Ablonczy Balázs. Száz év múlva lejár? | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Tizenkét év telt el az első tisztázó könyve óta, ám az azóta eltelt időszak számos újabb (igazából régebbi) legendát erősített fel Trianon kapcsán. Ismét előkerültek a szabadkőművesek, a kirúzsozott román katonák, a sosemvolt székely költőnő, a száz év múlva lejáró szerződés vagy hogy Mackensen tábornok valójában megvédhette volna Erdélyt. Ablonczy Balázs ismét mítoszromboló szerepben.
Nem túlzás, ha azt mondom, hogy csecsemőkorom óta érintett vagyok Trianon kérdésében. Szatmárnémetiben születtem, amely bár sokáig magyar többségű városnak számított, mégis Romániához tartozott, így kénytelen voltam őt felnőni. Talán még fájdalmasabb volt, amikor megtudtam, hogy a magyar határ csupán pár kilométerre van tőlünk (ahova horgászni jártunk, onnan szinte át lehetett látni a túloldalra, így aztán különleges engedély kellett a tó megközelítéséhez is). Az iskolában – mi sem természetesebb ez egy diktatúrában – szinte semmit nem tanultunk a békekötésről, amit pedig tanítani akartak róla, arra nem figyeltünk oda.
Nem csoda hát, hogy felnőttként igencsak fogékony voltam mindenre, ami Trianonnal kapcsolatos volt, és az sem, hogy a kevés használható könyv mellett a legendák és mítoszok is hamar megtaláltak. Jó néhányat Erdélyben úgy kezeltek, mintha a titkos és soha le nem írható történelem része lenne – néhány elmélet egészen hihető is volt (mint például George Clemenceau magyar menye), hiszen az emberi gyarlóság sokszor a történelem rejtett motorja. Ezért is voltam (és vagyok) annyira hálás Ablonczy Balázsnak, aki lassan már a harmadik könyvet szenteli a témának, és annak, hogy minél tisztábban láthassunk ebben a traumatikus és még mindig fájdalmas kérdésben.
Ahogyan a tizenkét évvel ezelőtt kiadott Trianon-legendákban fogalmazott, a mítoszok, vagyis a „traumára adott, téves és egyszerűsített válaszok a kibeszéletlenség és a túlbeszélés együttes jelei”, illetve az e tájon oly jól ismert „felfelé/másra mutogatás tipikus esetei”.
Talán könnyebb úgy megemészteni valamit, ha magunkat kivonjuk a felelősség alól, s mindent árnyékhatalmakra, titkos csoportokra és még rejtélyesebb összeesküvésekre fogunk.
A legendavadászat és az Ismeretlen Trianon című könyve után, amely az összeomlás és a békeszerződés történetét mondja el, úgy tűnt, hogy lassan nem marad muníció, minden nagyobb félreértést sikerült tisztázni.
Ám a legendák makacs lények, újratermelődnek vagy más bőrben bukkannak elő, netán a korábbiak kapnak „új tények” fényében különös felhajtóerőt. Így egyáltalán nem tűnik lerágott csontnak a Száz év múlva lejár? újabb legendáinak kibeszélése, még ha ezek közül néhány nagyon is régi. A kötet legnagyobb fejezetét a szabadkőműveseknek szenteli (Vakolók), holott az összeesküvés-elmélettel, miszerint a már messze nem annyira titkos társaságnak jelentős szerepe lett volna Magyarország feldarabolásában, már foglalkozott. Csakhogy az elmúlt tizenkét évben megint felerősödtek azok a hangok, amelyek kellő vehemenciával táplálják ezt a mítoszt. (Somogyi István ebben a könyvben is szétszedett munkájáról mi is közöltünk kritikát.)
