Karinthy megmondja | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
A Megmondja sorozat ötödik darabjában egy kis Karinthy-esszencia vár azokra, akik sosem gondolták komolyan azt a tételt, hogy jó irodalom csak a kigyúrt boldogtalanságból szökken szárba. A korabeli Pest, a megsejtett abszurd hamisítatlan hangja ez. Mint amikor Isten betér a szabadalmi hivatalba.
Megpróbálom elképzelni, hogy mihez kezdene ma a humorával. Stand-upolna a Dumaszínházban Bödőcs és Hadházi mellett, telt házzal, mindig elegáns, de csípős beszólásokkal? Ott ült volna a Heti Hetes tagjai közt és ontotta volna magából az aktuális, előre megírt poénokat? Vajon mennyi idő után bélyegezték volna hazaárulónak, libsinek, gyüttmentnek, nem magyar írónak? Lehet, hogy ma is ő lenne az egyetlen zseni a sok marha között? És ő is azon kesergett volna, hogy ami ma Magyarországon egy kicsit is vicces, azt máris léhának, könnyűnek, felszínesnek látja a kritika?
Bármikor fel tudjuk idézni a Tanár úr kérem karcolatainak egy-egy örökérvényű jeleneteit, az Így írtok ti telitalálatos paródiáit, de vajon ott lenne azon írók között, akiket hirtelen fel kellene sorolnunk, ha ránk kérdeznek? A sok József Attila, Babits, Kosztolányi, Vörösmarty, Gárdonyi és Jókai között? Vagy megmarad nagyra becsült szekundér irodalomként, mint Örkény? (Pedig én mindig utóbbit lapozom fel, ha valamit tudni szeretnék a magyar néplélekről. Tudják, hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.) Pedig Karinthy tényleg a legsokoldalúbb művész volt. „Kinemaszínjátékot” írt a moziknak, bűvészkedett a Magyar Amatőr Mágusok Egyesületének tagjaként, a Magyar Eszperantó Szövetség elnöke volt, és szinte végig azon iparkodott, hogy ne csupán humoreszkek szerzőjeként maradjon meg az utókornak.
Pedig ha kellett, önmagából is viccet faragott. „Nemcsak humorista, hanem az első magyar tumorista vagyok”, tréfálkozik a híres stockholmi agyműtéte után.
Most mégis szatíráinak és humoreszkjeinek válogatásából párolhatjuk le magunknak utánozhatatlan zsenijét. A főként korabeli lapoknak írt „alkalmi” írásokban ott lüktet Pest, a nagyváros, a mindennapi kalandok, és mindez annyira élethűen, amennyire egy „komoly” mű nem képes visszaadni. Mást rögzít az írói agy, ha újságot ír, és mást, ha nagyszabású regényt. Más a tekintet mélysége. Az utóbbiban mindig van egy kis póz, az előbbi viszont színtiszta élet, mert ha nem az lenne, rögtön lelepleződne a sok napi hír és tudósítás között. Az élet tényei mellett. Márai publicisztikáiban is kevesebb a póz, pedig ő szinte minden mondatához kölcsönzött egyet.
Mert mi is lenne, ha Isten betérne a szabadalmi hivatalba, hogy levédesse az épp teremtés előtt álló világot? Már ha át tudja verekedni magát a jóval fontosabb paragrafusok és egyéb találmányok, úgymint a kolbászt ibolyaszagúvá, az ibolyát kolbászszagúvá változtató permet között. Vagy mit is mondana a Freud tanaival foglalkozó barátunk, ha leplezetlenül felsóhajtanánk előtte, hogy bizony szeretjük a sárga bablevest. „– Miért mondod, hogy szereted a sárga bablevest? – Mert szeretem – mondtam őszintén. – Hm. Nem volt neked hatéves korodban egy kék hajú nővel viszonyod?”
Kész remeklés az is, hogy miként hangzana a korabeli pesti szleng kottájából egy hevenyészett összefoglaló Az ember tragédiája kapcsán.
Hát valahogy így: „Most megint attól lesz főzve, hogy nem érdemes az emberiségért se élni, se meghalni, hogy minden közügy fiatal, hogy joggal éppen olyan pitiáner az ember, mint jog nélkül, hogy a tömeget mindig, minden korban huszonnyolcra vették, ha murgázott, elküldték túróért, ha bajba volt, vízbe hagyták.” Aki kitalálta, hogy melyik színnél járunk, most megveregetheti a vállát.
És nem tudjuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk a tizenkét éves, téglagyárban dolgozó, időközben elbocsátott pesti fiún, akinek csavarogni sose volt ideje, így még nem látta a Dunát… Mint ahogy szinte kabarétréfába illő a szegény férfiember naplója, aki szinte minden bejegyzést így kezd: „nem tudom, de nekem a feleségem gyanús”. Mint ahogy az is, amikor letagadjuk magunkat a látogatók előtt, mert nem akarunk „testi vagy lelki pongyolában” mutatkozni előtte. (Innen a híres szállóige: „Meghaltam és vidéken vagyok eltemetve.”)
És csak úgy sorjáznak a rövid, velős, a humor ezeregy árnyalatát ismerő szövegek, hogy látszólag semmi mást ne tegyenek, mint nevetésbe vonják azt, ami amúgy elviselhetetlen, szomorú és ingatag. Karinthy pedig teljesíti a kérést, azzal az apró trükkel, hogy ő nem tüntet el semmit: a dráma és a félelem ott marad a nevetés alatt. Tipikus példája ennek a Propaganda című szösszenet, amely fájdalmas elevenséggel foglalja össze a huszadik századot (és kissé a jelent is): „Állami hivatalt csak olyanok viselhetnek, akiknek bibircsók van az orrán. Hüvelykujjon nem tűrjük a tyúkszemet, a szőrösfülűeknek el kell hagyni az országot.” Milyen magától értetődően lehetne folytatni ezt a szöveget mondjuk úgy, hogy az anya márpedig nő, az apa pedig férfi. És még nevetnénk is rajta…
A nagy sikerű Megmondja sorozat ötödik darabja lett a Karinthyé, ám humor tekintetében nem sokkal marad el Hofi, kérlelhetetlenségben Ady és tisztánlátásban Bibó mögött. Csak mindezt sajátosan teszi, ahogy egy igazi magyar tumorista mondaná egy kicsit mindig a vég előtt.
