Szerdahelyi István a magyar szellemi élet egyik nagy alakja volt a Kádár-korszak idején, aki egyetemi oktatói pályája során generációk irodalomszemléletére volt hatással. 2017-es halála után Lajta Erika most egy vele készült riportkönyvvel jelentkezett, amelyből azonban sok olyan információt is megtudhatunk, amelyet nem biztos, hogy szerettünk volna.

L’Harmattan, 314 oldal, 3990 Ft

„Én a rendszerváltás veszteseinek írója akarok lenni”, szögezi le öntudatosan a szerző, s végeredményben nem döntött rosszul, amikor riportkönyve főhőséül az esztéta-szerkesztő Szerdahelyi Istvánt választotta. Lajta Erika ugyan következetesen regénynek titulálja művét, de hőse a munka egyik fázisában jogosan figyelmezteti, hogy poétikai szempontból ez semmiképp sem stimmel.

Szerdahelyi ugyanis az általa jegyzett Új Fórum című szocialista pártlap megszüntetésével a rendszerváltás idején tényleg kikerült a politikai hatalomból. Ettől kezdve írással és tanítással foglalkozhatott, ezt azonban – sokakkal ellentétben – végzetes, kolosszális kudarcként élte meg, a további sikerek megritkulását pedig ellenfelei összeesküvéseként, úgymond: az általa képviselt minőség elnyomásaként. Noha van abban valami Don Quijote-i makacsság is, amivel kitartott korábbi nézetei, választásai mellett, ám ez a kitartás egyszersmind kétségtelenül megteremtette körülötte a hűség auráját.

A szöveg legfontosabb része a vele több alkalommal készült életútinterjú, és a könyv elég fura, olykor kifejezetten zavarba ejtő mű lett. Részben azért, mert a szerző nem elég felkészülten látott munkához. Miként arra egyébként a műben megszólaltatott Szilágyi Ákos is figyelmeztetett, a korismerete, valamint az irodalmi és kulturális életben való tájékozottsága rendre hiányosnak bizonyul. Az olyan mondatokkal, mint például a következő, egyszerűen nincs mit kezdeni: „a kritikai fősodor úgy tartja, hogy minden, amit a Kádár-korszakban írtak, helyből lapos, érdektelen”. Miként azzal sincs, hogy „az irodalom a szocializmusban gyakorlatilag megszűnt. Nem több mint szürke betűtenger.” Az interjú amiatt is akadozik, s kerül újra és újra vakvágányra, mivel a kérdező és az alanya viszonyában nincs meg az elvárható szintű közös tudásbázis.

Koola Adams festményei

Zavarunkat csak fokozza, hogy Szerdahelyi érzékelhetően egy percig sem gondolja azt, hogy ebből a vállalkozásból lesz valami, hogy tehát ezeket a beszélgetéseket komolyan kellene vennie. A hiúságának azonban valamennyire hízeleghet az ügy, így lazán fecseg arról, ami éppen eszébe jut. Szinte mindvégig úgy vélheti: tét nélkül – néha már-már infantilis módon – szabadjára engedheti szeszélyeit, elfogultságait. Előhozhatja (méghozzá végletes formában) a vesszőparipáit. Dikciójában mértéktelenül földicséri önmagát, gorombán szidja vélt és valódi ellenfeleit. Hol a szörnyeteg szerepét játssza, hol valami bohócszerű figuráét. Mintha valami karikatúra lenne. Szerencsére nem hiányzott belőle az önirónia és az önismeret sem: „én egy afféle showman vagyok”. Ennek ellenére akadnak részek, ahol az olvasó kínos feszengésre kényszerül.

Különös tehát, hogy ebből az emberi-szakmai zűrzavarból, az esetlegességek, torzítások és félreértések kavalkádjából valamiképp mégiscsak kirajzolódik az emlékeinkben élő Szerdahelyi nyilvános arcainak egyike, a maga ellentmondásaival, megosztó gesztusaival, vaskos (néha trágár) poénjaival. A szerző ennyiben, mosolyogtató húzásai ellenére, kétségtelenül tud valamit.   

„Pista ellenszenves. Öntelt. Nem való neki a hatalom: eltelik a saját fontosságérzetével”, írja Király István a naplójában (ezt a szöveget Lajta Erika is idézi). Egy fiatal tudós, a remek utószót író Kántás Balázs viszont – méghozzá nagy nyomatékkal – azt emeli ki: „István segített megtalálni nekem és más fiatal ítészeknek azt az utat, hogyan is közeledjünk egy irodalmi alkotáshoz. A maga módján rávezetett, hogy a bölcsészettudományokban a szélsőséges, csak és kizárólag egy séma alapján történő gondolkodás sosem vezet sokrétű, sokhangú, szellemileg izgalmas műértelmezésekhez.” Szerdahelyi esetében szinte semmi sem fehér vagy fekete.

Nem az a szakmai megítélése sem. A kötetben megszólaltatott Szilágyi Ákos például kizárólag Szerdahelyi lexikonszerkesztői, ismeretterjesztői munkáit tartja maradandónak, s ezzel a szűkítéssel bizonyosan nincs egyedül. De vannak, akik nagyra becsülik például a több könyvben összegezett verstani, vagy a költészetesztétikai kutatásait, a Lukács-tanulmányát stb. Szilágyi Ibsen Hedda Gableréből vett metaforával úgy véli, hogy Szerdahelyi a középszerű Jörgen Tessmannhoz hasonlít ugyan, de az újító Ejler Lövborgnak képzeli magát.

Ez azért így elég méltánytalan: hősünk gondolkodásából sosem hiányoztak az innovatív, szellemes ötletek, kezdeményezések. Minden volt ő, csak nem szürke. Vibrálóan eleven lett körülötte minden, mi sem állt távolabb tőle, mint a szobatudós attitűdje. Amúgy egészében véve igencsak kérdéses, hogy a szerzőnek épp Szilágyi Ákost kellett-e szembesítenie vállalkozásával. A sokat tapasztalt költő-esztéta tehát, mint a szövegből azért kiderül, méltán furcsállotta ezt az elég groteszk megkeresést.

A könyv – alighanem a szerző tájékozottságának szűkössége, valamint hőse túlzásai következtében – az aczéli kulturális politikáról igen leegyszerűsített képet sugall, valamiféle monolit képződménynek láttatja.

Ezzel szemben Herczog Noémi a színházművészet kapcsán vizsgálta meg a kérdést igen alaposan. Lajta Erika nem veszi figyelembe (vagy egyszerűen nem tud eleget arról), hogy ez az intézmény hálózatszerű képződmény volt, igen bonyolult rendszert alkotott, amelyben az elemek száma és súlya időről időre változott, s a részek egymáshoz és az egészhez fűződő viszonya korántsem volt súrlódásoktól mentes, sőt gyakran igencsak feszültté és konfliktusossá vált. Különböző értékpreferenciák, érdekek mentén szerveződő hatalmi csoportok olykor késhegyig menő harcot folytattak egymással (a híres tankönyvvita például – bizonyos metszetében – szintén ilyen küzdelemnek tekinthető).

Szerdahelyi egy ilyen struktúrában töltött be a Kritika című havi folyóirat helyettes főnökeként, majd néhány évig irányítójaként, végül a kéthetenkénti Új Fórum első embereként a kulturális élet hatalmas konglomerátumában egy közepesen jelentős posztot. Amikor tehát az interjúban lépten-nyomon a hatalombeli „irányító” szerepéről beszélt, akkor e tekintetben is eltúlozta önnön jelentőségét. (A nagy színházak, a múzeumok, filmstúdiók igazgatói például lényegesen több hatalommal rendelkeztek, mint egyébként bármely folyóirat főszerkesztője.) A kultúrpolitika alakításában, a döntések előkészítésében sokaknak volt összehasonlíthatatlanul hangsúlyosabb szerepe (csak néhány név – puszta szemléltetésként: Ancsel Éva, Berend T. Iván, Glatz Ferenc, Illés Endre, Kardos György, Király István, Pándi Pál, Rényi Péter stb.)

Ráadásul előfordult olyan közszereplése (például a hajdani Népszabadság kulturális rovatában megjelent egy-két elég szélsőséges hangvételű kritikája), melynek nyomán elengedhetetlenné vált a kármentés, azaz álláspontja ezekben az esetekben éppen nem „a” hatalom véleményét, érdekét képviselte: ez ugyanis vele nem ritkán részben ellentétes volt.

Néha fölöslegesen nyitott frontokat, ilyenkor bizony ellenségekké tett olyanokat, akik egyébként potenciális szövetségesek voltak vagy legalábbis lehettek volna.

Nem volt véletlen, hogy Aczél György hosszú ideig vonakodott kinevezni a Kritika élére (ezalatt csak megbízottként szerepelhetett az impresszumban), s amikor végre beadta a derekát, az interjú szerint nem éppen hízelgő intenciókkal látta el: „Tartózkodjon az italtól! Ne ragadtassa magát nemi kilengésekre! Vigyázzon, hogy mindig rendben legyenek a fogai!” Szerdahelyi szerint ezek „hülyeségek” voltak. Ha komolyan így gondolta, alaposan tévedett: Aczél nem minden alap nélkül figyelmeztetett. S ekként ajánlatos volt megszívlelni.

