Szilágyi Zsófia Emma: Szonja | Révész Sándor kritikája
Rajongva habzsolja Budapestet és alkalmi szerelmeit a regény főhőse, Szonja, akinek két, egymástól nem független problémája van csupán: nincs apja és nincs orgazmusa. Illetve van, csak meg kell küzdeni érte. Ezért aztán a soha nem látott és nem ismert apjának mesél kendőzetlenül, szókimondóan az életéről. Szilágyi Zsófia Emma első kötete szövegnek remek, csak regénynek nem jó.
Helikon, 328 oldal, 3999 Ft
„Lyukas sajtot sem ér a művészet”, ezzel a címmel adta közre egy tárcanovellában az ifjú írásművész aktuális szorongását: „A minap találkoztam az alábbi hirdetéssel, ami pályakezdő íróként különösen megviselt: »Könyveket cserélek trappista sajtra, könyvenként egy-egy, kb. húsz-harminc dekásra gondoltam.« Egyik szemem sírt… – a másikat azonnal ki akartam nyomni… Ettől a naptól kezdve mindenki, akinek csak a könyvespolcára pillantunk, gyanússá válik. Vajon melyik könyvéért adhatott egy kis sajtot? És hány dekát? Lehet, mégis vette? Vagy ajándék volt? Biztosan sajtot adott érte! Pályakezdőként engem már most érdekel, hogy értem mennyit adnak majd. Vajon megérek pár év múlva legalább húsz deka trappista sajtot? Esetleg annyira népszerű író válhat belőlem, hogy egy kevés parmezánt is megadnak majd a kötetemért?”
Hát, ha nem kaptam volt recenziós példányt, a trappistával talán még alul is fizettem volna Szilágyi Zsófia Emma első regényét, a Szonját, de parmezánt azért nem adtam volna érte. Pedig a szerző perspektivikusan parmezánra hivatottnak vélhető. Ez a sajtmotívum a regénybe is átköltözött, noha Szonja, a sajton rágódó bölcsész- és felszolgálólány kifejezetten tagadja, hogy írói ambíciói lennének.
Szilágyi Zsófia Emmát (nota bene egy írónak egy keresztnév elég lenne) kitűnő novellistának ismerte meg, aki túltette magát azon, hogy többnyire az irodalomellenes rezsim által agyontámogatott Előretolt Helyőrség keretében jelentek meg az írásai. A tavalyi novellaíró versenyen, amelyen Jókai-paródiát kellett prezentálni, a győztesnek járó díjat is Demeter Szilárd üdvözlő szavai után vehette át. Azóta viszont már befogalmazta magát a Népszava irodalmi mellékletébe, a Nyitott mondatba is.
Ott volt például a Circumdederunt című zseniális novella, a halál banalizálásának egyik legremekebb szövege, amellyel csak találkoztam. A torkot összeszorító, a lélegzetet elállító fordulattal a végén, amely éppoly súlyos második látásra, mint amilyen könnyednek tűnik elsőre. Egy másik, az olvasót megdermesztő novellában, az Iszonyban a hiányzó balkar értelmezi át a vége felől nézve a szöveget. Remek franciás stílusparódia fordul át a vágyak alakulásának filozofikus meséjévé, amikor Armand, a nőktől üldözött díszhím a női lábak sűrűjéből kiszabadulva a stílusos asztallábra gerjed. A szerelmet nővére védelmében egy nyomorult világtalan képében megsemmisítő kisfiú, Marco a Tiszatáj hasábjain csúszott le a mélybe (Marco Salvatore). Ubult már a Népszavában láthatatlanította el a társadalmi látászavar (Hova lett a mogyoró?).
Volt tehát okunk izgalommal várni az írónő első kötetét. Utólag megállapíthatjuk: ennek az első könyvnek novellagyűjteménynek kellett volna lennie, de nem az lett. Legalábbis formailag. A Szonja igazából regénnyé összevarrt novellafüzér. Sok remek szöveggel és epizóddal, regénynek kevés életanyaggal, szűk problémavilággal, egyszálú, vékony cselekménnyel. Egy regényt, mérete szerint nem is kisregényt, nem lehet kitölteni a magánélet – társadalométól elválasztott – problémavilágával. Amíg egy jó novellistából jó regényíró lesz, mindig egy folyamat: kinél gyors, kinél lassú, de siettetni nem érdemes.
A címszereplő és elbeszélő életmeghatározó sajátossága az árvaság. Apja babakorában eltűnt, anyjával ugyan semmi baja, sőt, de súlytalan, elvész a háttérben. A felnőtt, világba kilépett lány árvaságán nem enyhít. Szonja az ismeretlen apának tárja fel az életét. Valakinek, akiről nem lehet tudni semmit, akihez nem lehet eljuttatni egyetlen szót sem. Egy valóságos élet virtuális címzettje.
