Molnár Vilmos: Az olvasó fizetéséről | Papp Sándor Zsigmond esszéje
Rovatunkban olyan műveket (és szerzőket) szeretnénk bemutatni, amelyek a megjelenés pillanatában nem kapták meg a megfelelő figyelmet vagy méltánytalanul feledésbe merültek. Molnár Vilmost bár papíron és késve is, de megkapta azokat a díjakat, amelyeket megérdemelt, még sincs ott, ahová az írásai elvileg helyeznék. Pedig kevés olyan eredeti hangú szerző van, mint ő.
Igen, tényleg jó lenne úgy írni, hogy az olvasó azt érezze, itt már a dicséret kevés, és az utolsó fillérig (baniig) átutalja a fizetését a szerzőnek. Csilingel a kassza, mindenki boldog, amíg meg nem hal.
Amikor először olvastam ezt a karcolatot Molnár Vilmos első novelláskötetében (Levél Szingapúrból), amely 1993-ban jelent meg a marosvásárhelyi Mentor kiadó gondozásában, biztos voltam benne, hogy egy nap eljön majd ez a pillanat. Nem most, majd a sokadik kötet után, amikor már könyörögni fognak a különféle bizottságokban az ájult rajongók, hogy utcát nevezzenek el róla még életében. Ha pedig másként nem, akkor majd én utalom át. Poénból. (És bízom benne, hogy visszautalja.)
Nincs még egy ilyen friss és egyedi, mindenki mástól azonnal megkülönböztethető hang a magyar irodalomban, gondoltam akkor. És gondolom most is. És azt is gondoltam, hogy ez a hang Erdélyből, Székelyföldről is be fogja venni a kissé gőgös Pestet. (A szellemi rokonságot egyébként valahol Örkény, Mrozek és Cortázar körül kell keresni.) Bevette, de nem úgy. Az olvasó fizetéséről, amely az első két novelláskötetének anyagát tartalmazza, a pesti Széphalom Könyvműhely és a román Kriterion kiadó közös gondozásában jelent meg. Nyilván azzal a gondolattal, hogy ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor az írót kell elvinni a pesti olvasókhoz. Mert kell, mert megéri. Volt is kritika, dicsérő reakció, de az áttörés, amit vártam, nem következett be.
Persze kapott azóta Márai- (2009) és József Attila-díjat (2017), de jóval hamarabb kellett volna, és nem ötvenöt évesen átvennie egy elvileg középnemzedéknek (bár inkább fiataloknak) kitalált (bár azt most hagyjuk, hogy eredendően mire találták ki) elismerést. Akkor, 2000 után adhatott volna igazán nagy lendületet a pályának. És ugyanúgy megérdemelte volna. S ma talán ugyanolyan kihagyhatatlan lenne mindenféle antológiából, ahogy Grecsó Krisztián vagy Szvoren Edina. Mert bizony kihagyhatatlan, legalábbis, ha a teljességre, nem is, ha a minőség felmutatására és az eredetiségre törekszünk.
Egyetérthet velem bárki, aki csak beleolvas a könyvbe. Néha már egy-egy cím is pontosan visszaadja az írói világát: Középkori történet mórokkal, páncélos lovaggal, avagy miért szoktak meghalni a mosómedvék; vagy: Történet Sztálinról és Pakuts bácsiról, a rühös lovakról meg nagyapámról; vagy a nagy kedvencem: Regina néni és az atom. És igen, ilyen ez a világ. Frivol és kifordított, komolytalanul komoly. Amikor Kilidzs Arszlán a mindent elsöprő vereség küszöbén áll 1097 júniusában, és a frankok (franjok) már meg sem állnak Jeruzsálemig, szóval, ebben a döntő és sorsfordító pillanatban egy furcsa alakú tökre gondol, amit gyermekkorában látott.
Vagy ott van Grzés, aki arra ébred egy reggelen, hogy az ágya szélesebb lett egy arasszal és két ujjal (Az értelmetlen csoda). Vagy az angol nyelvleckék modorában előadott utazás, vagy a komoly hangú értekezés a munkahelyi budik megreformálásáról. Csak ebben a két kötetből összeolvasztott könyvben van három-négy antológiadarab. Olyan, amely nélkül – ezt határozottan állítom – jóval szegényebb lenne a mi veretes, rutinosan szerkesztett magyar irodalmunk. És hát azóta írt nem is egy könyvet…
Még mindig bennem van az első kötetének fülére írt kis szöveg, amely önálló karcolatként is megállta volna a helyét. A kíváncsiság fogalmát boncolgatja benne, amely egyrészt kiváló vígjátéki tulajdonság, a regékben viszont már csúnya jellemvonás. Majd idézi az amerikai költő és író, Stephen Crane egyik mondatát: „… ha majd a Hold a Földdel összeütközik, akkor is sokan fölszaladnak a háztetőre, hogy jobban lássák az esetet.” És ehhez csak annyit tett hozzá a maga szerénységével: „Ezeknek a háztetőre fölszaladgálóknak szeretnék írni.”
Nekik is írt, ír végig. Csak a kíváncsiság valahol elakadt. Pedig katasztrófa volt bőven. Lett volna miért fölszaladgálni a tetőre. Ám azóta a politika is fel- vagy kettéosztotta az írókat, és ez még kevésbé tett jót annak, hogy úgy olvassák, ahogy: határtalanul, sok humorral, komolyan. Pedig Vilike (senkire sem illett még ilyen jól a beceneve) többszörösen megérdemelné ezt. Az előítélet nélküli, figyelmes olvasót. A mohó kíváncsiságot. Aki, ha a fizetését már nem is – „nem és nem, elég kár, a fene egye meg” –, de néhány elismerő gesztust nyugodtan küldhetne. Mert ritkán olvasni olyan irodalmat, amely ilyen könnyedén kerülgetné a megszokott toposzokat, és közben finoman karikírozza azokat, amelynek szerves része és nem ráaggatott dísze a humor, az összekacsintás. Egy jó időben elolvasott Molnár-karcolat még a legmakacsabb rosszkedvet is kipofozza az emberből (és hűlés ellen is jó).
Sokan csodálkoztak már, hogy miért őrzöm olyan féltékenyen a könyvtáramban az ő könyveit, miért nem adom soha kölcsön, ha már ennyit áradozok róla. Egyrészt, mert a korai kötetek már beszerezhetetlenek, másrészt, mert ha tényleg eljön a világvége, akkor én az ő könyvét viszem majd a budira. Ott fogom olvasni, amíg odakint mindenki visít és fejvesztve rohangál.
MOLNÁR VILMOS legutóbbi művei: Csodák ideje; A legfelső stáció; Az ördög megint Csíkban.