A könyv végének furcsaságai közé tartozik „az életútinterjúban említett személyek” kislexikonja. Egy esztétáról, szerkesztőről és egyetemi oktatóról, azaz magasan kvalifikált értelmiségiről szóló kötet függelékében elmagyarázni, hogy ki volt Hitler, Sztálin, Churchill vagy Homérosz, Hemingway, Proust, netán Petőfi, Ady, József Attila – aligha jól átgondolt ötlet. Ebben a közegben némiképp olyan ez a tájékoztató, mintha a szokványos filológiai apparátusok paródiája lenne. Nem szerencsés továbbá – többszörösen is foglalt lévén – a kötet címe sem, a benne rejlő evidens Esterházy-utalás pedig egy Szerdahelyi-riport esetében enyhén szólva ambivalens.

Az utószó (Morfondírozások egy Janus-arcú tudósról) befejezéséül Kántás Balázs biztos ízléssel egy elégikus, lírai Szerdahelyi publicisztikából („morfondírozásból”) citál: „most már azon kapom magam, hogy egyre többször bámulok rá a természetre. Nem aggaszt, hogy meg kell szűnnöm benne.” A harsány gesztusok után e Csokonait idéző, csöndesen meditáló attitűddel a könyv végül is méltóképp vesz búcsút Szerdahelyi Istvántól.

Egy hivatalos ügy, a kárpótlás intézése adja Márton László új regénye gerincét. Ennek ürügyén pillantunk bele egy traumatizált család életébe és a hetvenes, nyolcvanas évek Magyarországába. De vajon lehet-e kárpótolni bárkit is az elvesztett életekért, a játszmákért, a kisebb-nagyobb gyűlölségekért? Vagy maradnak az emlékezés beválthatatlan terhei? A szép, szikár mű válaszai talányosak.

Kalligram, 200 oldal, 3990 Ft

Márton László szeret neveket vagdalni. Már a Ne bánts, Virág! című könyve is erre a naiv módszerre épült, és most, A kárpótlás megjelenésekor olvashatjuk, hogy Por Zsolt Porzsoltból lett. Ha beleereszkedünk a regénybe, megértjük, hogy miért van szükség erre: mert legalább ennek könnyűnek kellett lennie. Ám ha egy szereplőnek ilyen neve van, az még nem jelenti azt, hogy kétlelkűsége ne lenne bonyolult. Mindaz, amiben Por Zsolt felnőtt, egytől egyig borzalmas, és röviden úgy foglalható össze: az érzelmi zsarolások tárháza. Ki ezért, ki azért, de mindenki zsarolt mindenkit a családból, és együttesen zsarolták a gyermekeket, közöttük Por Zsoltot is.

Mindig velük, a gyerekekkel a legegyszerűbb, mert ők még nem tudják, miféle játszmákba kerültek bele, egyszerűen csak szeretetre vágynak. Felnövésük egyik legnagyobb keserűsége az lesz, amikor rájönnek, hogy játszmák szereplői voltak, és az már csak hab a tortán, hogy miféle játszmáké. Mindenki szeretetre vágyik, és megsérül, ha kiderül, hogy szó sincs semmiféle szeretetről. Attól a pillanattól nincsenek szülei, s a legnagyobb baj, hogy vannak. Hogy ki hogyan zsarolt, ez adja ki egyénisége mintázatát. A nagymama élete szenvedéseivel, az apa a gyámoltalanságával. Talán ez utóbbi a kártékonyabb, hiszen ő konfliktuskerülő, gyáván félrevonuló ember, aki azonban évente néhányszor minden látható ok nélkül agyba-főbe veri a fiát.

Szóval nem könnyű gyerekkor ez, és az életrajzi érintettségre már csak az artisztikusabb Márton-regényekénél – mondjuk a Jacob Wunschwitz igaz történeténél vagy a Testvériség-trilógiánál – jóval szikárabb stílusából is következtethetünk. A mondatok mindenféle Kleist-ség vagy barokkosság nélkül következnek egymás után, mintha egy Petri-passzust illusztrálnának: „Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.” Végül is érthető, hiszen a lendületes mondatoknak megvan a maguk veszélye, mondhatni hozadéka, és a korrektúrában már nehezen húzza ki őket az ember. Ám Por Zsolt maga is ilyen tőmondatos: akivel csak lehet, megszakítja a kapcsolatot, vagy minimálisra egyszerűsíti, és megpróbál élni a maga lelkifurdalásaival és ellentmondásaival.

A folyamat nehézségeit és a döntés konokságát jól érzékelteti a vissza-visszatérő ismétlés, amelyben a „többé” szó felbukkanását a megerősítés követi: „soha többé”. „Magda néni, amíg Por Zsolt eljárt hozzájuk, egyetlen témáról volt hajlandó beszélni, arról, hogy a testvéreknek szeretniük kell egymást. // Ezt Por Zsolt évekig hallgatta, aztán egyszer közölte Magda nénivel, hogy nem akarja hallani többé. Soha többé. A következő látogatáskor Magda néni mégis kinyilatkoztatta, keserű szemrehányással a hangjában, hogy a testvéreknek szeretniük kell egymást. Mire Por Zsolt elköszönt, és ezután nem lépte át Vékonyék küszöbét többé. Soha többé.”

Ha a szülők nem adnak támpontokat, pontosabban csak kezelhetetlen támpontokat adnak, akkor kénytelenek vagyunk felépíteni egy kíméletlennek tűnő világot, amelyben a saját törvényeink érvényesülnek.

Ezt a világot azonban kizárólag saját vérünkkel építhetjük fel, ezért kell olyan megátalkodottaknak lennünk. Mi sem szívesen adjuk meg az árat.

Az elbeszélés egyes szám harmadik személyben szól, a kamera viszont Por Zsoltot kíséri. Ha netán nem érthető, amit mondok, gondoljanak a 19. századi nagyregényekre: Balzac vagy Dosztojevszkij mintha mindenkit figyelnének, mindenkinek a gondolatait, tetteinek mozgatórugóit értik. A kárpótlás elbeszélője Por Zsoltot érti a leginkább, mert a főszereplőt követi a legkövetkezetesebben. Éppen ezért a látszólag távolító elmélkedések sem csaphatnak be.

(FOTÓ: Földesi Bálint)

 „Most, amikor idáig jutottam az életvesztés történetével, a járvány visszahúzódóban van. A rendszabályok és a korlátozások nagy részét feloldották. Még mindig kötelező maszkot viselni a járműveken és az üzletekben, de újra kinyitottak az éttermek és a strandok. Viszont az idős embereket, akik a hivatalos vélemény szerint leginkább ki vannak téve a fertőzésnek, továbbra is rossz szemmel nézik az utcán. Továbbra is tilos a kézfogás és a baráti ölelés. Én sem szorítok kezet a történet szereplőjével. Magamhoz ölelni végképp nem szeretném.” Akihez csak megfigyelőként van közünk, azzal szemben nem kell ilyen zord korlátokat felhúzni. A töprengésekre meg azért van szükség, hogy az elbeszélő levegőt kapjon.

A regény kerete egy hivatalos ügy, a kárpótlás intézése, melyet Por Zsoltnak kell végigcsinálnia. A jól kitalált keret mederben tartja a történetet, éppen annyit olvasunk, amennyit olvasnunk kell, és addig, amíg az elbeszélő elbeszéli a szereplő megfelelő életszakaszát: a maga szétzilált fejlődési regényét.

Másfelől persze metaforikus a cím, és azt sugallja: a kárpótlás igen sovány. Nem mellesleg a valóságban is: „Önnek már nem jár semmi!”, szögezi le szigorúan a hivatalnok a regény végén.

FOTÓ: Thomas Leuthard

A „soha többékkel” el lehet ugyan zárkózni a családtól, de mondhatni pusztán filológiailag: családunk tagjai velünk voltak, ők teremtették a történetünket, örököltünk tőlük ezt-azt, tulajdonságokat és viselkedési mintázatokat. Becsukhatjuk az ajtót, de mást nemigen tehetünk, hacsak magunkat is ki nem akarjuk zárni. A kárpótlás tehát minden értelemben merő fikció, önáltatás. Miközben azt hisszük, megteremtettük a magunk saját, önálló, független világát, a múlt egyre visszaköszön, és egyre keserűbbek a „soha többéink”, hiszen egyre kevesebbet jelentenek, lassan már bosszút sem lesz kin állni.

A kárpótlás szép, szikár kisregény. Nem úgy nagy családregény, mint a Harmonia cælestis, hiszen nincs meg az a kalandvágyó öröm, amellyel egy ilyent meg lehetne teremteni, nincs meg az a mindenre kíváncsi habzsolás, amely mindent mindennel egyenlővé tesz. Megvan viszont az a szűkajkúság, amely mindent nagyon is pengén akar ábrázolni. Talán ez maga a kárpótlás, az emlékezésnek ez a szikéje.

