Vakon vagy szabadon?

Gáspár András Gáspár: Héjnélküli | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Lehet, hogy csak annyi kell a földi békéhez és boldogsághoz, hogy lemondjunk a látásunkról. A népszerű színész új és izgalmakkal teli kalandregényében egy isten háta mögötti törzs hisz abban, hogy a csecsemőkorban a szem elé varrt bőrhéj szinte magától hozza el azt, amit a boldogtalan világokban néha egy élet alatt sem lelünk meg. De mi történik, ha egyszer valakiről lehull a hályog? Mit jelent valójában a látás adománya és felelőssége?

Arra, hogy a látás képessége és az emberi civilizáció mennyire összefügg, már a Nobel-díjas portugál író, José Saramago is felhívta a figyelmünket megrázó regényében, a Vakságban. Akkor, mintha csak valamilyen járvány söpört volna végig a világon, mindenki elveszítette a szeme világát – kivéve egyetlen asszonyt. A folyamat nem is oly meglepő gyorsasággal színtiszta barbarizmusba, a korábbi értékek vad felszámolásába torkoll. Ennyire törékeny hát az a burok, amit az ösztöneink köré vontunk, és ami felsőbbrendűségünket bizonygatja az állatvilágban, szól a figyelmeztetés.

Gáspár András Gáspár kalandregényében viszont épp a vakság jelenti a harmonikus együttlét alapjait a világtól elzárt, isten háta mögötti törzsben. A sámán az ősi tanítás és hit előírásait követve minden csecsemő arcára nem sokkal a születés után egy szemet elfedő bőrhéjat varr fel, amely idővel szinte eggyé válik a testtel, és örök sötétségre kárhoztatja a viselőjét. Pontosabban a törzs felfogása szerint szó sincs kárhozatról, ugyanis Héjisten „a feltétlen hitért cserébe nyugalommal és biztonsággal ajándékozza meg a sziget lakóit ősidőktől fogva. A törzs nem háborúzik, békében él, a héjbennszülöttek a szeretet és boldogság adományát élvezik évszázadok óta.”

Pláne, hogy nincs is más választásuk. A hol utópiába, hol sci-fibe hajló alaphelyzet azért nem lesz idegen az olvasótól, mert pontosan tudja, az emberiség történetében nem egy ideológia ígért már hasonló boldogságot és szeretet némi vakságért cserébe. Ám a meg- és felvilágosodást egyetlen zárt rendszer sem képes kivédeni, mert vagy a belső (szinte megmagyarázhatatlan) szükséglet, vagy a külső (olykor isteni) véletlen mindig ledönti a nyugalom égig érő falait. A Héjnélküliben mindkét feltétel teljesül.

A törzsfőnök lánya, Dyamit mindig is „eltévedt léleknek” érezte és szégyellte is magát, mert olyannyira különbözött mindenki mástól. „Az ő szívében túl sokszor dúlt nyugtalanság és elégedetlenség. Fojtogató boldogtalanság kínozta hosszú-hosszú ideje”, és miközben a törzs tagjai csak az erős fizikai fájdalom hatására sírták el magukat, őt ez a kínzó különbözőség, a „szent ösvényekről” való letérés lázadása és nyugtalansága többször is megríkatja az erdő mélyén. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ő már akkor birtokolja a látás következményeit, a teljes emberi lát velejáróit, amikor ez az érzékszerve még a héj alatt szunnyad.

Aztán egy napon, amikor lemegy játszani a tengerpartra (a Nagy Vízhez) a barátnőjével, Iolával, minden egycsapásra megváltozik. A hullámok ugyanis egy kimerült hajótöröttet sodornak a sziget partjaihoz, akit épp Dyamit ment meg a biztos haláltól. A kétségbeesve kiáltozó nő teljesen összezavarja a lányt azzal, hogy a tájékozódást segítő kifeszített indák (segítők) és cölöpök (támogatók) nélkül is tájékozódik, és olyasmiket is tud, amit nem tudhatna: mert lát. A dulakodásban végül az idegen leszakítja Dyamit szemét eltakaró héjat, s ezzel őt is a tisztátalanok, a héjnélküliek közé taszítja.

A látás hirtelen jött adománya szinte letaglózza az épp menyegzőre készülő lányt, a döbbenetét pedig csak fokozza, hogy a partra vetett idegennel mit kezd a törzs. A sámán ugyanis várakozásai ellenére nem meggyógyítja a sebesült és vérző nőt, vagy egy héj felvarrásával szertartásosan beemeli a törzsbe, hanem barbár módon, az eksztatikusan rángatózó tagok előtt, megöli. Ez a végzet vár rá is, ha kiderül, hogy kilépett a törzsben ellentmondás nélkül uralkodó nyugalom burkából. De el lehet-e titkolni a látás adta új sorsot, a világ nyújtotta új gazdagságot? És az adománnyal járó felelősség nem azzal jár, hogy a többieket is kirángassa a vakságból?

Gáspár András Gáspár regénye úgy állítja fel ezt a nem akármilyen erkölcsi dilemmát, hogy közben nem süllyed átlátszó moralizálásba és nem lép be a példabeszéd kínálkozó csapdáiba, végig megőrzi a kalandregény izgalmait és fordulatait. Úgy is mondhatnám, hogy az okos sci-fi nyomdokaiba lép, amely nem pusztán a külsőségekkel, a feszültség üres fokozásával kíván lenyűgözni. A cselekmény idejét egyébként nem könnyű belőni, bár akad egy-két segítő momentum, a szerző ügyesen őrzi meg a kortalanság adta tágabb lehetőségeket.

A tördelés viszont kicsit erőltetetten különíti el a párbeszédeket (csupa nagybetű) a narrációtól, miközben más tipográfia jelzi a belső monológokat, és megint más a törzzsel kapcsolatos tudnivalókat. Ez néha hol segít az olvasásban, néha viszont igencsak megnehezíti (főleg akkor, ha túl hosszúra nyúlik a dialógus), és kicsit didaktikussá teszi a regényt. Mindezt viszont ellensúlyozza, hogy a szerzőnek rutinos színházi emberként van némi fogalma a jól mondható, dinamikus és életszerű párbeszédekhez. És ahhoz is, hogy miként kell kihozni a maximumot egy lehetséges konfliktusból (hiszen ez nem sokkal különbözik a papíron, mint a deszkákon). A Héjnélküli így lesz remek szórakozás fiataloknak és éles szemű felnőtteknek.

GÁSPÁR ANDRÁS GÁSPÁR korábbi műve: Föld 2 záróvizsga.