Tóth Imre: Két Anschluss között | Pető Iván kritikája
Mit, mennyit tudnak hazánk polgárai érdemben arról, amit az egyszerűség kedvéért Trianonnak nevezünk? Változtak, változnak-e az ismeretek a századik évforduló megemlékezéseivel, emlékműveivel vagy épp az alkalomra megjelent néhány igen kitűnő könyv nyomán? Tóth Imre könyve nagy segítséget ad a felvetett problémák átgondolásához.
A fenti kérdéseket most Tóth Imrének, a soproni múzeum igazgatójának a ma Burgenlandnak nevezett osztrák tartomány és a nyugati magyar határvidék Trianon utáni sorsát tárgyaló, higgadt, tárgyilagos, tudományos igényű, ám olvasmányos műve inspirálja. A szerző a két világháború közötti magyar politika, azon belül is a külpolitika avatott kutatója. 2016-ban megjelent előző könyve a soproni születésű, 1933–1938 között külügyminiszterként szolgáló Kánya Kálmánról szólt. Mostani munkája egyébként röviden érinti is a kérdést, hogy a minisztersége előtt is már vezető külügyes Kánya vagy a soproni evangélikus líceumban tanult Gömbös Gyula politikáját befolyásolta-e az érintett vidékhez kötődés. (Nem.) A szerző, miközben körülhatárolt, lokális ügyet vizsgál, tárgyalja a „nagypolitikai” összefüggéseket is, de nem bocsátkozik az ilyesmivel foglalkozó munkákból megismerhető részletekbe. (A szerzővel ITT olvashatnak interjút.)
Viszont éppen mivel szűkebb témára fókuszál, sokszor világít meg olyasmit, ami „nagytotálban” talán kevéssé vagy némileg másként látható. Például a magyar–osztrák reláció jól érzékelteti, hogy az első világháború győzteseinek itt mutatott korlátozott flexibilitása miért tért el az alapvető rugalmatlanságtól, a félelemtől, hogy a vesztesek akár kisebb volumenű észszerű kérésének teljesítése is a békeműnek tartott diktátum egészét fenyegetné. Hasonlóan jól látszik a magyar politika árnyaltsága, a hivatalos lépések és nyilatkozatok, valamint a kormánytól függetlennek mutatkozó, de tűrt, olykor biztatott, támogatott akciók és verbális megnyilvánulások munkamegosztása. Az Ausztriával folyó területi vita fényében a szokotthoz képest némileg más megvilágításban látja az olvasó a két szerencsétlen királypuccsot is, nem mellékesen azért, mert a kormány és a Nyugat-Magyarországon tevékenykedő különítmények viszonyát érdekesen színezte az utóbbiak egy részének legitimista elkötelezettsége.
Amikor (1988 óta) a koronavírus előtti időkben a magyar állampolgár szabadon indulhatott Nyugat felé, és autóval, busszal vagy vonattal még nem autópályán lépte át az államhatárt, nemcsak a feliratok nyelvéből, de a házak, az utcák, az infrastruktúra állapota alapján is észrevette, hogy – ahogy vélte – a hazájánál szerencsésebb országban jár. A többség feltehetően, ha máshonnan nem, a kétnyelvű feliratokból észlelhette, hogy a határ külső oldalán is élnek ottszületett magyarok. Arról, hogy az arányuk a helyi lakosságon belül mekkora, már valószínűleg csak keveseknek lehetett ismeretük, mint ahogy arról is feltehetően elenyésző kisebbségük tudott, hogy ez a felismerhetően osztrák vonásokat mutató vidék csak az 1920-as évek eleje óta tartozik Ausztriához. Előtte sok száz évig a Magyar Királyság része volt, sőt a második világháború után tíz évig szovjet megszállási övezetként választották el Ausztria francia és brit övezeteitől, így a mai magyar határ két oldala között messze nem volt akkora különbség, mint amilyen a nyolcvanas évekre kialakult.
Amiről a szélesebb közvélemény az ország Nyugat-Magyarországtól távolabbi részein is talán hallott valamit, az a soproni népszavazás és az ennek nyomán elnyert civitas fidelissima, a leghűségesebb város cím, illetve az, hogy az ügyben szerepet játszottak az 1919-es fehérterrorban brutálisan fellépő különítmények, sokan talán Prónay Pál és Héjjas Iván nevét is fel tudnák idézni. A könyv természetesen mindezt részletesen tárgyalja. Megtudjuk például, hogy az egymással sem túl harmonikus viszonyban lévő, eltérő társadalmi bázisú különítményeknek valóban volt szerepük a soproni népszavazás kivívásában, eredményében, illetve megismerjük, hogy prominenseik később hogyan léptek fel az elvesztett nyugat-magyarországi területek remélt visszaszerzése érdekében.
A mű „cselekményét” három fő esemény jelöli ki: az első világháborút lezáró békekonferencia, amely a későbbi Burgenlandot Ausztriának ítélte, az ezt korrigáló soproni népszavazás, a szerző megfogalmazása szerint az első magyar békerevízió, valamint az 1938-as Anschluss. Mindehhez hozzátartozik természetesen a békeszerződés és a népszavazás előzménye és utóhatása, fogadtatása a két érintett országban és Nyugat-Magyarországon, illetve Burgenlandban, az 1921 utáni kölcsönös revíziós remények és törekvések, Burgenland belső problémái, továbbá a két állam viszonya és külpolitikájának egymást érintő törekvései.