Hrapka Tibor borítója is ironikus a régi idők villamosával, amelyből emberek lógnak, a járművön felirat: „A boldogság madara”. Egy ilyen madár szárnyalt ott is, ahol Márton László regényét beszélte el az elbeszélő a szereplőről. De senki nem vágyik már egy ilyen madárra többé. Soha többé.

MÁRTON LÁSZLÓ legutóbbi művei: Bátor Csikó; Két obeliszk; Hamis tanú.

Igen erős verseskötet ez, amely a poétikai gazdagságát leginkább a bőségesen halmozott szürrealista képeknek köszönheti. A költői én a költői tudatalattiban olyan mélyre igyekszik fúrni, hogy nagy kérdés, hová vezet majd az útja, vagy lesz-e kijárat innen egyáltalán – mármint irodalmi értelemben.

Jelenkor, 80 oldal, 1999 Ft

Egy kényszeres, mániás, depresszív költői én végletekig önemésztő munkáját látjuk ebben a kötetben, ráadásul ez a költői én olyan tudattal van felruházva, amelynek legfőbb jellemzője a kizárólagos önreflexivitás. Ez az önmagának is fájó tudat (nem a lélekről beszélek) a lehető legmélyebbre igyekszik hatolni, hogy kitapogassa belső határait, és megértse, pontosabban képes legyen értelmezni részint azt az egót, amelyet időnként a sajátjának tekint, részint pedig annak a belső utazásnak az állomásait, amelyeket bejár.

Az egyik fő hang a kötet egészén át a szenvedésé. Ez a rebbenékenyen érzékeny tudat mintha önmaga létezésétől is szenvedne, ezért próbálja szimbólumokba, szürreális költői képekbe, kivételesen meglepő vizuális elemekbe sűríteni a fájdalmát. Az üres létbe vetettség fájdalma ez? Vagy egy traumatizált, sebzett ember vergődése a ki nem mondott, ki nem mondható, de soha be nem gyógyuló trauma miatt? Átöröklött trauma ez, vagy saját sebződés? Nem derül ki, nem tudjuk meg, de furcsa módon ez nem is okoz hiányérzetet, aminek a költői következetesség lehet a magyarázata: amikor elkezdjük olvasni ezeket a szabadverseket, azonnal egy eredeti, saját, jól körülhatárolt, azaz jól megírt világban találjuk magunkat.

Így tehát nem azon gondolkodunk, hogy miképpen kerültünk ebbe a világba, hanem belefeledkezünk az elénk táruló, vagy inkább elénk tárt, különösen eredeti látványba.

Ez a költészet ugyanis elsősorban: látványos. Miközben olvastam, mintha festményeket láttam volna magam előtt, csak éppen nem festékből és színekből vásznon, hanem szavakban „festve”: papíron.

Simeon Gonzales festményei

Ezzel nemcsak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy Deres Kornélia költői fantáziája és vizuális képzelete mennyire határtalan, hanem arra is, hogy ezek a szabadversek igazából versképek, s többségük nélkülözi azokat a ritmikus versképleteket, amelyek egy-egy verset hagyományos értelemben vett – azaz ritmizálva előadható – „verssé” tesznek. Ez persze nem újdonság sem a magyar, sem a világirodalmi lírában, úgyhogy nem is értékítélet volt ez részemről, hanem tényközlés.

Szeretnék kicsit bővebben beszélni a szimbólumvilágról is, amelyben feltűnően sok az állatfigura, hogy csak párat említsek, van itt hal, medve, majom, farkas, sárkány, kígyó, s ami a közös bennük, hogy ezek mind-mind fenevadak. Nem szelíd és szép teremtményei az idilli természetnek, hanem fenyegető, ősi, animális lények, rejtélyes szörnyek, titokzatos vérszopók, amelyeknek nemcsak az a szerepük, hogy végletekig fokozzák a költői én rettegésélményét, de egyúttal élő (állati és állatias) tartalommal töltsék meg a tudat hol szűkülő, hol vészesen táguló tereit.

Ezek az állatok, pontosabban szólva az általuk megidézett állati szellemek mintha az emberi civilizáció őskorából szivárogtak volna elő, hogy 21. századi nyelven öltsenek formát – úgy érzem, ez Deres Kornélia egyik legnagyobb költői leleménye ebben a kötetben.

Mágikus tartalmakról szól mai, modern kifejezésmóddal, sőt olykor nemcsak szól, hanem szellemesen ki is szól a szövegből, jelezve mintegy, hogy a határokat, bárhol jár is, ismeri. Erre a szellemességre kifejező példa a második versciklus címe: Kérem, fáradjanak ki a történetemből.

A szimbólumok közül különösen hangsúlyos a hal, amely (jelképként) itt új tartalmakat nyer. Mint az közismert, a hal a mágikus tudatban egyrészt kifejezetten szexuális töltetű szimbólum évezredek óta, hiszen sikamlóssága és formája okán fallikus jellegű alakzat. Ugyancsak közismerten a hal a keresztény vallás egyik központi jelképe, egyszerre jelenti magát Krisztust (a görög nyelvből képezve), ugyanakkor utal Krisztus csodatetteire is. Nos, Deres Kornéliánál a hal sem nem szexuális, sem nem keresztény képlet, leginkább ez is valamiféle ősi fenevad, amely az elmét elragadó sodrásban életveszélyt jelent, s amely elől menekülni kell.

A másik fő hang ugyanis ebben a kötetben a menekülésé. A saját magába zárt tudat saját maga elől menekül, miközben tudván tudja, hogy nincsen hová. Minden, ami a világban fenyeget, az lényegileg és fogalmilag is belső eredetű, ha tehát belső eredetű, kifelé értelmetlen menekülni, befelé pedig fölösleges. Hadd idézzem ennek igazolására a Hamelni patkányfogó című vers néhány sorát: „Hősködés kilőve. Az összetört mellkas még huhog. / Hol a vészkijárat ebben a migrénzöldre mázolt hotelben?”. Ugye, mennyire szemléletes kép ez: ha jobban belegondolunk, voltaképpen a szenvedő agy leírását kapjuk, hiszen egyrészt a migrén az emberi fej görcsös fájdalmára utal, másrészt a „migrénzöld hotelből” is magára az emberi fejre lehet asszociálni, amely ebben a megfogalmazásban nem más, mint az animálistól rettegő tudat átmeneti, ideiglenes szálláshelye.

Miután végigolvastam ezt a kötetet, az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy ez a költészet, ez a téma így, ebben a formában, ebben a kötetben: körbeért. Innen már nincsen tovább. A költői én olyan mélyre fúrt a koponyában, hogy a tekintete csontot tört átellenben, majd ott találta magát a másik oldalon, a koponya másik felének felszínén. Elért egy bizonyos pontig: íme, ennek határköve a BOX című kötet. Innen vagy visszahátrál a kereső-kutató elme „belülre”, vagy elindul a „felszínen” körbe-körbe – ám irodalmi értelemben túl sok értelme szerintem egyiknek sincs.

Magyarán az az érzésem, hogy ez a tematika szerintem nem folytatható tovább, az anyag „szét lett írva”. Innen nincs hová tovább menekülni, nincs hol tovább kutatni és keresgélni. „Be vagy a Hét Toronyba zárva…”, jutott eszembe József Attila kifejező sora, de remélem, a következő kötetben ott lesz a kijárat: feltárul az önreflexív tudat előtt az a bizonyos mágikus kapu, amely már egy másik (irodalmi) világba vezet.

DERES KORNÉLIA korábbi művei: Emma és Elefánt; Bábhasadás; Képkalapács.

Margócsy István (szerk.): Petőfi Sándor emlékezete | Balogh Ernő kritikája

Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját ünnepeljük jövő év január 1-én, így a 2022-2023-as Petőfi-emlékév több olyan eseményt is tartogat, amely a költő személyét és munkásságát hivatott közelebb hozni a mai kor emberéhez. Ezek közül is kiemelkedik a neves irodalomtörténész által szerkesztett kötet, amely a Petőfi-kutatás eddigi eredményeit tárja elénk igen sokszínűen.

Osiris, 644 oldal, 4980 Ft

„Petőfi recepcióját, hagyományát, jelenlétét a halála után eltelt több mint másfél évszázadban és a jelenben áttekinteni szinte lehetetlen feladat; a róla szóló írott és verbális ismeretanyag, legyen annak műfaja tanulmány, anekdota, emlékezés, elemzés, mitikus feltételezés, hódoló vers, szatíra, politikai szónoklat vagy publicisztika stb. olyan tömegben árad halálának pillanatától napjainkig, hogy teljes felmérésre vagy számvetésre még gondolni sem lehet” – írja előszavában a tudós szerkesztő, Margócsy István.

