Pándi Pál: Teherpróba | Balogh Ernő kritikája
Az irodalomtörténész Pándi Pál most kiadott szövegei a Kádár-korszak, az aczéli kulturális politika árnyaltabb megértéséhez kínálnak unikális, más forrásból nem pótolható tanulságokat. A tekintélyes, népszerű, ám sokak által „rettegett” kritikus képét ifjúkori, lágerbeli hónapjait feltáró naplója és Aczél Györggyel folytatott levelezése is árnyalja.
„Ezt a könyvet Pándi Pál soha nem adta volna ki”, olvashatjuk az előszóban, és csak megerősíthetjük e kategorikus állítás igazságát. A fiatalkori napló szinte bizonyosan a szerző szemérmességének, zárkózottságának áldozata lett volna, magánügyekkel még akkor is rigorózusan kerülte a nyilvánosságot, amikor azok megannyi közérdekű tanulságot kínáltak. Az Aczél Györgynek írott levelek, feljegyzések és a reájuk érkező időnkénti válaszok megjelentetését kifejezetten tiltotta volna, hiszen ezek – egy-két kivétellel – olyan taktikai kérdéseket, a politikai döntéshozatalt befolyásoló szempontokat, kulisszatitkokat érintettek, amelyek ab ovo nem tűrnek semmiféle publicitást. Nem értett volna egyet továbbá a már megjelent szövegeinek újraközlésével sem: épp egyik itteni feljegyzésében teszi szóvá, hogy Aczél készülő kötetében megengedhetetlenül sok az ismétlés. Ami tehát a rostálás után maradna, egy vékonyka füzetet töltene meg.
Persze mindez csak fiktív lehetőségekkel való intellektuális játék. Mert valójában feltétlenül helyeselhető, hogy ez a könyv megjelent, és nagyon jó, hogy épp így – ezzel a tartalommal – jelent meg (azt azonban sajnálhatjuk, hogy kimaradt az ’56-os szovjetunióbeli utazásának naplója). Szövegei ugyanis a Kádár-korszak, az aczéli kulturális politika árnyaltabb megértéséhez kínálnak unikális – más forrásból tényleg nem pótolható – tanulságokat. A connoisseur-ök köre számára pedig ez az összeállítás szenzációkat is rejthet.
A kötetet írásait Kardos András, Pándi fia válogatta, ő írta az előszót és Schmal Alexandra mellett a szerkesztésben is részt vett, ez utóbbiban közreműködött Agárdi Péter. Nem véletlen, hogy a bevezetés jóval meghaladja az ilyenkor szokásos terjedelmet, mivel Kardos a Pándi-sorsot az apa-fiú kapcsolattörténetének tükrében értelmezi, és tárja az olvasó elé. Turgenyev óta a legmagasabb értékű irodalom szintjén is kézenfekvő lehet, hogy apák és fiúk viszonya sosem egyszerű, rendszerint a legkülönfélébb konfliktusokkal terhelődik. Esetünkben sincs ez másként. Az érzelmek körében minden rendben volt: „Én imádtam az apámat, és ez mind a mai napig tart, harmincnégy évvel a halála után is. (…) Azzal áltatom magam, hogy ő ugyanígy érzett, és érez a mai napig.”
Az eszmék és értékek, a világkép szférájában viszont az ellentétek uralkodtak: Pándi az akkori rendszer egyik emblematikus személyisége volt, Kardos András pedig a korabeli demokratikus ellenzékhez tartozott. „Apámmal egyetemista koromtól kezdve a haláláig reménytelen küzdelmet folytattunk a feltétlen elfogadásért, méghozzá kölcsönösen.” Így csaknem törvényszerű, hogy az előszó Pándi pályájának legnagyobb részét, végkifejletét tragikus kudarctörténetnek láttatja, kivételnek csak az 1956 körüli rövid periódust tekinti. (Némiképp groteszk módon a kötetbeli interjújában Aczél György ítéli – persze egészen más nézőpontból – ennyire reménytelenül elhibázottnak ezt az életutat.)
Egy irodalompolitikus pályájának kritikus pontjai – az alcím dupla csavart rejt: ugyanis a Kritikus ponton volt az a kötet, amely szerzőnk válogatott műbírálatait tartalmazta, s amelynek címe szintén szellemes szójátékra épült.
Nos, innen közelítve Pándi élete és munkássága bővelkedik „kritikus”, azaz kényes eseményekben, a pályaív vonala, ha tetszik, ilyenekből rajzolódik ki, hiszen szinte egymást követték itt a magas emberi-szakmai kockázatú viták, küzdelmek.
