Ali Smith: Tél | Codău Annamária kritikája
Az Ősz című kötettel indult el tavaly ősszel a skót írónő, Ali Smith négy regényből álló folyamának magyar kiadása. A kvartett számos díjat gyűjtött be a politikai irodalom és a legjobb próza kategóriájában, illetve többször nevezték a szerzőt korunk egyik legkiválóbb krónikásának. Ám a Tél mégis felszínesebbnek hat az elsőnél, miközben ugyanazon összetevőket mozgósítja.
„Hol lennénk, ha nem lennénk képesek távolabbra látni, mint ameddig elvileg látnunk kellene?” – kérdi a Tél egyik szereplője. Vajon az Évszak-kvartett második könyvének sikerül távolabbra tekintenie? Az Ősz nyugtalanító összetettsége, izgalmas többszólamúsága, a szereplők világainak elmélyítettsége után különösen felszínesnek hat e második kötet (itt olvashat róla bővebben). Pedig ugyanazokat az összetevőket mozgósítja: adott egy család a maga bonyolult konfliktusaival, tagjainak sajátos, mégis valamelyest tipizálható életútjával, tágabban pedig a 2010-es évek második felének Nagy-Britanniája.
Ebben a mixben egy érdekes kívülálló segít a többieknek eltérő megvilágításban látni a dolgokat, így a mű nagy ívű kompozícióba rendezett sürgős kommentárrá válik kurrens politikai ügyekhez (menekültválság, Brexit, klímaválság, általános megosztottság), amelyek a szereplők mindennapjain túl az álmaikat is kísértik. Az Ősszel elindított kísérleti regényegyüttes második darabja elég felemásra sikeredett.
„Ennyi a tél: emlékezésgyakorlat, hogy hogyan szilárdítsd meg magad, aztán hogyan jöjj képlékenyen újra vissza az életbe.” A karácsony körüli napokban járunk, amely időszak nem szokott teljesen súrlódásmentesen eltelni.
A regénybeli családban különösen terheltek a viszonyok: a fő front két nővér, a többnyire konzervatív Sophia és a radikálisan rendszerellenes Iris között húzódik, a politikai eszmék mentén.
Ebbe ágyazódik bele Sophiának a fiával, Arttal való kapcsolata, mely a jelek szerint sosem volt a legbensőségesebb. Tehát a jelenben zajló karácsonyi ünnep feszültségektől szikrázik, miközben a fő szálat meg-megszakítják a múlt epizódjai, amelyek úgy törnek elő Sophia félálomban lévő tudatából, mint Dickens Karácsonyi énekében az elmúlt, a jelen és a jövő karácsonyának szellemei.
Az eltérő idősíkok összemontázsolása jelentős funkcióval bír Smith művében, amely a lehető legazonnalibb reakció kíván lenni a referenciális valóság jelenleg zajló politikai történéseire. Mintha azt a kérdést vetné így fel, hogy miként lehet az épp történő jelent értelmezni, amikor még nem rendelkezünk az eseményektől elválasztó történeti távlattal. Segítségül jön-e a múlt a maga tanulságaival? Vonatkoztatható-e a múlt a jelenre? Smith akarva-akaratlanul, de a múltat is a jelen felől értelmezi, eleve úgy válogatja össze a feltolakvó emlékeket, hogy azok a jelen narratíváit támasszák alá, így nem túl revelatív a kollázs. Főként, hogy néha fölöslegesen ismétlődik meg egy-egy esemény más nézőpontból is.
Ha nem az esetlen összetákoltság érzését keltené a struktúra, akkor izgalmas transzgenerációs folyamatok rajzolódhatnának ki az olyan epizódok együtteséből, mint például a családnak az Iris aktivizmusához való viszonyulásából az 1970-es, 1980-as évekből.
Vagy a Greenham Common katonai támaszpontnál a nők által szervezett, tizenkilenc évig tartó, nukleáris fegyverkezés elleni tiltakozások (ez valós történelmi esemény). Vagy a két nő apjának magatartásában fellelhető második világháborús reminiszcenciák. Vagyis mindaz, amivel érthetőbbé válik, miért gondolja Art, hogy „az ő nemzedékük élvezi a dühöngést, és a düh miatt kapcsolatban maradnak egymással és vele is”. A regény motívumhálózata azonban igen gazdag.
A fej, a virág, a fény, a látás, a méreg – akár a szereplők álmaiban, nyelvi fordulataiban, hallucinációiban, valós tárgyi környezetében fordulnak elő, szimbolikus potenciáljukkal át meg átszövik és sűrítik a regény által megnyitott kérdéseket. A Télben ugyanakkor a szereplők többször említik mítosz és valóság problémáját. Ahogyan Daniel Gluck (a két kötet szereplői közötti alig észlelhető kapocs) az olvasásnak kiemelt szerepet tulajdonított az Őszben, itt is fontos, hogy miként olvassuk a világot, milyen ideológia, „mítosz” tükrében.