A radikális szűkítés valóban elkerülhetetlen. Így tehát a szép küllemű, vaskos kötet „mindössze” a Petőfi életművéről – életéről és művéről – született szakmai értekezésekből, valamint írói-költői esszékből, versekből közöl válogatást. Ami persze önmagában is gigantikus szövegkorpusz. Joggal mond le tehát a monografikus-összefoglaló vállalkozások szemelvényezéséről (mint például Horváth János híres műve, Hatvany Lajos legendás gyűjteménye, Pándi Pál két munkája, Fekete Sándor biográfiája vagy Kerényi Ferenc teljesítményei), rangos listájukat az irodalomjegyzék tartalmazza. Mellőzi továbbá a legutóbbi negyedszázad Petőfi-szakirodalmának fontosabb opuszait is. Végül a kizárások után fennmaradó művek jó részét a szerkesztő keményen lerövidítette. Így „csupán” mintegy hatszáznegyven oldalnyi szöveget kap a reménybeli olvasó.

A kényszerű korlátozásokon belül Margócsy körültekintően szelektált; egy-két kivételtől eltekintve maradandóbb, karakteresebb szöveg megítélésem szerint sem maradt ki, a bekerültek pedig egytől egyig sajátos hangot képviselnek.

Ennek következtében pedig a válogatás kaleidoszkópszerűen, azaz látványosan reprezentálja Petőfi fogadtatástörténetének roppant színességét, az egymást erősítő-cáfoló érvek, szempontok, értékelésbeli árnyalatok kavalkádját.

A nem egészen magától értetődő, ám nagyon jó redaktori döntések sorából Karinthy Frigyes Magyar dolgozat című remek paródiáját vagy Esterházy karcolatát (Petőfi, a légtornász) említhetjük. Kosztolányi Szeptember végén elemzése vagy Márai – részben ugyanerről a költeményről szóló – esszéje (Ihlet és nemzedék) akárhányszori újraolvasás után is megunhatatlan.

Persze, tapasztalatból tudjuk, hogy teljesen igazságos szerkesztés – nincs, eleve nem is nagyon lehet. Ennek jegyében hiányolhatjuk például az összehasonlítható elemzések sorából az előszóban egyébként említett Asbóth János Három nemzedékének megfelelő részletét. A méltányosság kedvéért jegyezzük meg továbbá azt, hogy az a szerkesztési koncepció, mely kirostálta az átfogó műveket, s általában az egy szerzőtől egy mű elvét érvényesítette, fő szemponttá pedig a sokféleséget avatta, éppen a professzionális Petőfi-kutatókat (például Fekete Sándor, Kerényi Ferenc, Martinkó András vagy Pándi Pál) hozta némiképp hátrányos helyzetbe. A szembeszökően hiányzó Kerényi esetében azért közölni lehetett volna a Szegedy-Maszák Mihály és Veres András által szerkesztett A magyar irodalom történetei című kötet Petőfi-fejezetét.

Szellemisége mindenhol jelen van (FOTÓ: hypeandhyper.com)

A föntebbiek is mutatják: a válogatás aggályosan vigyáz arra, hogy elkerülje a hangsúlybeli megkülönböztetéseket. Az apró betűs lapalji jegyzeteket átböngésző – kellően elszánt – érdeklődő azonban mégiscsak kap valami eligazítást a szerzők jelentőségéről: ezekben az annotációkban Margócsy a jelzők minuciózus megválasztásával, az alap-, közép- és felsőfok precízen kidekázott alkalmazásával a szikár tényközlésen túl kirajzol egy hozzávetőleges jelentőségbeli skálát is.

A vállalkozás komoly erénye, hogy olyan kutatók mellőzhetetlen tanulmányát is közli, akik alkalmi szereplői a Petőfi-kutatásnak. Szegedy-Maszák Mihály átfogó analízise (Világkép és stílus Petőfi költészetében), Németh G. Béla (Itt van az ősz, itt van újra…), Szörényi László (Szörnyű idő…) és Veres András (Az ítélet) verselemzése egyaránt a kötet emlékezetes, nem fakuló teljesítményei közé tartozik. Nyomós érvek szóltak volna amellett, hogy Szegedy-Maszák szinte alapműnek számító Kis-Kunság-elemzése is helyet kapjon a kötetben – többen szerepelnek két írással a válogatásban.

Az írások sorrendje általában a megjelenés kronológiáját követi, az ettől való eltérés – mint a korszakok élére került versek esetében – általában funkcionális. Nem egészen világos azonban, hogy a kötet vége felé ez az elv miért nem érvényesül (Veres András tanulmánya például 1976-ban jelent meg, az őt követő Kulin Ferencé 2011-ben, Szörényi Lászlóé pedig 1973-ban).

Egyik legismertebb verse egy szófiai utca falán (FOTÓ: eifert.hu)

A szerkesztői bevezető méltán emeli ki, hogy a múlt század második felének kutatásaiban „roppant erős hangsúlyt kapott annak a történeti kérdésnek vizsgálata: milyen külföldi 19. századi szocialisztikus, utópikus szocialista vagy esetleg kommunista eszmék és elképzelések határozhatták meg Petőfi tájékozódását”. Majd a szerző zárójelben, azaz mellékesen megjegyzi: „e téma körül folyt az 1960-1970-es években a legélesebb, s mai szemmel nézve talán legcsekélyebb eredményt hozó irodalmi vita Pándi Pál, Lukácsy Sándor és Fekete Sándor között”.

Ez így nem egészen méltányos. A többfordulós polémia arról zajlott, hogy Petőfi forradalmári világnézete alapkarakterében kapcsolatba hozható-e a babeufi-buonarrotiánus utópista kommunista tanokkal (Lukácsy Sándor), vagy esetleg a korabeli „új-szociális” eszmék tágabb-lazább halmazával rokonítható (Pándi Pál). Fekete Sándor pedig – elutasítva-cáfolva Lukácsy érvelését, jórészt (de nem teljesen) elismerve a Pándi felsorakoztatta analógiák megalapozottságát – mindenekelőtt azt igyekezett komoly apparátussal, új tények-adatok egész sorával megerősíteni, hogy a költő forradalmi nézeteit döntően a jakobinusok ideái alakították.

E vita következtében a korábbiaknál jóval pontosabban, részletgazdagabban értelmezhetjük Petőfi kései lírájának és közszerepléseinek egy igen hangsúlyos területét.

Kétségtelen persze, hogy e polémia hozadékai csak azok számára jelentésteliek és lényegesek, akik ezt az egész kérdéskört az életmű megítélése szempontjából mellőzhetetlennek ítélik. E tekintetben a kötet híven dokumentálja, hogy a szakmai közvélekedés hosszú ideig – Gyulai Páltól Salamon Ferencen, Meltzl Hugón és Ferenczi Zoltánon át Horváth Jánosig – mellőzte vagy enyhébben-keményebben helytelenítette Petőfi forradalmiságát. Majd 1945 után előbb a politikai deklarációk övezetében ez eltúlzott, később aztán a szakszerű kutatásokban végeredményben (szerintünk legalábbis) a jelentőségének megfelelő pozíciót szerzett.

A könyvbeli művek arra vallanak, hogy a revolúciós szerepet kételyekkel övező szólam – a legzordabb időket leszámítva – szinte folyamatosan jelen volt a Petőfi-irodalomban, újabban pedig fel is erősödött. De vélhetően az inga egyszer majd vissza fog lendülni.

Elég beszédes szerkesztői tudatosságra vall az egymás mellé helyezett két Németh László szöveg. Az első 1929-ben keletkezett, s a dicsőítő énekek regiszterében szól alanyáról: „Bányász a költő, s igazolja a lelet. Ki mekkora kincset talál, akkora költő. Petőfi Sándor lelete minden magyar lelet közt a legnagyobb. Ezt a leletet mindenőnk ismeri. Az ő szavai suhantak át idáig a legtöbb magyar lelkén…” (Petőfi). Majd jó tíz évvel később, a Kisebbségben hírhedt Petőfi-portréja jórészt visszavonja a korábbi elismerést: „Más kérdés, hogy Petőfi leért-e igazán ahhoz a magyarsághoz, melynek a lassú elsüllyedését egy hirtelen támadt irodalmi magyarság alatt nyomon követjük. Nem – ő erről a magyar Atlantiszról nem tudott. Magyar nyelv és ritmus keserves szülőfájásait sosem érezte.” E kirekesztés a kötet vitathatatlan szellemi mélypontja.

XVI. Lajos francia király kivégzése 1793-ban

A kötet egyik záró darabja Márton László alapjaiban igen tanulságos cikke, mely Kerényi Ferenc Petőfi-monográfiáját recenzeálja (Félbetört élet teljes rajza). Ennek egyik felsorolásában a költő – szerinte megengedhetetlen – agresszivitásának (összefüggéseikből jórészt kiszakított) példáit részletezi: „Egy negyedik versben a »király«-lyal, akit az elsőként említett költemény tanúsága szerint saját kezűleg végezne ki, előtte még megásatná a sírját. Mai szemmel nézve igen könnyűnek látszik a »király« szót bármely más szóval – társadalmi osztályt, foglalkozást, vallást, etnikumot, rasszt jelölő szavakkal – behelyettesíteni; és bizony, hogy el ne távolodjunk a magyar lírától, tudunk egy olyan kiváló 20. századi magyar költőt, aki megtapasztalhatta, milyen az, amikor az áldozatnak meg is kell ásnia a sírját, mielőtt belelövik a gyilkosok.” – Természetesen, ilyen behelyettesítő analógiákat gyártani tényleg roppant „könnyűnek látszik”, az eredmény azonban minden esetben – és szükségképp – történetietlen anakronizmus lenne.

