mind a saját tapasztalatukat írták meg, és az eredmény kibillenti az olvasót a komfortzónájából.

Legutóbb idén májusban került ismét a nemzetközi sajtófigyelem középpontjába a konfliktus, amikor a fegyveres összecsapások olyan erős krízissé fajultak, mint legutóbb a kétezres évek elején. A helyzet azonban messze nem újkeletű. Amikor a 19. század második felétől kezdve az Európában felerősödő antiszemitizmus, a kezdődő cionista mozgalom, majd a második világháború miatt egyre több zsidó vándorolt ki az akkori Palesztina területére – mondván az érintett területeket már háromezer éve lakják zsidók –, még senki nem sejtette, hogy egy olyan erőszakhullám veszi kezdetét, amely meghatározza majd a következő évszázadot.

A helyi arab lakosok és vezetők a kezdetektől nem nézték jó szemmel a fokozódó bevándorlási hullámot, és 1948-ban Izrael megalakulása csak tovább rontott a helyzeten. Ráadásul 1967-től kezdve az újonnan létrejött állam olyan területeket vont ellenőrzése alá (Ciszjordánia, Gázai övezet, Golán-fennsík, Jeruzsálem egy része, Sínai-félsziget), melyek eredetileg Palesztinához tartoztak. Kelet-Jeruzsálemben azóta is egyre több zsidó telepet hoznak létre, ráadásul 2002-ben megkezdték egy izraeli-ciszjordániai, a köznyelvben csak Apartheid-falként emlegetett határkerítés építését is.

A Nemzetközi Bíróság szerint ez ellentétes a nemzetközi joggal, és az elkerített területek megszállt területnek minősülnek. Az egyre elmérgesedő helyi konfliktusok elsődleges nemzetközi problémává léptek elő.

A több évtizedes, kezdetben javarészt területi viszály mára már etnikai tisztogatásokká, vallási összeférhetetlenséggé és gazdasági válsággá nőtte ki magát.

Mindez együtt járt a megszállt palesztin falvak és városok gettósodásával, valamint társadalmi és oktatási krízisével. Azonban már a palesztinok sem pusztán elnyomottként szerepelnek ebben a történetben. Generációról generációra adják át a mártírság nimbuszát, és a terrortámadások elkövetői egyre fiatalabbak.

Ayelet Waldman és Michael Chabon amerikai íróházaspár épp úgy gondolkodott minderről, ahogy a hozzájuk hasonló értelmiségiek többsége: „azt tettük, amit oly sokan mások, akik a bizonytalan középen helyezkednek el: elfordítottuk a tekintetünket”. Egy Tel-Avivban tett hazautazás után azonban valami megváltozott, és a felelősségvállalás szükségessége fogalmazódott meg bennük. Tenni akartak valamit, hogy az emberek többet lássanak ebből a drámából, mint a Vaskupola legendás védelmi rendszerét, vagy a véres terrorcselekményeket. Úgy döntöttek, hogy a történetmesélés erejét használják fel arra, hogy minél több ember megismerje ennek a végeláthatatlan háborúnak a tragédiáját. A megszállás 2017-es, ötvenedik évfordulójához közeledve különböző nemzetiségű és vallású írókat kértek fel a világ minden részéről, hogy utazzanak el Izraelbe és Palesztinába, és a személyes történeteiken keresztül meséljék el, amit ott láttak.

A kötet szerzői nemzetközi díjakkal elismert írók, újságírók: Asszaf Gavron, Helon Habila, Ala Hlehel, Porochista Khakpour, Rachel Kushner, Eimear McBride, Emily Raboteau, Taiye Selasi, Madeleine Thien, Anita Desai. Közülük jó néhányan a magyar olvasó előtt sem ismeretlenek, hiszen egy vagy több regényük már itthon is megjelent: Arnon Grunberg, Colm Tóibín, Geraldine Brooks, Lars Saaby Christensen, Dave Eggers, Maylis de Kerangal, Hari Kunzru, Colum McCann, Jacqueline Woodson, Eva Menasse és a kötet szerkesztője, Ayelet Waldman. Van köztük jogvédő szervezet alapítója (Fida Dzsirjisz és Radzsa Shehadeh), Pulitzer-díjas (az elismerés létrejöttéről itt olvashat többet): Lorraine Adams, Michael Chabon, sőt Nobel-díjas író is Mario Vargas Llosa személyében (a rangos díj névadójáról és megalapításáról itt olvashat bővebben), akinek legújabb kötetéről itt írtunk.

Az Olajfák és hamu az ő beszámolóik gyűjteménye. Bár a kötet alcíme (Írók Palesztina megszállása ellen) politikai állásfoglalásra enged következtetni, a könyvnek nem célja ez, és a szövegek nem boncolgatják, hogy miként lenne elképzelhető az izraeli–palesztin integráció. Nem akarnak igazságot szolgáltatni, csak bemutatni a Ciszjordánia és a Gázai övezet több mint öt évtizede tartó megszállását a hétköznapok perspektívájából.

A történetek mind a szerzők ottani élményein alapulnak, szinte már dokumentarista jelleggel villantják fel a mindennapokat, miközben drámai eseményeket, támadásokat is feldolgoznak a hozzátartozók felkeresésével. Azonban – ahogy többen is rámutatnak a kötetben – nem csak fizikailag lehet gyilkolni. Például az egész Közel-Keletet érintő vízhiány is hűen tükrözi az erőviszonyokat.

Ebben a sivatagos térségben 2012-ben 450 ezer izraeli több vizet fogyasztott, mint a 2 millió 300 ezer palesztin összesen.

Emily Raboteau novellájában (Szumud) egy palesztin pásztor meséli el neki, hogy miért nem használhatják a ciszternáikat. Ugyanazzal a vízzel főznek, majd mosnak, végül öntöznek, de bevételeik egyharmadát még így is a vízre kell költeniük, amit az izraeliektől vesznek meg egyre drágábban. Hasonló a helyzet a villamosenergia terén is.

De látjuk azt is, hogyan öröklődik generációról generációra a gyűlölet, mennyire egyformán szívja magába egy izraeli és egy palesztin gyermek is a közegéből a tapasztalatot, hogy ki az ellenség, és miért reagálnak egy-egy őket ért (amúgy szintén elítélendő) atrocitásra a lehető legszélsőségesebben. Miért akarnak mártírok lenni a tizenévesek, hogyan szül az erőszak erőszakot, és mitől tud a vérbosszú épp olyan természetessé válni, mint az ima ott, ahol „egy aktivista minden családban van”. A szerzők közelebb hozzák az ő életüket is, miközben nem hallgatják el a tetteiket sem. Ezek a megrázó történetek kibillentik az olvasót a komfortzónájából. Jó lenne választ vagy biztos támpontokat kapni arra vonatkozóan, hogy kinek van igaza, azonban képtelenség igazságot tenni.

A Szentföld megosztottsága minden lakót érint, és mindenki egyformán szenved tőle, mégsem látni a végét.

Ahogy az egyik szerző, Eimear McBride fogalmazza meg hazafelé a repülőn, miközben a lehető legerősebb italt kéri ki magának: „nem tudom, hogyan fogom megérteni, nemhogy megírni, mit láttam és mit hallottam”. Az Olajfák és hamu nem könnyű olvasmány, de megéri a fáradságot. Sokkal pontosabb képet kapunk a helyzetről ennek az úttörő jelentőségű esszékötetnek az elolvasásával, mint bármelyik hírcsatorna beszámolójából. Colum McCann szavaival: „Történeteket kell mesélnünk. Történeteket kell meghallgatnunk. Odafigyelni egymásra.”