Ugyanakkor a könyv azt tanúsítja, hogy ez az irodalompolitikusi életmű kivételesen konzekvens, változások csak a fiatalon vállalt baloldali – marxista, kommunista – meggyőződésen belül zajlanak. Ő persze ezeket mély lelki válságokként élte meg, a fojtott drámaiságot híven jelzi például a kötetben is újraközölt Tavaszi tél. Fiatalkori Lukács-ellenes cikke miatt is „nagy volt benne az önvád” (Aczél György). Tény, hogy mindig betartotta az „amit tettem, megtettem” moráljának normáit.
A könyv szívbemarkoló szövegeinek egyike az a napló, melyet a tizennyolc éves Pándi 1944-ben a gettóbeli megpróbáltatásairól, majd az ausztriai deportálásának, lágerbeli hónapjainak válogatott megaláztatásairól vezetett. Kardos András „Auschwitz szindrómának” nevezi a fasizmus borzalmas tapasztalatainak messzire vezető – voltaképp a további élet egészét átható – következményeit: „ettől kezdve mindent meghatároz a rettegés és a gázkamrák világának újra eljövetele elleni harc (…) Egyszerre épül ki benne a gyanakvás egyfelől és az azonosulás distanciálatlan szükséglete másfelől. A szorongás és a klausztrofóbia egy egész életén át elkísérte.” Életének tragédiája mindenképp innen ered.
Az érzékeny lélekben a magyarságból és kultúrájából való brutális kitaszítottság magától értetődően vet föl súlyos, gyötrő kételyeket: „Istenem, vajon fog-e még nekünk Magyarország valaha »nemzet«-et, »otthon«-t, »hazá«-t jelenteni?” Teljességgel jogos itt a fel-feltörő indulat is: „Rajta, fiúk, törjétek ki a nyavalyás magyarok nyakát”, írta annak hírére, hogy a románok hadat üzentek Németországnak. Ám amikor – Bécsben vagyunk – megpillantott egy magyar őrnagyot, önkéntelenül is szalutált neki. A tiszt – ez feltétlenül becsületére válik – „diszkréten mosolyogva visszaszalutált”. „Jólesett”, nyugtázza a sárga csillagot viselő fiatalember.
Az idézeteinkben föltáruló ambivalencia, a szeretet/gyűlölet hullámzása, a távolságtartás és azonosulás váltakozása tanúsítja, milyen – szinte megoldhatatlan – dilemmákat, mennyi fájdalmat okozott esetünkben is a holokauszt bűntette.
Később aztán – bizonyosan nehéz érzelmi és intellektuális erőfeszítésekkel – a maga számára egyszer s mindenkorra megoldotta a hovatartozás kérdéseit. Éppen ezért kavarta fel mindig mélyen az, hogy irodalmár körökben időről időre akadtak olyan züllött figurák, akik kétségbe vonták magyarságának hitelét.
A napló ifjú hősének viselkedését olykor egészen kivételes – már-már hajmeresztő – bátorság jellemzi: „Naponta kétszer-háromszor egy tizenhét éves német SS is végigjárta a tábort, kezében bottal. Első nap megnézte, van-e mindenkin csillag. Akin nem volt, arra a botjával ráhúzott. Asszonyokra is. Éppen a szemem előtt vágott rá egy nőre, s ez engem annyira felháborított, hogy odaléptem hozzá, és németül rászóltam, hogy kérem, ne bántsa az asszonyokat. Erre ő botjával kétszer fejbe, egyszer gyomorba, egyszer a csuklómra vágott.” Rendre utasítani egy SS katonát – ez akkora merészség, hogy az olvasó nem győz hüledezni. Miközben persze, tudja jól, hogy az elvek, normák melletti kiállás később is a Pándi-mentalitás alapsajátosságai közé tartozott: akkor sem habozott fellépni, amikor a véleménye népszerűtlen volt, amikor nem számíthatott támogatókra. A kívülálló gyakran gondolhatta, hogy szerepléseivel kihívta a sorsot maga ellen.
A lágerbeli megaláztatások sorában természetesen az is szerepel, hogy miként néznek a német lányok a zsidó fiúra. A tizennyolc éves fiatalemberben egy korabeli film idéződik fel, amelyben valamelyik afrikai gyarmat európai ültetvényén a néger rabszolgák rajonganak a fiatal fehér úrnőért, aki „megérezte felkorbácsolt vágyukat, és éppen olyan szánakozva, lenézően, büszkén, ingerlően nézett azokra a fekete ördögökre, mint egy-egy osztrák fruska énrám”. A frusztráció – garantált.