Ezt a számunkra nem igazán meggyőző logikát a jeles szerző lendületes következetességgel ad abszurdum viszi: „Ideje volna végre számot vetni azzal, hogy Petőfi a világszabadság költőjeként, valamint a »nép«-nek járó jogok képviselőjeként egyszersmind a mai magyar közéletet züllesztő populista demagógia egyik előfutára is volt.” A cikk 2009-ben született. Belegondolni is rossz, mi mindenért kellene költőnknek felelni, ha Márton mindezt ma írná meg. De félreértés ne essék: a kegyetlenség, a politikai cinizmus és az otromba hatalmi manipulálás éles elítélése teljesen jogos és változatlanul nagyon aktuális ugyan, de ebbe így – ürügyként – nem kellene Petőfit belekeverni.

Margócsy István

A hangsúlyaiban, szempontjaiban, módszereiben szerteágazó kötet írásai – a nem sok közös mozzanat egyikeként – arról tanúskodnak, hogy Petőfi kivételes jelentőségét, kánonbeli előkelő helyét a 19. század közepétől kezdődően a szakmai és a szépirodalmi fősodor képviselői mintegy vitán felül álló előfeltevésként kezelik. (A revíziót hirdető Szász Zoltán-szöveg (1912) e tekintetben válhat már-már üdítő kivétellé.) „Ami az egyént illeti, mindenik korának a gyermeke; így a filozófia is: saját kora gondolatokban megragadva. Azt hinni, hogy valamely filozófia túlmegy a maga jelen világán, éppolyan balgaság, mint az, hogy az egyén átugorja a maga korát” – írta volt Hegel a A jogfilozófia alapvonalai előszavában (Szemere Samu fordítása).

Kötetünk szövegei – mutatis mutandis – szemléletesen bizonyítják, hogy a literátorok és poéták szintén koruk gyermekei, törvényszerűen csak önnön világuk meghatározottságai felől közelíthetnek Petőfi életéhez és művéhez. Persze, a könyvben szereplő híres versek – a műalkotások természetéből fakadóan – más idődimenziókkal rendelkeznek. Magától értetődik tehát, hogy Babits sorai (Petőfi koszorúi) bennünket is megszólítanak: „Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, / de ma már maga sem tudja, hogy mit akar: / talány zaja, csöndje / és úgy támolyog az idők sikátorán, / mint átvezetett rab a fogház udvarán / börtönből börtönbe.”

MARGÓCSY ISTVÁN legutóbbi művei: Színes tinták; Eleven hattyú; „…a férfikor nyarában”.

Mintha egy lányregény kifordított verzióját olvasnánk Bendl Vera kötetében, amellyel a novellák után jelentkezett. A kisregény hősnője az életközepi válság kellős közepén szeretői viszonyba bonyolódik egykori osztálytársával, aki nagyon nős. Számvetés, sírógörcsök és vonzalom: az elkallódás érzékletesen ábrázolt stációi.

Kalligram, 191 oldal, 3990 Ft

„Nincs a kezemben az életem, és soha nem is volt. Mit magyarázzak ezen magamnak? (…) Vajon mit csináltam az utóbbi években, hogy a fiatalság állítólagosan végtelen szabadságából ebbe a kávézóba jutottam, ahol a lanyha depressziómban a lányokat nézegetem, és azt latolgatom, miért nem lett belőlem semmi – semmi érdekes? Hogy nem hoztam létre semmi említésre méltót, semmi nagyszabásút, semmit, amit nagyon akartam volna”, vádolja önmagát Bendl Vera kisregényének hősnője, és belső vívódásai során már-már ironikus hatású, ahogy szinte tankönyvi pontossággal reprezentálja az életközépi válság jó néhány jellegzetes szimptómáját. Gondolataiban időről időre a még és a már szembesítődik, s a kikerekedő leltárt igencsak lehangolónak tekinti. Magánélete valóban kusza, a munkája rutinszerű, távolról sem elégíti ki, és a beváltatlan ígéretekkel a biológiai óra ketyegése kényszeríti számvetésre.

A krízist egy váratlan szerelem mélyíti igen súlyossá. E vonzalom eleve igen baljós, hiszen a férfi, egykori gimnáziumi osztálytárs, akivel egy véletlen találkozás hozza újra össze, nős, két gyerek apja, ráadásul mint lépten-nyomon leszögezi, esze ágában sincs elválni. Katának tehát be kell érnie a ritka, esetleges együttlétekkel. Közös programok szinte nincsenek, legfeljebb egy-egy kivételszerű, szigorúan konspirált vacsora. A hősnő persze tisztában van helyzetének megaláztatásaival, a fatális kiszolgáltatottsággal.

Nem kétséges számára, hogy a férfi a „semmiért egészen” (Szabó Lőrinc) egyoldalú – cinikus és önző – feltétlenségét követeli tőle. Az általa felállított lelketlen szabályok elfogadását: mindenekelőtt annak tudomásul vételét, hogy ez a kapcsolat van is, nincs is. S kizárólag ott, akkor és addig létezik, ahol, amikor és ameddig a férfi akarja. Mindez olyan rossz, annyira szélsőségesen méltatlan, hogy alakjának (és magának a képtelen viszonynak) az ábrázolása némi szatirikus árnyalatokat szerez. Időnként mintha egy rózsaszín lányregény inverzét olvasnánk.

Czene Márta festményei

„Utálom őket, mindkettőt, a férfit is meg a szerelmet is, és elátkozom őt naponta” – Kata tehát kezdettől fogva pontosan tudja, ezt a kapcsolatot így nem lehet – és nem szabad – vállalni, de hiába az időről időre ismétlődő racionalizálás, a vonzalom ettől még semmit sem változik. Spinoza szerint észérvekkel egy szenvedélyt nem lehet befolyásolni, erre csak valamely másik, ugyanolyan erős affektus képes. Ilyen azonban egyáltalán nincs a főhős életében, vetélytárs nélkül marad, elhatalmasodhat tehát az Ervin nevű férfi iránti „amour passion”.

A regény szinte a lektűrök nagy hagyományú kelléktárának sztenderdjeit megidézve sorakoztatja fel a vakká tévő szerelem ismérveit, vonzatait: a tudat beszűkülését, a fetisizációt, az állandó felfokozottságot, a hangulati szélsőségeket, a szüntelen bizonyosságvágyat. A sírógörcsöket és a hányingert – végül is az egész állapot roppant fáradságosságát.

Bendl vélhetően tudatosan törekedik retorikai túlzásokra, amikor hőse arról áradozik, hogy milyen páratlanul fontos számára a szeretett férfi: „bejárom az összes oldalt, amit megnyithatott, keresem őt mindenfele, keresem a szétszakított testemben, a hányingeremben, a torokkaparásomban, már a bőrömben is és a szájszagomban, az itt felejtett dezodorában, a kiszakított nejlonzacskóimban, a szétrobbantott életemben”. E bizarrá fokozott Juhász Gyula-parafrázis (Anna örök) beleilleszkedik abba a vonulatba, mely az intenzív érzelmi állapot megnyilvánulásait részletezi. A szándékoltan túlhabzó leírás – nyelvi, stiláris lelemények sorát vonultatva föl – végül szükségképp groteszk tónusú lesz.

Az elméretezettség nem növeli, hanem inkább visszavonja a szenvedélyben rejtező megrendültséget, óhatatlanul csökkenti együttérzésünket, s a narrációt kétségtelenül a mulatságosság – a szatíra – regisztere felé mozdítja el.

E kettős ábrázolásmód tehát az affektus színét és fonákját egyaránt bemutatja: a lángoló érzelmek fennköltségét és kínosságát, a megszállottság varázsát és komikumát. Az egyes szám első személyű – vallomásszerű – elbeszélésmód keretein belül a szerző és hőse viszonyát ennyiben is az azonosulás és a distancírozás hullámzása határozza meg. A megértés és a megítélés dichotómiája.

Ugyanakkor hiányként említhetjük, hogy a főszereplő ábrázolásának nincs komolyabb mélysége: karakterének voltaképp nem tárulnak föl szélesebb, komplexebb összefüggései. Emiatt aztán elég keveset tudunk róla. Rosszul sikerült egyetemi kapcsolatából született egy lánya, aki már kiskamasz, viszonyuk hol rosszabb, hol jobb, meghittnek aligha nevezhető. Van egy szellemileg kissé retardált szeretője, akit mélyen lenéz, de akivel szexuálisan rendületlenül használják egymást. Megjelenik a színen olyan fiatalember is, aki alkalmi ismerős és potenciális, talonban tartott szerető. Akad barátnő, egykori évfolyamtárs ő, férjjel és sok gyerekkel, sorsa hol vonzó példa, hol riasztó fátum. De ezek a mellékfigurák szintén egy-két vonással lettek megrajzolva, miként a főhős hozzájuk fűződő viszonya is.