Az egykori Magyarország érintett területe néhány meghatározó szempont alapján eltért a többi trianoni döntéssel más országoknak adott részektől.
Egyrészt, miként Tóth Imre részletesebben is bemutatja, 1918-ban még nevén nevezni sem volt könnyű a mai osztrák tartományt, mert addig sem névvel, sem természetföldrajzi, tájegységi értelemben nem tartották számon elkülöníthető területként. E tény is jelzi, hogy gazdasági, infrastrukturális értelemben viszont a mai Burgenland hasonló volt a Magyarország új határai két oldalán fekvő más területekhez. További eltérést jelentett ugyanakkor, hogy ha valahol, akkor itt érvényes volt a békeszempontként elvben képviselt etnikai elv, hiszen az Ausztriához került lakosság túlnyomó része magát német nemzetiségűnek tartotta, igaz, nem kevesen ezzel együtt állampolgári értelemben magyar identitásúak voltak.
A harmadik döntő különbség, hogy szemben a többi, Magyarországot körülvevő országgal, Ausztria vesztes állam volt. Ezzel függött össze a negyedik különlegesség, hogy az itt elcsatolásra ítélt terület volt az egyetlen, amely fölött a békekötésig megmaradt a magyar hatóságok integritása. Végül, messze nem függetlenül a két utóbb említett körülménytől, abban is eltért ez a történet a többi relációtól, hogy itt a Trianonban megítélt határokat sikerült még az első világháborút lezáró eljárások részeként, az említett népszavazással és az azt követő határkijelöléssel érdemben és máig tartó érvényességgel megváltoztatni.
A könyv címe (Két Anschluss között) azt jelzi, hogy osztrák szempontból a Magyarországtól megszerzett terület ugyanúgy csatlakozásnak minősült, mint az összeolvadás a náci Németországgal 1938-ban. Itt érdemes megjegyezni, hogy a mű természetesen tárgyalja, hogy milyen erősen volt jelen az 1918 és 1938 között létezett Osztrák Köztársaságban a nagynémet idea, a két német nyelvű ország állami összeolvadásának vágya, illetve hogy ez Ausztria irányába mennyiben befolyásolta a hivatalos és a nem hivatalos magyar irredenta törekvéseket. A könyv bemutatja, hogy az addigi kölcsönös revíziós igények és a terület belső viszonyai hogyan alakultak a náci korszakban, tehát ennyiben túl is nyúlik a címben jelölt korszakon, sőt az Epilógusban röviden kitér az 1945 utáni időszak főbb fordulataira is.
A téma alkalmat teremt a két érintett ország összevetésére is.
A Monarchiát alkotó két egykori, megcsonkított ország számára például egyaránt nehéz feladat volt, hogy miként kezeljék a kisállamiság és a győztesektől való függés problémáját. Az állam helyett birodalmi keretek között élő ausztriai lakosság körében – mondja a szerző – 1918 előtt nem fejlődött ki az önálló nemzeti identitás. Enélkül az osztrákok zöme a Német Birodalom és a német kultúra felé fordult. Az Osztrák Köztársaság születésekor így alig volt olyan politikai erő, amely az önállóság mellett foglalt volna állást. A nagynémet vonzalmak miatt is bizonytalan nemzeti identitású osztrákok, ha nem is gond nélkül, de megbirkóztak az új közép-európai renddel.
Mennyire más volt a magyarországi helyzet! A Monarchia összeomlása és a trianoni döntések a realitásokkal történő szembenézés helyett inkább erősítették a közép-európai magyar kultúrfölénybe vetett hitet, az ezeréves államiságra építő területi igények jogosultságának illúzióját. A magyarok egyértelműen elutasították a térség új rendjét. A pragmatikus és konszenzusos osztrák külpolitika jótékonyabb nemzetközi fogadtatásra talált, amiért Ausztria viszont a soproni kérdés népszavazásos kezelésével és annak következményével fizetett. De, tehetjük hozzá, nem ebbe, hanem a hivatásrendi berendezkedésbe, a nagynémet vonzalomba, az 1938-as Anschlussba bukott bele.
A könyv világossá teszi: a népszavazás utáni hivatalos magyar külpolitika tisztában volt azzal, hogy a többi, környező ország szorításában Ausztria és Magyarország sok tekintetben együttműködésre van ítélve. Ez azt jelentette, hogy bár nem adták fel a nyugati revíziós reményt, a háttérbe szorították. Azt is számontartották, hogy a máshol működő nemzetiségi érvelés miatt az Ausztriával szemben támasztott igény rontaná a többi környező országgal szembeni revízió hivatkozási lehetőségeit. A kormányok jobboldali ellenzéke minderről nem vagy alig akart tudomást venni, miként azt sem ismerte fel, hogy Hitler hatalomra kerülése és az Anschluss napirendre tűzése nem javítja, sőt inkább kizárja az Ausztriát érintő magyar területi igényeket.
Érdemes kiemelni: a könyv plasztikusságát segíti a szöveg közé tördelt, hozzávetőleg 150 fotó (köztük portrék, utcaképek, plakátok), a Függelékben található kronológia és a szokványos helynévmutató mellett az érintett térségre vonatkozó háromnyelvű (magyar, német, horvát) helységnévmutató.
