Donatella Di Pietrantonio: A visszaadott lány | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Elena Ferrante után egy új olasz írónő nevét érdemes megjegyeznie az igényes olasz irodalmat kereső olvasónak. Aki egy egészen más Dél-Olaszországot mutat be: karcosabbat, fájdalmasabbat, elevenebbet. Ám a fogadott és vér szerinti családja között kallódó tizenhárom éves kislány történetéből sem hiányzik a telt, mindent beragyogó olasz napfény.
Végre megint jó olasz irodalmat olvasni. Egy ideje nem voltak a divatban, a cseh, dél-amerikai vagy skandináv irodalom iránti lelkesedés az utóbbi időkben kissé háttérbe szorította őket. Persze ott volt Umberto Eco, de őt alig lehetett beszorítani egyetlen ország keretei közzé, épp annyira volt olasz, mint európai író, szinte lubickolt a saját tágasságában. Rajta kívül talán Moraviáig, Calvinóig vagy Buzzatiig kellett visszanyúlni ahhoz, hogy igazán jó irodalmat találjunk. Aztán jött Ferrante és az ő nápolyi regényei (legújabb művéről, A felnőttek hazug életéről itt írtunk bővebben), és a szó jó értelmében újra divatossá tette az olasz literatúrát.
De csak most, egy eredetileg gyerekfogorvosként dolgozó írónő, Donatella Di Pietrantonio kapcsán éreztem valami olyan borzongató elégedettséget, amit csak a legjobbak kapcsán szokott végigfutni az idegpályákon. 1963-ban született egy kis faluban valahol Teramo megyében, és bár kilencéves kora óta írogat meséket, verseket, rövid történeteket, végül mégis józan civil pályát választott magának. Így történhetett, hogy az első regénye 2011-ben (Anyám egy folyó), negyvennyolc éves korában jelent meg, ám szinte azonnal felkeltette mind a szakma, mind az olvasók figyelmét. Hiszen rá két évre már németül is megjelent.
Az igazán nagy áttörést viszont A visszaadott lány hozta el számára, amely a magyaron kívül még huszonhárom nyelven jelent meg. Elég csak pár oldalt elolvasni a regényből, hogy megértsük, miért. Először is igen erős a felütés: az első szám egyes személyben mesélő kislányt a fogadott szülei tizenhárom éves korában visszaadják a valódi családjának. Ennél nagyobb törést nem is nagyon tudunk elképzelni, ám a traumát csak mélyíti a két környezet közötti ordító különbség. A gondtalan városi életet, a házuktól alig száz méterre hullámzó tengert, az egykeség végtelen univerzumát kénytelen felcserélni egy népes olasz család szolid nyomorával, sok gyerekkel és a falusi mindennapok fojtogatóan szűk légkörével.
Mivel a családnak nincs még egy ágya, friss húgával, Adrianával osztozik annak fekvőhelyén, de csak fejtől-lábtól férnek el, ráadásul a testvére majd minden este bevizel. A szobában ott alszanak velük a fiúk is, a kissé titokzatos, szinte már szerelemmel közeledő Vincenzo, vagy Sergió, aki minden alkalmat kihasznál, hogy a lány orra alá dörgölje: itt senki sem akart még egy éhes szájat. Az 1975-ben zajló eseményeket húsz év távlatából meséli el a visszaadott lány, aki egyelőre nem képes megfejteni a rejtélyt: vajon miért engedték el a fogadott szülei? Van ehhez köze az anyjának tartott nagynénje betegségének, vagy épp fordítva, azért esett ágynak, mert a csecsemőkortól nevelt gyermekét vissza kellett adnia?
Megkapó és igen erős jelenet, amikor „új” testvéreit elviszi magával régi élete gondtalan színhelyére, a tengerpartra. Ám ott a láthatóan szegény rokonokat meglehetős ellenszenvvel fogadják: soha nem volt és nem is lehet helyük az édenben a „hegyekből” érkezetteknek. Ugyanilyen szívfacsaró, hogy új, vér szerint anyját nem tudja anyámnak hívni, csak úgy beszél róla, hogy „az anya”, hideg távolságtartással. „Amióta visszaadtak neki az »anya« szó úgy beragadt a torkomba, mint egy béka, amelyik nem akar többé kiugrani.” És az a mondat sem utolsó, amelyet a tengerparti hangos tűzijáték, egy kis régi önfeledtség közben ugrik elő: „A víz alatt, gondolatainktól távol, a halak néma rémülete lapult”.
Nem tudom, mi igaz a szintén író, Matteo Nucci szavaiból, miszerint az írónő már attól is különleges, hogy hajnalban kelt, hogy még munka előtt, öt és hét között „villámírjon”, ahogy ő maga nevezte el az akkor még hobbinak tűnő tevékenységét. Akárhogy is legyen, mindez ez a történet nagyon jól rímel Raymond Carver minimalizmusával: az ismert legenda szerint neki is csak percei voltak az autójában, hogy papírra vesse kevés szóval dolgozó novelláit. A szűkszavúság Pietrantonio mondatait is meghatározza, ám ez messze nem a minimalizmus kattogó nyelve: a kevés szó mögött is árad, gazdagon tárul fel az egész világ, a hetvenes évek dél-olasz miliője (Todero Anna pompás fordítása). Tévedhetetlen arányérzékkel vázolja fel a világát, és a lehető legkevesebből hozza ki a legtöbbet. Ferrante hömpölygő mesélőkedvéhez képest ez egy jóval karcosabb, fájdalmasabb történet, de ugyanúgy megcsillan benne a nápolyi regényeket beragyogó napsütés is.
Egy szó mint száz: a kissé bonyolult nevű írónő nevét mindenképp meg kell jegyezni, és ha rajtunk múlna, már most megrendelnénk a két korábbi regényét. Csak reménykedni tudunk benne, hogy a magyar kiadója is ugyanígy gondolkodik.