Szonja nem elveszett és nem megtört lány. Imád élni, imádja Budapestet, kedvére való a munkája, rendben van a tanulmányaival, elég laza, zilált állapotaiban is vonzó és kitűnő a humora.
Időközönként megborul, olykor leissza magát, de nem egy depressziós, életunt, elidegenedett perdita. Épp ellenkezőleg.
Két sajátosan összefüggő problémája van: nincs apja és nincs orgazmusa. Illetve orgazmus csak egészen ritka, kivételes és váratlan esetekben, amikor az apjától rá maradt vagy csak ottfelejtett angyalszobrocska megáldja vele. Mintha az apja szánná meg őt az orgazmussal a szobrocska közvetítésével az idők mélyéről, és mintha az apa hiánya és a szexuális öröm hiánya ugyanaz a hiány lenne. Freud is bele van ebbe keverve, de a könyv végére kiderül, hogy nincs ehhez Freudnak semmi köze.
A két hiány valóban egy: a mély emberi kapcsolat hiánya, amely a könyv végére betöltődik. A frigiditás és az ismeretlen apa hiányaként megélt társhiány már akkor feloldódik, amikor még rá sem fordult az orgazmushoz vezető útra. „Szabi egy órán keresztül fésülgetett, és közben combjával csitítgatott, ringatott, és közel, egészen közel volt hozzám. (…) Megcsökött érzékeim a végletekig kifinomultak, a sejtjeim csak rá koncentráltak. Végre a maga teljes tisztaságában kezdtem ismerkedni a gyönyörrel, pedig még hozzám sem ért igazán.”
A Szonja csak regénynek nem jó, szövegnek remek. Az olvasó örömére, helyenként gyönyörűségére szolgál. Nem bosszantóan, hanem élvezetesen rossz ez a regény.
Bosszantani csak azt fogja, aki nem ért angolul. Mert a szerző természetesnek veszi, hogy az olvasó beszéli a nyelvet. Minden fejezet angol mottóval kezdődik (a Rolling Stones számaiból vett idézetekkel), és a szövegben is vannak elhintve angol elemek. És persze magyar fordítás nincs. Ahogy régen németül, latinul, még régebben görögül is idéztek magyar művekben fordítás nélkül. Akkor azt vették természetesnek, hogy aki olvas, érti. Thomas Mann Varázshegyében, Tolsztoj Háború és békéjében hosszú francia szövegek lapulnak meg így, de azokat aztán már csak lefordították a bunkók kedvéért. Aki nem tud angolul, nem azért fog bosszankodni, mert az angol szövegek értése nélkül élvezhetetlen lenne a mű, hanem azért, mert analfabéta bunkónak kell éreznie magát.
Viszont van egy francia kifejezés, amely ott, ahol van, csak lefordítatlanul eleven, illetve halálos. A fordításba belehalna. Szonja váratlanul szexuális kapcsolatba bonyolódik falábú szomszédjával. „Lassanként élvezni kezdtem mindazt, amit átélek, a testem minden molekulája megindult egy láthatatlan emelkedőn, egyre élénkebben, egyre sebesebben, egyre gyorsabban és gyorsabban. És már éppen felértem volna arra a bizonyos magaslatra, amit a franciák úgy neveznek, la petite mort, amikor Soltész keze lehullott a csípőmről, és nagyot koppant a parkettán.” A kis halál a nagy halálba csapott át, a falábú szomszéd péniszével Szonjában hullott ki az életből…
Szonja árvaságában a város a legemberibb, legstabilabb társ. Csöndességében, zajában, gyarlóságában, meghitt bűzében. A mű egyik legszebb bekezdése mégis az a monológ, amelyet a tükör előtt ahhoz a testrészéhez intéz, amely a gyönyör forrása, élete nagy hiányának kitöltője lehetne, ha végre beteljesítené, amire – oly szépnek – teremtetett: „És mint aki most látja magát először, szégyenlősen felfedező útra indultam. Igyekeztem minden részét újra felfedezni annak a kis rózsaszín, puha zsebnek. Hát téged okkal nem varrt be a jó isten, nem? Akkor meg? Ennek a kis aprócska, finoman szőtt csapdának kéne rabul ejtenie a világot. Mármint nem ennek konkrétan, hanem úgy általában. Az én kicsi lágy zugocskámnak több feladata van, mint amennyit most ellát. Mondd hát, miért nem működsz te rendesen? Kicsit korán feladtad, nem gondolod? Lenne még dolgod bőven. Nagyon sok tervem van veled. Szedd már össze magadat!” Mi, olvasók meg csak drukkolunk.
