Csunderlik Péter: Csupa hajdani eszelős | Benedek Szabolcs kritikája
A langyosat bizony kiköpi az Isten, és ez igaz lehet olykor a patikamérlegen kimért történelmi tanulmányokra is. Csunderlik Péter szerencsére bevallottan elfogult, és kellő humorral felvértezve érvel az általa szimpatikusnak ítélt és progresszívnek gondolt politikusok mellett. Új könyvébe az 1900–1945-ös Magyarországról és annak emlékezetéről írott szövegeit gyűjtötte össze.
Legutóbbi regényem megírásakor sokat és nagy haszonnal forgattam Csunderlik Péternek a Galilei-kör történetéről szóló átfogó munkáját (Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták). És amíg működött (lassan két éve nem frissül), gyakran rápillantottam a Pető Péterrel közösen vezetett, Page Not Found címet viselő blogjára is. Új kötetében összegyűjtött írásainak egy részét is már ismerősként olvastam újra, hiszen a szövegek egy része megjelent a nyomtatott és az internetes sajtóban, nem ritkán aktualitásokhoz, évfordulókhoz kapcsolódva. Mondhatni hát, hogy ebben az értelemben különösebb meglepetést nem okozott ez a könyv: olvasmányosan, ugyanakkor tudományos alapossággal megírt szövegek, azzal a nem titkolt céllal, hogy részint hasznos ismereteket nyújtsanak a művelt olvasóközönségnek, részint pedig állást foglaljanak történelmünk bizonyos kérdéseiben, nem ritkán kimondottan mások véleményével szembefordulva, napjaink politikai viszonyaira való utalásoktól sem mentesen.
Azon se lepődtem meg, hogy Csunderlik Péter elfogult. Az ember ne legyen se hús, se hal, hiszen a langyost a bibliai eredetű mondás szerint Isten is kiköpi. Ha tudunk választani a pilseni világos és a félédes tokaji között, akkor talán azt is el tudjuk dönteni, hogy ki a szimpatikusabb nekünk, Tisza István vagy Károlyi Mihály. Az pedig, hogy a választásunkat érvekkel tudjuk alátámasztani és nem indulattal, akkor is magától értetődő kell legyen, ha egyesek nem föltétlenül értenek velünk egyet. Az az igazi fegyvertény, amikor az érveinkkel másokat is meg tudunk győzni. Ez alatt nem azt kell érteni, hogy a magunk igaza mellé állítjuk őket – persze ez lenne a hab a tortán –, már az is fél siker, ha részben vagy egészben elfogadtatjuk érvelésünk logikáját.
Károlyi Mihály
Márpedig a kötetben fölsorakoztatott szövegeknek az a komoly erényük, hogy szerzőjük meggyőzően érvel. Lehet, hogy nem fog mindenki egyetérteni azzal, amit ő gondol a 20. századi magyar történelem vitatott és leginkább a politikai hovatartozás alapján értelmezett kulcskérdéseiről, még kevésbé a hozzájuk kapcsolódó figurákról, ám nem is kell. A lényeg a forrásokkal és logikával alátámasztott érvelés. Bónuszként külön emel a szövegeken Csunderlik szellemes és olvasmányos stílusa, amely érezhetően a blogok világából építkezik: csípős, de nem bántó; könnyed, de nem felületes; alapos, de nem szájbarágós – nem utolsósorban pedig tele van mémekkel és kiszólásokkal, amelyek révén összekacsint az olvasóval. Aki aztán vagy veszi a lapot, vagy nem. Természetesen az a jobb, ha igen, ez esetben ugyanis ismereteinek bővítése közben jókat kuncoghat, mondjuk azon, amikor Csunderlik Babitsot „színésznőt szerető mesterként” említi, aztán ugyanebben a topikban egyszerre idézi Téreyt és a Beatricét.
De az is találó, ahogyan Kunfi Zsigmond ellentmondásos sorsát jellemzi: értelmiségi a munkásmozgalomban, erkölcsös ember a politikában, demokrata egy diktatúrában. És hát valóban így volt: a Tanácsköztársaság vezetőivel nem az Animal Cannibals tagjai pacsiztak, hanem Bartók és Kodály. Korvin Ottó pedig akár a saját verseinek felolvasásával is kínozhatta volna az ellenforradalmárokat, ám – ahogy Csunderlik fogalmaz – inkább az ennél humánusabbnak tartott agyonlövetést preferálta.
