Therese Anne Fowler: Z | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Egyszerre roppant nehéz és magától értetődően könnyű olyasmiről regényt írni, ami már eleve olyan regényes volt, mintha nem is a valóságban esett volna meg. A rosszakaróik szerint Zelda és F. Scott Fitzgerald viharos házassága volt kettejük igazi „alkotása”, amelyhez egyetlen papírra vetett művük sem érhetett fel. Therese Anne Fowler regénye erről a felejthetetlen korszakról, és a nem mindennapi szerelemről meséli el a maga verzióját.
Annyire regénybe illő volt a kapcsolatuk, hogy Zelda és Scott Fitzgerald is könyvet írt abból a nyersanyagból, amit a szerelmük és a házasságuk szinte tálcán kínált. Előbb Zelda dolgozta fel első és egyetlen regényében (Save Me the Waltz) címmel, ám ez végtelenül feldühítette a férjét, aki szintén életrajzi ihletésű regényen dolgozott (Az éj szelíd trónján), és úgy vélte a két regény csak kioltaná egymást. Végül arra is rávette a feleségét, hogy egyes részeit dolgozza át, végül így jelenhetett meg 1932-ben, majd rá két évre a férjéé. A kritikusok mindkettőt fanyalogva fogadták: valahogy elveszett A nagy Gatsby árnyékában.
Jó kérdés, hogy vajon miként fogadták volna az 1967-es születésű Therese Anne Fowler regényét, amely Zelda szemszögéből meséli el extravagáns életüket, léha és gyötrő házasságukat, kanyargós, és zsákutcába jutott írói pályájukat. (Scott Fitzgerald is azon írók közé tartozott, akit a kezdeti sikerek után egyre inkább lehúzott a korabeli kritika. Sokan vélték úgy, ahogy az Fowler regényében is elhangzik, hogy „leáldozott a csillaga”. Halála után viszont megkérdőjelezhetetlenné vált a jelentősége, ma a modernizmus egyik legfontosabb képviselőjének tartják, teljes joggal.)
A Z mindamellett, hogy a szerző alaposan beásta magát az életrajzukba, és a lehető legpontosabban követi az életút ismert eseményeit, hangsúlyozottan fikciós regény. Még egy meghatározást is kapunk e tekintetben tőle: „A valódi emberek valódi életén alapuló fikció annyiban különbözik a tényirodalomtól, hogy a hangsúly nem a tényszerű részleteken van, hanem a szereplők érzelmi utazásán.” Érzelmekből pedig nem volt hiány. Ám az írás közben nem kevés problémával kellett szembenéznie. Ugyanis az olvasók és rajongók, de még a szakmabeliek között is mindmáig vita dúl arról, hogy végül is ki tett tönkre kit: Scott alkoholizmusa miatt roppant össze Zelda és kezdte élete végéig járni a szanatóriumokat, vagy a feleség egyre súlyosbodó skizofréniája billentette ki végképp az egyensúlyából a férfit.
Őszintén szólva: mint minden rossz házasságban ez is eldönthetetlen. Viszont ilyen szemmel is érdekes olvasni Fowler verzióját, aki még a Zelda és a Hemingway közötti rejtélyes ellenségeskedés eredendő oka kapcsán is elmondja a maga változatát. „A miért rejtélyét úgy közelítettem meg, akár egy detektív; mérlegeltem az ismert indítékokat, megvizsgáltam a személyiségjegyeket és eseményeket”.
A regény keretes szerkezetű: 1940. december 20-án Zelda levelet ír a férjének (minden regénybeli levél fiktív), amelyet az újrakezdés vidámsága hat át. Talán van is miért reménykedni: még nem ment minden tönkre, talán Scott új regénye kirángatja őt a filmforgatókönyvírás kényszerűségéből, és megint régi fényében tündökölhet. Scott maga újságolja el egy levelében, hogy tavaly tél óta nem nyúlt a pohárhoz. S hiába, hogy hat évet húzott le különféle szanatóriumokban, Zelda tisztán érzi, hogy hiányzik neki a férje, akinek bár könnyen lehet, hogy csalfa, mégis rendszeresen ír neki. (Aki ismeri Fitzgerald életét, pontosan tudja, hogy mindez hiú ábránd marad: december 21-én elveszi a második szívroham. Az elsőt pár héttel korábban vészelte át.)
A prológus után pedig már a vadóc és különc Zeldát látjuk, aki sehogy sem akar beilleszkedni a tehetős és tekintélyes déli család szabályokkal teli életébe.
1918-ban járunk, a háború még tart, de ő vadabbnál vadabb kalandokba keveredik, mindene a balett, és csüngenek rajta a férfiak. Ám pár nappal a 18. születésnapja előtt egy jótékonysági bálon megismerkedik Scott Fitzgerald hadnaggyal, aki már örömmel dicsekszik el, hogy civilben író, épp most olvassák a regényét egy New Yorki-kiadónál. És innen kezdetét veszi az a színes kavalkád, amelyből három másik életet is ki lehetett volna gazdálkodni. Bohém és extravagáns élet, New York, Róma, Párizs, Riviéra. Az elveszett nemzedék, a dzsesszkorszak harsánysága (legalább olyan fontos volt, mint a beatkorszak), a Gatsby-féle végeérhetetlen partik.
Ám az aranyélet fokozatosan darabokra hullik. A bódulat nő, az ihlet elmarad, a pénz rohamosan fogyni kezd. 1930-ban vonul be Zelda először a szanatóriumba, ahonnan – írja Anne de Courcy a Riviéra ezen időszakát feldolgozó szerző a könyvében (erről bővebben itt) – „lehangoló, vádaskodó leveleket kezd küldeni”. Ám ezeket a „rohadt leveleket” Scott egyszerűen csak beteszi a Z betű alá az irattárába. Ekkor már látható, hogy „szomorú életet vett a hajdanán oly szerencsésnek tűnő két fiatal élete.”
Fowler ígéretéhez híven, meggyőző erővel építi fel ezt az érzelmi utazást (a magyar verzió Wertheimer Gábort dicséri). És persze a pezsgő, forrongó kort, amikor a nők elhagyják a fűzőt és az abroncsot a szoknyák alól, és Chanel új divatja szerint kezdenek el öltözni. Mindenkit áthat az „egyszer élünk” aggasztó, ám egyben felszabadító érzete. Mindenki fenékig üríti a poharát, miközben mindenkit átjár az új zene, a dzsessz. És miközben Scott pályája elindul a lefelé, Hemingway szinte berobban, nem kevés keserűséget okozva az amúgy is nehezen dolgozó Fitzgeraldnak.
A Z (amelyből tízrészes tévésorozatot forgattak 2015-ben Christina Ricci főszereplésével) nem csupán egy drámai szerelem története, hanem egy egész nemzedéké, amelynek tagjai úgy hagytak nyomot maguk után, hogy önmagukat közben elveszítették. Zelda nyolc évvel éli túl a férjét, amikor az elmegyógyintézet konyháján fellobbanó tűz végül őt is elviszi.
