Kenessei András: Sumertől a magyarig | Palugyai István kritikája
Ki a magyar? Mi a magyar? – a könyv alcímében feltett kérdések első hallásra erősen nacionalista, kicsit áltudományos áthallású tartalmat feltételeznek, de aki erre gondol, nagyon téved. Kenessei András kötete tizenöt roppant alapos interjú a magyar őstörténet legnevesebb és legautentikusabb kutatóival: régészekkel, történészekkel, nyelvészekkel, történészekkel, orientalistákkal, antropológusokkal és genetikusokkal. Ráadásul a most megjelent kötet a maga nemében igazi Csipkerózsika-könyv.
A magyar őstörténet nemcsak egy politikailag felpörgetett, a nacionalista közhangulat miatt forró téma. A nemzet öntudatának 19. századi ébredésétől folyamatosan az. Különösen egy olyan népé, amely nemritkán ellenséges környezetben őrizte meg egyedi sajátságait, nyelvét, és vált talán épp a fenti környezet hatására egyrészt kissé tüskéssé az idegenekkel szemben, másrészt viszont földrajzi elhelyezkedésénél fogva befogadóvá a kívülről érkezők számára. A szocializmus időszakában ugyan sokáig jegelték az ügyet, de a nyolcvanas évek második felétől, az olvadással párhuzamosan mind többször vált a történelmi, régészeti, embertani és nyelvészeti kérdés heves, nem ritkán a tudománytól némileg eltávolodó viták tárgyává.
Kenessei Andrást íróként és kulturális újságíróként is foglalkoztatta a téma, ezért a nyolcvanas évek második felében felkereste a magyar őstörténet-kutatás akkori legnagyobb alakjait és számos interjút készített velük. A beszélgetésekből összeállt anyag 1989-re el is készült, ám végül nem lett belőle könyv, mert a szerző részben egzisztenciális szempontok miatt új útra lépett és ezen az úton más prioritások kerültek előtérbe, másrészt a rendszerváltás aktuális izgalmai is háttérbe szorították a múlt boncolgatását.
Egyszóval a kézirat fiókba került, és csak harminc év múltán holmi véletlen iratrendezéskor került elő. Kiderült, az elfeledett kézirat nemcsak hogy ma is aktuális, de a szakemberek által elmondottak tudományosan is megállják a helyüket.
Ez persze Kenesseit dicséri, hiszen akkoriban is meg lehetett volna szólaltatni olyan önjelölt „tudósokat”, akiknek hagymázos elméleteit sem akkor nem igazolta, sem ma nem erősíti meg semmilyen komoly tudományos műhely.
Az viszont igaz, hogy azóta jócskán bővültek a különösen genetikai ismeretek, másrészt a régi korok leletanyaga is gazdagodott, ahogy a vizsgálati módszerek is, így a szerző két további, frissen elkészült fejezettel bővítette, aktualizálta az anyagot.
A Sumértól a magyarig című kötet tehát olyan, mint amikor egy föld alól előkerülő régi kincsről letisztogatjuk a rátapadt földet és előtűnik a múltat idéző, csillogó tárgy. Kétségtelen, hogy nem mai darab, amit kézbe vettünk, de az értéke felbecsülhetetlen. A szövegben – amelyen Kenessei nem változtatott – érezzük helyenként a némileg idejétmúlt kifejezéseket, visszaköszönnek hajdani, ma már nem létező intézmények, országnevek, de az egész anyag őszintesége, korhűsége vitathatatlan. És hát a hitelességet olyan nevek garantálják, mint Komoróczy Géza, Makkay János, Róna-Tas András, László Gyula, Bálint Csanád, Ecsedy Ildikó, Bethlenfalvy Géza, László Gyula, hogy csak néhány nevet soroljak fel a tizenöt interjú alanyai közül.