„Vállalom az utálatot, gyűlöletet, amíg az a meggyőződésem, hogy helyesen cselekedhetek”, írja tanácsadóként, a kulturális politika alakítójaként barátjának, mentorának, főnökének, elvtársának, Aczél Györgynek. A külvilág szemében Pándi okkal lehetett a Thomas Mann emlegette „hatalom védte bensőség” képviselője, de egyszersmind magányos farkasnak is tűnhetett, aki egyedül szállt szembe az általa helyteleneknek ítélt nézetekkel, tendenciákkal.
„Falkában nem támadunk” – szokta volt mondani, és némiképp igazuk van azoknak, akik mentalitásában a romantika örökségét vélik fölfedezni. Elszántsága néha olyan küzdelmekre késztette, melyeket nem nyerhetett meg. „Mindig szívesen vállalta az áldozat szerepét”, vélte Aczél. (Noha a politikusnak ebben alighanem igaza volt, mégsem fair ezt épp neki megemlítenie, mivel Pándi a népszerűtlen ügyek nyilvános képviseletével részben őt tehermentesítette. Ezt egyébként érezte is, nem véletlen, hogy az először itt közölt interjúját annak idején Aczél nem engedte megjelentetni.)
Irodalompolitikai misszióját Pándi – kedvelt fordulatát idézve – afféle „őrjáratnak” tekintette.
Ma már szinte hihetetlen, mi mindenre terjedt ki szüntelenül éber és olykor vészjósló figyelme, miközben persze, nem egyszer tévesen észlelt veszélyeket, rosszul ítélt meg embereket (szövetségeseket, ellenfeleket egyaránt) és tendenciákat. A fölfedezett negatív jelenségeket aztán, miként ezt a kötet híven reprezentálja, változatos műfajokban tette szóvá: Aczélnak szóló feljegyzés, kritika, vitacikk, lektori jelentés, előadás, felszólalás született önként vállalt szolgálata során. Tevékenységéből nem hiányzott az ügy – sőt: Ügy – iránti teljes odaadás vitathatatlan ethosza.
Ez az összeállítás is megerősítheti Pándi személyiségének azt a lényeges és igen látványos vonását, amelyet többen is hangsúlyoznak a Csáki Judit és Kovács Dezső által készített Rejtőzködő legendárium című remek interjúkötet nyilatkozói közül. „Egyszerűen volt benne valami, amit nem tudok megmagyarázni, de félelmetes volt. Talán ez az állandó »fegyverben levés«. (…) Pándi a látóhatár peremén fölsejlő viharfelhő volt” (Rónay László). „Mindig dúltak benne a politikai, irodalompolitikai, kultúrpolitikai szenvedélyek” (Nagy Péter). „Pándi mintha mindig vívóállásban lett volna, és ez óhatatlanul keményítette és torzította az elvi vitákban olykor inkább defenzívnek tűnő magatartását” (Agárdi Péter). Igen, föllépéseiben – a metakommunikációja, a radikális stílus révén – gyakran volt valami baljós, valami fenyegető. Az egyéniség más árnyalatait nem ismerő kívülállókban bizonyosan ekként, azaz tényleg félelemkeltőkként rögzülhettek Pándi szereplései.
A könyv szövegeinek jó része tanúsítja: mindennapjait az eszme feltétlen szolgálata határozta meg, nyilvános életének szinte valamennyi mozzanatát, cselekedetét ez a szenvedéllyé növekvő elköteleződés vezérelte, kudarcait is az ügy vereségeként élte meg.
Ez a mentalitás – mutatis mutandis – felidézheti bennünk a Heller Ágnes értelmezésében vett enthuziazmust, amelynek képviselője „önmagát, mint az eszme inkarnációját állítja a makacs világgal, az értetlen emberekkel szemben” (Az ösztönök. Az érzelmek elmélete).
A Teherpróba izgalmas dokumentumai közvetve folyamatosan magukban rejtik azt a konzekvenciát, amit Pándi olykor, egy-egy vita hevében élesen, közvetlenül is megfogalmazott: „tudomásul kellene venni”, mondta összehúzott szemmel, szinte szűrve a szavakat, „hogy Magyarországon a szocializmus alternatívája nem a liberális demokrácia, hanem a fasizmus”. Állítását kétkedve fogadtuk. Manapság azonban egyre inkább tartok attól, hogy a Tanár úr ebben még prófétának bizonyulhat.