Most leginkább azt vizsgálta meg, hogy a nyugat-európai (leginkább a párizsi Grand Orient) és tengerentúli páholyok milyen szerepet játszottak az Osztrák-Magyar Monarchia felosztásában, illetve a magyar páholyok milyen tevékenységet folytattak a háború alatt, illetve hogyan működtek az utódállamokban. Természetesen az újabb kutatások sem hoznak szenzációt: a sokszínű és olykor megosztott hazai szabadkőművesek a „nemzeti és liberális szellem terjesztésében” sokkal nagyobb összhangot képviselt, mint a politikai vagy adminisztratív kérdésekben. Tevékenységük hangsúlya a jótékonykodáson és a háború kártételeinek enyhítésére helyeződött, és a román páholytagok párizsi „aknamunkája” is kimerült abban, hogy a Bánságért próbáltak meg lobbizni a szerbek ellenében. Vajmi kevés sikerrel…
Hasonlóan érdekes a mostanában leginkább a közösségi médiában felmelegített mítosz, miszerint a Bukarestből hazatérő Mackensen tábornok és serege megvédhette volna Erdélyt a román betöréstől (A tábrnagy hazaindul). Sőt állítólag maga a főparancsnok fel is ajánlotta ezt, ám ahelyett, hogy a Károlyi-kormány élt volna a pompás lehetőséggel, internálta az önkéntes megmentőt. Ablonczy pompás elemzésben szedi szét a legendát: a felajánlásnak egyrészt nincs nyoma a fontosabb szereplők emlékirataiban, másrészt mire az ajánlat megfogalmazódott volna, addigra az amúgy már szinte teljesen széthullott német sereg java része nemhogy Erdélyt, de Magyarországot is elhagyta. A radikális olvasóknak meg kell elégedniük annyival, hogy a tábornok nem szívelte különösebben a románokat…
A viccesebb történetek közé tartozik, amikor az egyik pesti kertvárosi kerület civil szervezete, a Déli Harangszó Baráti Kör Egyesület közteret szeretett volna elnevezni Kárpáti Piroskáról, az Üzenet Erdélyből című vers szerzőjéről. A költőnő megérdemelné az utókor tiszteletét, hiszen a költeménye miatt a székely tanítónőt a román hatóságok Aradon kivégezték. Megérdemelné, ha létezett volna, de Kárpáti Piroska és főként a tragédiája merő kitaláció. A szerző valójában a Budapesten született Tábori Piroska, aki az évek során további irredenta és hazafias verset írt, és 1947-ben vetett véget az életének. A „székelységből” annyi igaz, hogy 1906 és 1910 között a sepsiszentgyörgyi tanítóképző diákja volt.
Hasonlóan tréfás részletnek tűnik, hogy a kortárs szemtanúk – például az akkor épp errefelé utazgató Hemingway és Hrabovszky Júlia, Márai nagynénje – kifestett (rúzst és szemfestéket használó), beparfümözött katonáknak írták le a román tiszteket.
Utóbbi a megszálló román sereget nézte „elcsudálkozó” szemmel. Kozmetikumot persze nyugati országokban is alkalmaztak a háborús sérülések, varratok elfedésére, és úgy tűnik a férfismink a román seregben sem volt szokatlan, bár időről időre megpróbálták betiltani. A megszállókat leíró szemtanúk a kifestett katonákban jobbára metaforát láttak: olyan mélyre süllyedt az ország, hogy még a „feminin” vezetés alatt álló sereg is le tudta győzni. És úgy tűnik, az is igaz, hogy bocskor került a Parlamentre, a magyar zászló fölé…
Ablonczy Balázs új könyve egyszerre igen szórakoztató olvasmány és elmélyült történettudományi munka. És megint és újra: hiánypótló. Megkerülhetetlen azok számára, akik tisztán szeretnének látni ezekben a kényes kérdésekben, hiszen hosszú távon csak ez hozhat el egy indulatmentesebb, elemzőbb, valódi vitára alkalmas hozzáállást. Remek példatára az elszabadult képzeletnek, amely színesebbnél színesebb mesékbe menekül, hogy valamiképp feldolgozza a kellőképpen mindmáig ki nem beszélt traumát. Hiszen – ahogy ezt a szerző meg is jegyzi – a román megszállás történetének, a román-magyar háborúságnak az alapos feldolgozása is mindmáig várat magára.
A legendavadászat ugyanakkor cseppet sem mellékes az önismeret, a szilárdabb lábakon álló nemzeti identitás vagy az „európai illeszkedés” – ahogy azt Kemény Zsigmond írta – szempontjából. Ablonczy munkája azonban messze nem kioktató, hanem roppant tárgyszerű, azt már az olvasóra bízza, hogy az ismertetett tények után is kíván-e még hinni a legendának. Vagy keres magának újat.
ABLONCZY BALÁZS korábbi munkái: Ismeretlen Trianon; A miniszterelnök élete és halála; Keletre, magyar!