Mindazonáltal a mű végén, amikor Kati, belső gyötrelmek közepette, szakít a férfivel (és a méltatlan, tarthatatlan helyzettel), belebetegszik döntésébe, kedvese hiányába – s ebben az önemésztő szenvedésben fokozatosan mintha mégiscsak megjelenne valamiféle lelki nagyság, mely azért a nála jóval kisszerűbb környezete fölé emeli.

A főhős, mint említettük, folyvást azon kesereg, hogy eddig semmi nagyszabásút sem tett. Ami persze, igaz, ám az összképet feltétlenül árnyalja, hogy fogcsikorgatva ugyan, de végül fölvállalt egy elsöprő erejű érzést, majd megélte olyan intenzíven, amilyenre a többiek valószínűleg képtelenek lennének, alighanem világgá szaladnának előle. Szenvedélye tehát, úgy tűnik, formátumosabb, mint bármi az eddigi életében. Alakját ezért övezheti némiképp a kivételesség aurája. A kisregény utolsó mondataiban ennyiben győztesen térhet vissza a hétköznapok világába.

Különös módon talán csak valami irányregényben beszélnek annyit a szabadságról, mint ebben a műben. Persze, alapvető különbség közöttük az, hogy e kimagasló jelentőségű értékkategória itt mindenekelőtt a legtriviálisabb értelemben szerepel. A szereplők eszmefuttatásaiban ugyanis a fő meghatározottsága az egyéni függetlenség, azaz bármiféle – családi, munkahelyi – kötöttségektől való mentesség. Ennél tágabb horizontú gondolkodásra a regény alakjainak többsége nem vállalkozik, egyáltalán a világuk igen szűkös, életüket az intimszféra uralja, a munka – legalábbis Kati számára – nem igazán több, mint a létfenntartáshoz szükséges penzum. „Mindig csak túlélni akartam” – fogalmazza meg hősünk az életstratégiáját.

Kati számára például a szélesebb körű tájékozódás, involválódás puszta lehetősége akkor vetődik fel, amikor az általános iskolás korú lánya prezentációt készít a szíriai polgárháború áldozatairól: „teljesen megdöbbentem, hányan haltak meg ebben az értelmetlen káoszban”. Még a szerelme is muris csodabogárnak tűnik, amikor valamilyen társadalmi problémáról, elvontabb emberi ügyről próbál beszélni: „a demokrácia helyzete, az meg kit érdekelt egyébként is, engem csak annyiban, hogy Ervin még ehhez is ért, még a demokráciához is ért valamennyire, hát, nem végtelenül megdöbbentő és csodálatos?, lehet, hogy a pulykatenyésztéshez, meg a deriváláshoz is, ahhoz biztosan, nem borzasztóan okos az az aranyos feje?”

Alighanem félreértelmeznénk a művet, ha e meglehetősen bornírt, a „nehezebb” témákat türelmetlenül elhárító lelkendezésben – a jelenet végletességében – nem érzékelnénk az ábrázolás ironikusságát.

Ezáltal pedig azt a lényegi mozzanatot, hogy a szerző kritikusan láttatja hőse szellemi igénytelenségét, tájékozódási pontjainak belterjességét, a valódi impulzusok hiányát – mindazt tehát, ami amúgy jelentős mértékben hozzájárul életvezetési gondjainak kezelhetetlenségéhez. Egyebek mellett épp e stiláris eszközökkel jelzett távolságtartás avatja a művet hitelessé.

Bendl Vera

A regény alapüzenete épp a „Kati-típus” föntebb jelzett komoly belső ellentmondásainak érzékletes ábrázolásában rejlik. Hősünk magasan kvalifikált (egyetemi diplomát szerzett) szakember ugyan, de mégsem vált olyan öntudatos értelmiségivé, aki reflexív módon, kritikusan viszonyul önmagához és szűkebb-tágabb világához. Miközben sejthető, egyénisége megannyi értéklehetőséget rejt, így többre, valami jobbra lenne hivatott, ám mindez csupán potencia, puszta ígéret marad. S e veszteség már természetesen túlmutat az egyén körein. A tehetséges, fiatal nők elkallódása – végső soron – a társadalom emancipációs készségének zavaráról tanúskodik. Emiatt is tartunk ott, ahol.

BENDL VERA korábbi műve: A másik férfi.

Pécs majdnem kétezer esztendejének fordulatos históriáját sűrítette bele új regényébe Péntek Orsolya. Ebben a történetben szinte kibogozhatatlanul összeolvadnak a római alapítók a török hódítókkal, a középkori egyetemváros a polgárság hagyatékával. Generációkon és emberöltőkön átívelő történelmi elbeszélések peregnek le az olvasó előtt: városfoglalások, járványok, forradalmak, iparosodás, felívelő és hanyatló időszakok.

Kalligram, 352 oldal, 4999 Ft

Ezerkilencszáznyolcvannyolc februárjában nevelővárosom, Szolnok másodosztályban szereplő futballcsapata kiverte a kupából az NB1 egyik akkori prominensének számító Pécsi MSC gárdáját. A mérkőzést a szolnoki MÁV-stadion latyakkal borított gyepének játékra való alkalmatlansága miatt – a versenykiírásnak némiképp ellentmondva – a salakos edzőpályán rendezték meg, a korabeli tudósítás szerint 1500 néző előtt. Én is közöttük voltam, és most, három és fél évtized távlatából csodálkozva olvasom az akkori beszámolót.

Nem fér a fejembe és az emlékeim közé, hogyan tudtunk összetömörülni a februári borongásban a lelátó nélküli salakos edzőpálya köré másfél ezren. Sok jó ember kis helyen, ugyebár. Arra ellenben határozottan emlékszem, hogy amikor az ünneplő szolnokiakat megelőzve a dresszen kívül kesztyűbe és harisnyába öltözött vert vendégcsapat lekullogott a salakról, odaszólt nekik az egyik néző: „Semmi baj, fiúk, mehettek haza. Pécsett szerencsére mindig ezer ágra süt a nap”. Majdnem harmincöt év távlatából teszem hozzá, Péntek Orsolya új regényéből kölcsönözve, hogy Pannóniában ráadásul illatos a levegő.

Nem rémlik, mikor jártam Magyarország legmediterránabb városában először. Bizonyára valamelyik (a távolság miatt legalább kétnapos, azaz ottalvós) osztálykirándulás alkalmával, mikor is irigykedve néztem a dzsámi napsütésben fürdő kupoláját. (Valójában dzsámik, mert kettő van belőlük, a nagyobbikat szokás „a” dzsámiként emlegetni. A névadó-átépíttető Gázi Kászim szintén fölbukkan Péntek Orsolya könyvében.) Ráadásként a pécsieknek ott volt a tévétorony, meg a Mecsek, és Róth Anti is, a Mezey-féle válogatott középhátvédje. A családunkban pedig valaki mindig Sopianae cigarettát szívott, aminek köszönhetően már gyerekfejjel tudtam, hogy a városnak antik múltja is van. Aztán bejött a képbe a török utazó, Evlija Cselebi emlékezetes leírása, még később a Pécs belvárosában megtalált Drakula-ház, majd a mecseki Láthatatlanok filmet követelő története. Nem kérdés, hogy ennek a városnak tollhegyre, mi több, regénybe kínálkozó múltja van.

Pécsről legutóbb Vámos Miklós írt regényt (Hattyúk dala), annak az volt a furfangja, hogy visszafelé haladt, a jelenből a múlt felé. Az egyetlen verseskötet, illetve fotótörténeti munka mellett mostanra negyedik prózai művéhez érkező Péntek (aki Vámoshoz hasonlóan a családja révén ugyancsak kötődik a városhoz) kitaposottabb utat választott a lineáris történetmondással – legalábbis első ránézésre. Merthogy nem eszik olyan forrón a Hunyadi-szobor tövében se a kását. Majdnem kétezer esztendő regényes históriáját nem egyszerű mutatvány három és fél száz oldalba úgy besűríteni, hogy az olvasónak ne legyen hiányérzete, de ne is találjon bakugrásokat, elnagyoltságot és tátongó réseket az események menetében.

Péntek Orsolya mindezt a mélységekbe és részletekbe hatoló, leíró prózanyelv alkalmazásával oldotta meg, amely jelzők túlburjánzása nélkül is lehetővé tette a város hangulatának és miliőjének erőteljes ecsetvonásokkal való ábrázolását.

Itt mutatkozik meg, hogy a szerző festészettel is foglalkozik, és nemcsak képes, de meri is a tónusokat és az árnyalatokat az irodalomban is lényegi eszközként használni. Mégpedig úgy, hogy az olvasó közben se erőltetettséget, se elvontságot, se allűröket nem érez, sőt az ecsetvégre kínálkozó, környezet- és személyleírások nélkül is láthatóvá váló jeleneteknek köszönhetően még színesebbé és elevenebbé formálódik a regény amúgy is barokkosan részletgazdag szövege.

Nem utolsósorban jól érzékelhető Pécsnek és környezetének azon mediterrán jellege is, amely sokak – a város lakói és a regény figurái közül – számára erőteljes elvágyódásként jelentkezik a gyökereket jelentő antik-ókeresztény kultúra és a reneszánsz Itália irányába. Ez a fajta elvágyódás azonban nem az elszakadás és a távolodás szándékában mutatkozik meg. „Az isteni rózsához földi Beatrice nem vezet”, elérhetetlen dolgok után fölösleges ácsingózni. A török utazó, Evlija Cselebi Isztambulhoz hasonlította az oszmán időszakban különösen sokféle hatás formálta települést.