A humor azért is fontos, mert fölszabadító lehet. Tény és való, a szövegek vészterhes dolgokról szólnak. A 20. század első felének magyar történelme túl közel van még hozzánk ahhoz, hogy ne létezzen számtalan olvasata, nem beszélve arról, hogy az akkori történések súlyát mind a mai napig nyögjük. Elsőként itt van a talán legnagyobb nemzeti tragédiánk, Trianon, mellé két világháború, forradalmak, járvány és gazdasági válság, mindezek folyományaként kommunizmus és nácizmus. Mindez nem egészen fél évszázad alatt. Csunderlikesen szólva ez már gombócból is sok. Érthetők tehát az emóciók, amelyek nem egyszer indulatokba torkolnak.
Csunderlik nem tagadja fentebb már említett elfogultságát, ennek megfelelően nem fukarkodik pozitív jelzőkkel az egyik, negatívakkal a másik irányba. Szövegeiből pedig kirajzolódik, hogy legalábbis történelmi távlatban a progresszívnek, avagy radikálisnak tartott oldallal szimpatizál-e a keresztény-konzervatívnak nevezettel szemben (szándékosan nem írtam most balt és jobbot). Kinek a papné, kinek a paplan, mondhatnánk hasonló szellemességgel, és valóban: érveinek egyik kiindulópontja, hogy felületes következtetésekre és ostobaságokra nehéz nem ironizáló távolságtartással reagálni. Mert, teszem azt, az első világháborús vereségnek nem a kirobbant forradalom volt az oka, hanem éppen ellenkezőleg, a forradalom a háborús vereség miatt robbant ki. Károlyi mögött azokban a pillanatokban, ha ideig-óráig is, de valóban komoly bázis alakult ki. És hát az a bizonyos – valóban nem túl szerencsés – kijelentés is másként hangzik arról, hogy a hadügyminiszter nem szeretne több katonát látni, amennyiben nem szövegkörnyezetéből kiragadva, hanem összefüggéseiben olvassuk.
Az olvasó elmerenghet azon, hogy tényleg milyen furcsa, hogy a központi hatalmak úgy veszítették el az első világháborút, hogy egy-egy betöréstől eltekintve a harcok inkább az antant államok területén folytak, a németekhez be se tette a lábát ellenséges katona, és a fegyverletétel pillanatában mind Németország, mind a Monarchia csapatai külföldön álltak. De hát a történelem számtalan furcsaságot szült, ezek mögé viszont nem kell konteókat és háttérhatalmakat vizionálni. Csunderlik se tudja mindenre a választ – ez nem szemrehányás, sőt respekt, amiért elismeri –, ám fontosnak tartja leszögezni, hogy amennyiben például megfelelő források híján nem tudhatjuk, hogy Ady utolsó heteiben valóban megtagadta-e a forradalmat, úgy azt ne is állítsuk be tényként.
A történelmi publicisztikákban fölvázolt személyek többsége finoman szólva se tartozik a mostani politikai kurzus favoritjai közé.
Túl azon, hogy kiszólásaival egyértelművé teszi, hogy nem akar a pártatlan kutató törékeny és áttetsző jelmezébe bújni, Csunderlik nem óhajtja figuráit mindenáron többnek láttatni valós kaliberüknél. Azt azonban elvárásként tűzi elénk, hogy legalább a puszta tényeket fogadjuk el velük kapcsolatban, és felejtsük el a félinformációk és (akár tudatos) félrehallások alapján történő ítélkezést. Szabó Ervinnek, Apponyi Albertnek, Jászi Oszkárnak, Somogyi Bélának, Bacsó Bélának, Gárdos Mariskának, Szerb Antalnak és másoknak egyéni megpróbáltatásaikon túl az a közös sors jutott osztályrészül, hogy nemcsak részesei, de formálói is voltak Magyarország egy tragédiáktól terhes korszakának.
Annak az időszaknak, amikor a régi Magyarország összeomlott, ám hogy a helyébe minek kellett volna felépülnie, arról száz év távlatából sem szűntek meg a viták. Gondolhatunk róluk szinte bármit, ám ennek a könyvnek az a legfőbb tanulsága, hogy afelől nem lehetnek kétségeink, hogy ezek az emberek meggyőződésüktől vezettetve, olykor hibázva is, de tették a dolgukat saját belátásuk szerint. Az, hogy utóbbi jó volt-e vagy rossz, azon föltehetően e könyv elolvasása után is még sokat fogunk vitatkozni.
CSUNDERLIK PÉTER legutóbbi művei: A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig”; Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták.