Smith látványosan a vitahelyzetek generálása érdekében mozgatja és beszélteti bábjait. A nevek szimbolikussága – és iróniája – hangsúlyosan jelzi, hogy attitűdök konfrontációja a mű. Sophia („bölcsesség”, aminek ő inkább híján van) az Ire-ként („düh”) becézett Iris idealizmusát azzal vádolja, hogy „mítoszgyártó”. Art („művészet”) koholt élmények alapján ír saját tapasztalatokat ígérő természetrajzblogot, mert szerinte a tényleges érzéseit megírni túl valóságos lenne. Ő konkrétan is azzal szembesül, hogy nem biztos, hogy jól érzékeli a valóságot, érzékenysége azonban inkább elhatárolja társaitól, és nem az odafordulásnak ágyaz meg.
Sophiát szintén életének széthulló fázisában találjuk. Azt képzeli, hogy egy testetlen fej lebeg mellette, amely később súlyos kővé változik. A kő újabb motívummá válik, amikor Barbara Hepworth szobrász simára csiszolt lyukas kövekből álló műveit hozza játékba. Az Őszben Pauline Boty volt a kiemelt képzőművész, akinek munkássága egyben cselekményalakító is; Hepworthé kevéssé, inkább a motívumháló gravitációs középpontja, mint az az univerzális nyelv, amelyre állítólag a szerző törekedett.
És ott van Lux („fény”), a horvát származású, Kanadában felnőtt és Angliában tanuló, többszörösen kiszolgáltatott lány, akinek mindennapi megélhetését sodorta (még nagyobb) veszélybe a Brexit-szavazás eredménye, és akit Art azért fizet, hogy eljátssza a barátnője szerepét. Lux Shakespeare Cymbeline című darabjával párhuzamba állítva „olvassa” a családi szituációt, amelybe kívülállóként csöppen bele: „mintha a világuk valahogy kizökkent volna, vagy leszakadt volna egymás világáról. De ha ki tudnának lépni önmagukból, vagy ha hallanák és látnák, hogy mi történik a fülük hallatára és a szemük előtt, akkor látnák, hogy mind ugyanabban a darabban játszanak…” Lux alakja a szerethető naivitást, a fényt hozza ebbe a nyomasztó viszonyhálóba, azt kérdezve: „hogy lehet az rendben, bármennyire is rendben, hogy mindenkinek békét kívánunk, békét a földön, jóakaratot mindenkihez, boldogat, vidámat, de csak mára, vagy csak erre a néhány napra egy évben?”
A narráció mindenkit empatikusan kezel, de egyértelműen az Iris- és Lux-féle attitűdök ( azaz a tiltakozás, lázadás, a kiszolgáltatottak felé való odafordulás) őszinte celebrálása a könyv.
Ennek egy didaktikus-szolipszisztikus melléktermékével viszont nem igazán tudok megbékélni: ahogyan jutalmazza vagy épp bünteti szereplőit – Sophia és Art, az alkalmazkodók idegileg összeroppannak, míg Iris és Lux azok, akik összeszedik őket, és saját nehéz küzdelmeik ellenére valamiféle lelki stabilitást árasztanak magukból. Anélkül, hogy elmélyültebben pillanthatnánk bele mindegyikük életének alakulásába, a regény világa felől hiteltelen és önkényes írói manőverezésnek tűnik e konklúzió, ami végső soron a – jó szándékú, együttérző, felháborodott, felvállalt, sőt életbevágó! – politikai üzenet erejéből vesz el.
A Tél nagyon beleágyazódik az angolszász kultúrába, ez elsősorban a rengeteg irodalmi-képzőművészeti utalásban nyilvánul meg, mint ahogy felbukkannak a tipikus angol karácsonyi dalok részletei is (bár magyar fordításban elég nehéz rájuk ismerni). Az „angolság” bizonyára nagyon ott van a regény nyelvében is, a túlpezsgő szójátékokban és nyelvi fordulatokban. A kiváló fordítónak, Mesterházi Mónikának meggyűlhetett ezekkel a baja, sajnos a magyar változatban sokszor kellemetlen a görcsös ragaszkodás az eredeti fordulatok szó szerinti megőrzéséhez („Ezt még meg kell látni” és társai).
Azt gyanítom, hogy e ragaszkodás kompromisszum, enélkül az egymást követő mondatok logikája, a párbeszédek fordulatai bicsaklanának meg. Persze nem túl fair a fordításról úgy nyilatkozni, hogy nincs előttem az eredeti szöveg – éppen ezért néztem utána kicsit a Tél angolszász fogadtatásának. A sok problémátlanul ujjongó recenzió mellett találni olyat is, amelyből az derül ki, hogy a sok szójáték az eredeti szövegnek sem feltétlenül tett jót, mert elfedi és eltolja a lényeget.
Kissé fanyalogva fogom kézbe venni e csalódásom után az Évszak-kvartett következő két darabját, bár még mindig él bennem a remény, hogy a nagy egész majd többet is képes láttatni, mint amit éppen láttatni akar.
ALI SMITH korábbi műve: Ősz; Hogy lehetnél mindkettő.