Ez a fajta megközelítés számos óhatatlan összevetést eredményez, a regénybeli alakok is követendő mintaként tekintenek az elérni vágyott példaképekre, ugyanakkor az ő szívükben és lelkükben Pécs legalábbis egyenrangú ezekkel. A Vénusz jegyében egyik figurája Rómához hasonlóan azért szereti és gyűlöli egyszerre Sopianaét, mert mint az örök város, úgy Pécs is az ő születésekor a Vénusz jegyében állt. A bolognai egyetemmel ellentétben a pécsin nem lehetett teológiát tanulni, a Szentatya nem adott rá engedélyt, ám sebaj, attól még maradtak a szabad művészetek és a többi tudományág. Janus Pannonius természetesnek vette, hogy Dante és Vergilius kísérik lépteit.

Építkezések, városfoglalások, járványok, forradalmak, iparosodás, felívelő és hanyatló időszakok követik egymást a város életében és a regényben, erősítve az identitást és annak megtartó erejét.

A történészi végzettségű Péntek Orsolya különösebb erőltetettség nélkül emeli be megsüvegelendő tárgyi tudását a hangulat meghatározta szövegtestek közé. Nem az egyébként halk szavú, szelíd narrátorral meséltet el egyes történelmi eseményeket, hanem a szereplőkkel. Tőlük tudjuk meg és az ő szemüvegükön keresztül látjuk például, hogy miként kötött békét Pécsett Salamon király a trónkövetelő unokatestvéreivel, és azt is, hogy a jeles eseményen nem mellesleg maga az ördög is jelen volt. Az efféle – itt-ott mágikus realizmusba hajló – kiszólások csak erősítik azt a hitelességet, amely elsődlegesen nem a história kronologikus és pontos fölmondására törekszik, sokkal inkább az adott korszak hangulatának plasztikus ábrázolására.

Amire szükség is van, elvégre a regénynek nincs kimondott főszereplője, s ez annak ellenére is így van, hogy a majdnem kétezer éves történet ívében föllelhető egy búvópatakként vissza-visszatérő családi szál. Pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy bár az egyes fejezetekben megjelennek központi figurák, amelyek körül az adott epizód cselekménye forog (némelyik ismerős a történelemkönyvek lapjairól), mégsincs közöttük a mű egészét meghatározó alak. Mint ahogy nem lehet találni olyan vezérmotívumot vagy tételmondatot sem, amit a regény központi építőelemeként lehetne felállítani.

A főszereplő maga a város, amelyet a történelem éles kanyarjai formálnak, közben az évszázadok múlásával egyre markánsabban kitűnik és az egymás sarkára hágó korszakok vibrálásában is megmarad az antik-reneszánsz gyökerű, jellegzetes arculat, amely a legnehezebb időszakokban is alapot biztosít a túléléséhez. Noha az egyes történelmi korszakokban játszódó epizódokban ott vannak azok a kulcsfigurák és epikai szálak, amelyek köré cselekményt lehet építeni (Péntek meg is teszi), a regény egésze ekkor sem rájuk, hanem Pécsre, mint önálló organizmusra fókuszál.

Arra a városra, amely minden érzékszervünkre ható érzékiségével, és a lakói (beleértve a hódítókat is) ragaszkodásán keresztül kommunikál az olvasóval.

„Bocsásd meg, Istenem, hogy költővé tettél”, fohászkodik a Mátyás király ellen összeesküvő, ezért menekülni kényszerülő (nem mellesleg pécsi püspök) Janus Pannonius. A líraiság számos más ponton is visszaköszön a regény nyelvezetében, különösen a könyv első felében. („A legsötétebb éjszaka legsötétebb pontján, amikor a templomtornyok mint fekete ujjak merednek a holdvilágos égre, kezdett a fájdalom melegíteni. Már-már boldogságnak tűnt.”) A hangszín és a tónus az egyes történeti korokkal szimbiózisban alakul, nem véletlenül. Hiszen a reneszánsz iránti rajongás, a törökös szóvirágok és a forradalmak hevülete mellett a füstölgő gyárkéményeket és a lánctalpak dübörgését például nem is nagyon lehet másként visszaadni, mint lövedékként koppanó, realisztikus mondatokkal.

Ugyanakkor az is kitűnik, hogy miért nehéz történelmi elbeszéléseket írni: sem a tér, sem az időbeli távlat nem mindig elég egy teljes világ és miliő fölépítéséhez. Péntek regénye is generációkon és emberöltőkön átívelő történelmi elbeszélések láncolatából áll, amelyhez Pécs születése, növekedése, nagykorúsága, lakosain keresztül megnyilvánuló jellemformálódása adja a nagyepikai ívet.

Péntek negyedik regénye olyan értelemben nem könnyű olvasmány, hogy minden egyes mondata megköveteli az alapos figyelmet. Folyamatosan több szál indázik benne, és időnként a rengeteg szereplő kilétét sem egyszerű észben tartani, vagy a cselekedeteiket követni, netán azok okát megérteni. De hát egy városregény nem is az egyes figurákról kell szóljon, hanem arról, hogy azok miként jelenítik meg a települést. Akár a Mercurius, akár a Jupiter, akár a Szaturnusz, akár a Vénusz jegyében járunk az egyes fejezetek szerint, ebben a könyvben összességében tisztán és világosan pillanthatjuk meg Pécset. A regény elolvasása után pedig akár azt is elmondhatjuk magunkról, hogy már ismerjük is egy kicsit.

PÉNTEK ORSOLYA korábbi művei: Hóesés Rómában; Dorka könyve; Az Andalúz lányai.

Ez is „víruskönyv”, azaz a koronavírus-járvány inspirálta, mint oly sok idei kötetet, ám sokkal több karanténnaplónál. A szerző Ajuszinak hívott-becézett, nyolcvanhat édesanyját halljuk beszélni magyarokról, románokról, a régi Nagyváradról, gyerekkorról, öregségről, boldogságról és boldogtalanságról. Azaz a legfontosabb dolgokról: életről és halálról.

Noran Libro, 273 oldal, 3490 Ft

Amikor Debrecenben éltem (úgy tizennégy évet) gyakran jártam át Nagyváradra, mert imádtam, imádom azt a várost, az ottani magyarokat pedig (tudom, ez különösen hangzik sokak számára) kimondottan irigyeltem, irigylem a multikulturális közeg miatt, amelyben élnek. Ez az irigyelt világ köszöntött rám Kőrössi P. József könyvéből, amelyet egyetlen szóval így tudnék leírni: szeretetteljes. Ebből a könyvből árad a fiúi szeretet, minden során átsüt az a mély ragaszkodás, ahogyan a fiú csüng az anyján, holott a fiú régen nem fiú már, Ajuszi egyszer szinte „leöregemberezi”, amikor azt mondja neki: hozzám öregedtél, eltűnt a köztünk lévő tizenkilenc év.

A könyv vázát az adja, hogy a koronavírus-járvány miatt a szerző a Nógrád megyei Márkházára (amit ő Marokházának hív) magához veszi az édesanyját. Kőrössi ekkor 67 éves, Ajuszi 86 elmúlt, s mivel össze vannak zárva, beszélgetnek. Pontosabban szólva a fiú beszélteti az anyját, illetve nem is beszélteti, hanem faggatja, mint egy nyomozó, a múltról, a gyerekkoráról, a szüleiről, arról a régi nagyváradi világról, amelyet ő még/már nem ismerhetett.

És – szerencsénkre – Ajuszi beszél, s emlékszik szinte mindenre, igaz, sok mindenre rosszul, pontatlanul, helytelenül, de éppen ebben rejlik a kötet (számomra) legfontosabb üzenete: a rossz, pontatlan, helytelen emlékek is egyenrangú emlékek az „igaziakkal”, ezáltal válnak a meg nem történt dolgok is megtörténtté, nagyon is „igazi” emlékekké, hiszen éppen az ilyen pontos-pontatlan, jó-rossz, helyes-helytelen tényekből, elmondott és elhallgatott történetekből, boldogságnak hitt boldogtalanságokból és utólag boldogtalanságnak tűnő boldogságokból áll össze mindaz, amit úgy szoktunk hívni: a mi életünk.

Nagyvárad

„Aki azt mondja, fiam, hogy boldog volt az élete, az nem mond igazat, az hazudik!” Ezt Ajuszi mondja egyik nap, de a könyvből mégis egy olyan életes, igazi emberi világ tárul elénk minden kisszerűségével és nagyszerűségével, örömével és bánatával, fényével és árnyékával, hogy a fentebb idézet mondat akár így is szólhatna: „Aki azt mondja, fiam, hogy boldogtalan volt az élete, az nem mond igazat, az hazudik!”