A „Csipkerózsika-kötet” olvasásakor az is kiderül, ami persze sosem volt kétséges, hogy a magyar nép múltja messze nem olyan tiszta és egyértelmű, mint ahogy azt egyesek elképzelik. A fő pontok természetesen változatlanok: a honfoglalás és az azt közvetlenül megelőző évtizedek, illetve hogy merről érkeztek a Kárpát-medencét elözönlő törzsek és a nyelvünk milyen rokonsági vonulattal rendelkezik. A sokkal korábbi időszakból azonban – ahogyan megyünk visszafelé az időben – mind kevesebb a biztos, tényeken alapuló ismeret. Az interjúalanyok azonban így is zsinórmértékszerűen igazítanak el a sumér, török, finnugor népek útvesztőjében.
Kiderül, hogy vannak ugyan írásos emlékek a magyarság előtörténetéből, de a bizánci dokumentumok forrása már messze nem állja ki a tudományos hitelesség próbáját, és e téren sokféle magyarázat is megállhatja a helyét. Ugyancsak sok a homály a sumérokkal, vagy az avarokkal kapcsolatban is, ha pedig a honfoglaló magyarok embertani jellegzetességeit nézzük, ott szintén nem fedeztek fel a kutatók egységes képet. De ezen nincs mit csodálkozni, a több évszázadot, sőt még hosszabb időt felölelő vándorúton könnyen elképzelhető, hogy hányszor keveredtek szerelmi kalandokba az épp szomszédos népek szemrevaló lányaival vagy fiaival a vándorló törzsek fiataljai. Ahogy ezt ma is láthatjuk a hazánknál befogadóbb országok utcáin, pedig az csak egy futó pillanatkép, és nem generációk sokaságának lenyomata.
Ami viszont igazi csoda, hogy eme folyamat során hogyan tudta megőrizni a vándorló nép a nyelvét, ami minden kétséget kizáróan finnugor rokonságot mutat.
Erre persze Kenessei könyve sem tud egyértelmű választ adni, mely a beszélgetéseket követve akár egy izgalmas őstörténeti oknyomozásnak is beillik. E nyomozás tekintetében roppant izgalmas az, amiről a zenetudós beszél. Vagyis, hogy a magyar népdal elemeinek, dallamkultúrájának nagyon sok közös vonásuk van a különböző türk, sőt keletebbre élő ázsiai népeknél megfigyelt népzenei rétegekkel, miközben semmilyen azonosságot nem találni a finnugor népek zenéjének motívumaival. A lehetséges magyarázattal nem akarok szpoilerezni, de az mindenképp figyelemreméltó, hogy miközben a Bizánci Birodalom közép- és kisázsiai népei elhagyták korábbi vallásukat, nyelveiket, a siratóik dallamformája magmaradt.
(Részlet a Honfoglalás c. filmből)
Persze a következtetések a nyelv megtartása vagy éppen felvétele terén is messze visznek, de ami a kőkemény tudományos tények terrénuma, az az archeogenetika, ami az utóbbi harminc év alatt óriásit haladt előre. Sőt az eredeti kézirat elkészülte idején ez a tudomány valójában még csak csírájában létezett. A kötet alcímében szereplő (Ki a magyar? Mi a magyar?) kérdéseket a genetikusok is nehéznek, a lehetséges válasz szempontjából majdhogynem lehetetlennek mondják, és utópiának a hét honfoglaló törzs visszavezetését hét földrajzi régióba. Az megállapítást nyert, hogy az amúgy nagyon vegyes honfoglalás kori népesség 30-40 százalékában még megtalálhatók voltak a belső-ázsiai elemek, miközben az ország mai lakosságában ez már csak néhány százalék. A most zajló kutatások a honfoglalást megelőző szállásterületről vett mintákat fogja nemsokára összehasonlítani a Kárpát-medencébe érkezést követő adatokkal. Egyszóval ez a tudományág még sok részlettel pontosíthatja a máig homályos történetet.
Aki végére ér a tizenöt beszélgetésnek, nem biztos, hogy pontos választ tud majd adni a természetes kíváncsiság és érdeklődés legendák, hagyományok által is táplált összes kérdésére. A könyv abban azonban biztos segít, hogy az olvasó jobban megértse, milyen bonyolult, évszázadok, sőt évezredek alatt zajló folyamatok alakítják egy ma élő nép jellegét. Ez a felismerés talán megóv az áltudományos teóriák szirénhangjaitól.
