Tűzpiros idő

Géczi János: A napcsíkos darázshoz | Demény Péter kritikája

Több mint négy évtized terméséből nyújt át egy olyan válogatást Géczi János átfogó kötete, amely minél erőteljesebben és karakteresebben rajzolja ki a költői pálya megtett ívét. Illetve azt a lírát, amely folyamatosan kísérletezőnek, keresőnek, kalandvágyónak és színvonalasnak mutatta magát. És amely nem engedi el az olvasóját.

„A hajók gazdátlanok. / Nem, azok nem, a papírból hajtogatottak, / nem a korhadt és fából faragott / (mellette zománctalan lábas), nem / a műanyag flotta (hol kilátszik / a körüldongott rongyok, moszatok alól, / ott fénytől – ultraviola sugárzás! – fakó) / s mind, ami feketének nem mondható. / A tüdőben tömör rézgömbök koccannak, / kotyognak a járó léghuzatban; / hűvösen / ridegen, mint e metaforák” (A hajók gazdátlanok). Géczi János költészete kezdettől a képek igazát, pontosságát firtatja, azt, hogy vajon jól állította-e be a kamerát az, aki a felvételt készíti.

Kezdettől, mondom, hiszen A napcsíkos darázshoz, mint Reményi József Tamás írja a szintén nagyon tárgyszerű Utószóban, „Géczi János költészetének keresztmetszetét adja. Nem Összes, hiszen a több mint négy évtizedes pálya vers¬anyagának az ívét szeretnénk minél erőteljesebben, karakteresebben fölrajzolni, ezért (régész módjára) a »leleteket körültisztogattuk«. Továbbá a kötet a szö¬vegverseket közli, Géczi képversei, egyéb vizuális alkotásai külön gyűjteményben várnak kiadásra”.

A képversek azonban valahogy mégis itt vannak: az olvasó nem lepődik meg azon, hogy az, aki a fenti versrészlet szerzője, képverseket is ír. Valami vonzza a képek felé, afelé a látásmód felé, amely képekben veszi szemügyre a világot. Ez a látásmód itt is nyomon követhető, a szerző ars poeticája. „A domb válla alatt, hol oroszlán, / párduc és farkas él a rengetegben, / a békétlen erdőben lépteit / még aprózza, darabolja, meg-megáll, / és nyiladékot keres a fák közt, / mely a résbe vonzza, hogy behatoljon, / és visszanézve takarosnak lássa / azt, ami volt, s elhagyja a sűrű / harmincöt évet” (1989 – Útmutató 2.).

Ez az idézet már a válogatás „túlsó végéről” való: míg az előbbi az 1982-es Vadnarancsokból, az utóbbi a legújabb versekből. Ez a „nyiladék”, ez a „rés” a Géczi-féle líra legfontosabb motívuma talán, nem véletlen, hogy az olvasónak egy Roland Barthes megfogalmazta műszó, a punctum jut eszébe róla, mint ahogy az sem, hogy Barthes ezt a terminus technicust a fénykép elemzésére alkotta meg. A punctum az, ahol a néző belekapaszkodhat a képbe, ahol érintve érzi magát, ahol felkapja a fejét, ahol úgy érzi, ez több, mint egy elkapott részlet, ehhez személyes köze van.

Géczi rései természetesen nem pontszerűek: ő keresi a pontokat, költészete tehát epikus és filozofikus. Aki keres, az gondolkodik, és aki gondolkodik, annak meg kell tanulnia a gondolkodás műveletét.

Az Útmutató 2.-ben idézett állatok Dante szimbólumai, az érzékiség párduca, a gőg oroszlánja és a kapzsiság farkasa. De vannak a Darázsban haikuk, Shakespeare, festmények, rózsák: ezt a könyvet, pontosabban azokat a könyveket, amelyekből ez a kötet végül összeállt, egy művelt ember írta, abból a nemzedékből, amely még értette ezt a szót, és építményt vagy még inkább építkezést értett alatta.

A magyar mediterráneum Veszprém és a Délvidék révén érkezik ide, ahol a gondolkodás és a kultúra érzéki folyamat: „Tolnai-versből érkezik / a karsztról az aranysakál / s a Géczi-sorba távozik. // Látom, ahogyan láttatik” – olvassuk a Reményi József Tamásnak ajánlott Törek 61-100. 85-ös számú töredékében. A versírásban az a legnehezebb, hogy más által megélt élmények, történetek, jelenségek hogyan válnak olyanná, mintha én abban a pillanatban látnám meg először azokat.

„A volt és van közötti hídon / megláttad az órát, amelyből év lett, / az órányi idő annyira fénylett, / az ív alatt hömpölygő bősz folyón / nézed a volt és a van közötti hidat, / nézed a hídon átkelőt, a verset, / amellyel kezében áthalad, / s a magányos szál rózsát / tartja, mint virágot, az órát, / az órádat, amely tűzpirosan fénylik” (Megszakad). Tipikusnak nevezhető Géczi János-i leütés: az elvont dolgok úgy sűrűsödnek, hogy egészen konkréttá válnak a látás folyamatában, s a „tűzpiros” jelző csak fokozza a kép intenzitását, úgy, hogy az olvasónak vissza kell térnie, el kell gondolkodnia, mennyire elvontak az elvontak valóban. A „hídon” építészeti tömörsége és mindennapisága teljesen magával rántja a „volt és van között” absztrakcióját.

Géczi költészete nem engedi el az olvasót, igényt tart rá. „Csupán a piktor készítette el, / a nézőben nincs véglegesre festve / a Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral” – indul a kurzivált kifejezést címmé emelő vers, mely a tavalyi kötet címadó verse is volt egyben. Leonardo képét, a Szent Anna harmadmagával címűt nem is kiegészíti, hanem újraalkotja, többet kívánva így az olvasótól, mint akár Rilke Archaikus Apolló-torzója. A néző nem szakadhat el a képtől, hiszen nézi, de muszáj elszakadnia, hiszen erjedni, érlelődni, alakulni kezd benne, s a végeredmény egy olyan kép, amelynek végül semmi köze az „eredetihez”, bár kiindulópontját nem felejtheti el.

Palocsay Zsigmond erdélyi költő volt ilyen különös, különleges, egyedi jelenség, s érdekes, ő is a biológia, a növények felől élte az irodalmat, mint ahogy érdekes az is, hogy ő is művelte az olyan jellegű átírásokat, mint a Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz szerzője. Ő Whitman Kolumbusz imája című versére írt változatokat Szilágyi Domokossal. Géczi annyiban is más, mint az alig hatvanévesen elhunyt Palocsay, hogy egy puha diktatúra kevésbé viselte meg, és bizonyára alkatilag is szerencsésebb, amennyiben szívósabb, polgáribb, rendszerezőbb személyiség. Így történhetett meg, hogy tizenöt kötet anyagából válogathatott a barátaival, s így történhet meg az is, hogy ez a líra folyamatosan kísérletezőnek, keresőnek, kalandvágyónak és színvonalasnak mutatkozik.

„Szólítom magamat. Nincs, aki felel. / Szivacs a tengerrel, hajó a lékkel, / teltem meg emberrel” – zárul a Címtelen. Azt hiszem, minden valamirevaló költő elmondhatná magáról az utolsó sort.

GÉCZI JÁNOS legutóbbi művei: A rózsa labirintusa; Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral; A kancsólakó kígyó.