Ajuszi zsörtölődik, panaszkodik, zsémbel, s valahogy mégis az életöröm sugárzik belőle, zsörtölődni, panaszkodni, zsémbelni jó, méghozzá azért, mert élni jó. Persze az a sok-sok évtized, ami az egykor sudár fiatalasszonyt öregasszonnyá töpörítette, tele volt szomorúsággal, tragédiával, reménytelenségekkel és hiábavaló vágyakozásokkal, de teljes élet volt, és Kőrössi könyve ennek az életnek a teljességét adja vissza.

Milyen megható rész, amikor Ajuszi Budapesten, az ötödik kerületben egy kis ünnepség keretében megkapja a magyar állampolgárságot!

Szemernyi kétség sincsen benne afelől, nem is volt soha, hogy ő magyar, és Romániában élve is Magyarország a hazája, de a magyar állampolgárság felvétele megkoronázza a hazájához való ragaszkodását.

Kőrössi remek drámai érzékét mutatja, amikor nem sokkal később ezt az ünnepi ragyogást Ajuszinak ezzel a pár mondatával ellenpontozza: „Két személyi kártyám van, román és magyar, de a románt a határon nem merem felmutatni, azzal nem utazom. Mit tudom én, mi jutna eszükbe róla. Pedig a fejemben van, hogy egyszer azzal, de nem, nincs hozzá merszem”. Az ilyen és ehhez hasonló megjegyzések adnak emberi mélységet ennek a könyvnek, amelynek a szeretetteljesség mellett a másik jellemzője a titokzatosság. Ajuszi mintha egy titokzatos világba engedne bepillantást, az élet olyan rétegeibe, amelyeket csak ő ismer, s amelyeket csak a saját fia tud kiszedni belőle – merthogy az egészen bizonyos, hogy idegen embernek (riporternek vagy szociológusnak) ez az asszony másként beszélne a múltról és a családjáról.

Egy idegen embernek a saját élettörténetét csak elmondaná, míg a fiát „beavatja” az életébe, amiről tudja, hogy igazából rá tartozik, az övé, hiszen a fiú valódi öröksége végtére is nem anyagiakban mérhető, az ő fiúi öröksége az anyja pontos-pontatlan, jó-rossz, helyes-helytelen tényei, elmondott és elhallgatott történetei, boldogságnak hitt boldogtalanságai és utólag boldogtalanságnak tűnő boldogságai.

Még szép, hogy mindezt meg kellett írnia, hiszen a „beavatásból” a megírás aktusa által „felmutatás” válik, a dolog profán és szakrális értelmében egyaránt.

Az Ajuszi történetei ugyanis egyszerre hordoznak magukban profanizmust és szakralitást, s éppen ez a kettősség határozza meg a könyv alaphangját és szellemiségének egészét: két ország, két kultúra, két ember és két egymásba fonódó sors bomlik ki előttünk, méghozzá két részre, azaz a karantén előtti és a karantén alatti világra osztva.

Kőrössi P. József

A kedvencem az Epilóg a mindenkori kötéltáncos javára című fejezet (ha rajtam múlt volna, a kötet címének is ezt adom), mert az Ajuszi-féle történetek után nyomozóként kutató szerző ebben éri tetten az emlékezet és a képzelőerő bűnös párosát. Ebből azt tudjuk meg, hogy az Ajuszi kisgyerekkorában Nagyváradon megcsodált egy Tosnájder nevű kötéltáncost, aki a bíróság és a megyeháza között kifeszített kötélen lépkedett végig minden nap, útközben olykor még meg is vacsorázott, Ajuszi arra is emlékszik, hogy főtt tojást evett, sőt, látta azt is, hogy egyszer ki volt oldódva a cipőfűzője. Nos, erről az Ajuszi által Tosnájdernek hívott, valójában Stroschneider nevű kötéltáncosról Kőrössi kideríti, hogy 1931-ben járt Váradon, Ajuszi pedig soha nem láthatta a saját szemével, hiszen 1934-ben született, abban az évben, amikor Stroschneider meghalt.

Hát nem gyönyörű? Ennél már csak az a szebb, hogy az író-nyomozó hiába buktatja le az emlékezet és a képzelőerő bűnös kettősét, eszébe sem jut Ajuszit meggyanúsítani hazugsággal.

Hiszen nem hazugságról van itt szó, hanem az emberi tudat csodálatos működésének bemutatásáról, pontosabban – hogy szakrális síkon maradjunk – „felmutatásáról”. Ami pedig a címben jelzett bagolytüdőt illeti, arról nem árulom el, hogy micsoda – tessék elolvasni a könyvet, s majd megtudják magától Ajuszitól. Feltéve, ha a bagolytüdő tényleg az, aminek mondja…

KŐRÖSSI P. JÓZSEF legutóbbi művei: Zsákutca két irányból; Ücsörgünk a kávéházban Réz Palinál

Magyarország nem a vesztesek között volt a második világháborúban? Koncertet adott Pesten a Beatles 1966-ban? Bibó István lett a főváros polgármestere? Mindez lehetséges egy alternatív magyar valóságban, ahol csak a bűn, a gyilkosság a régi. Kondor Vilmos új regénye most is tartogat izgalmakat.

Open Books, 578 oldal, 4999 Ft

Két és fél évvel ezelőtt, a centenárium kapcsán írtam egy esszét valamelyik folyóiratnak arról, hogy amennyiben 1944 őszén sikerült volna kiugrani a világháborúból, elképzelhető, hogy ma nem beszélnénk Trianonról. Ugyanis ebben az esetben akár még az is megtörténhetett volna, hogy a szövetségesek érvényesnek tartják a bécsi döntéseket, és Magyarországnál maradhatott volna a Felvidék déli és Erdély északi része, enyhítve az 1920-as békediktátum traumáját. Hangsúlyozom: akár – hiszen tudjuk jól, hogy a bécsi döntnökök annak idején könyörtelenül benyújtották a számlát, a részleges revízió volt az egyik ára Magyarország hadba lépésének.

Abban is van valami sors- és kényszerűség (beleértve a körülményeket és bizonyos személyes felelősségeket), hogy a túl sokáig halogatott kiugrás végül nem sikerült, és a király nélküli királyság vesztesként fejezte be a világháborút. Egyébként pedig egy régi axióma szerint a történelem nem ismeri, a történettudomány meg nem szereti a „mi történt volna, ha” jellegű felvetéseket. A história ugyanis ok-okozati láncolatok sorozata, és amennyiben például a futárszolgálatot teljesítő Széchenyit eltalálja egy francia lövedék a lipcsei csatában, az korántsem jelentette volna azt, hogy elmarad a reformkor és utána a forradalom.

A pillangóhatás viszont a történelemben is érvényesül, és ha a tudomány nem is, az irodalom attól még kedveli azokat a dramaturgiai elágazásokat, amikor eldől, hogy a sztori merre halad tovább. Az alternatív történelmet megjelenítő fikciós művek sajátos specifikumok a történelmi regények és a sci-fik metszéspontjában, talán ezért is népszerűek. Nem egy foglalkozik például azzal, hogy milyen világ lett volna, amennyiben a Harmadik Birodalom megnyeri a világháborút. Kondor Vilmos új regényében viszont Németország változatlanul vesztes, Magyarország ellenben a győztesek oldalára került, mert 1944-ben sikerült véghez vinnie az említett kiugrást. Mégpedig a népszerű és snájdig Nicky, azaz ifjabb Horthy Miklós aktív szerepvállalásával, aki aztán a második Magyar Köztársaságnak lesz az elnöke.

Igaz, ebben az alternatív világban visszaállították a trianoni határokat. Viszont vannak traumák, amelyek egy elképzelt, jobb világban is velünk maradnak.

Kondor Vilmos egy évtizeddel ezelőtt, a Budapest-sorozattal vált ismertté és népszerűvé, nagyban hozzá, avagy hozzá is kötik a magyar krimiirodalom megújulását, illetve újbóli népszerűvé válását. Nekem a következő, a Szent Korona 19–20. századi történetére épülő regénysorozata már nem annyira jött be, a sztorikat időnként vontatottnak és körülményesnek éreztem, és a nyelvből is hiányzott a Budapest-regényekben megszokott szikár elevenség. Ezért is örültem, hogy a Második magyar köztársaságban mintha a régi Kondorral találkoztam volna megint: mind a hangütés, mind a mondatok, mind a történetvezetés a kezdeti korszak lendületét idézi. Beleértve azt is, hogy a főszereplő, egyben egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő, Nemes Albert nyomozó bizonyos vonásaiban és megnyilvánulásaiban a Budapest-sorozat Gordon Zsigmondjára emlékeztet.

A sztori 1966 júniusának végén kezdődik, a Beatles budapesti koncertjének napján, nem sokkal az angliai labdarúgó-világbajnokság kezdete előtt, amely tornán a latolgatások szerint a magyar válogatott éremesélyesként fog pályára lépni. (Igaz, a narrátor és a többi szereplő időnként mintha nem tudnák, hogy vb vagy Eb lesz-e Angliában, hol így, hol úgy emlegetik.) Ez persze tényleg már az alternatív valóság, hiszen a Beatles soha nem lépett fel Budapesten. Hozzánk legközelebb éppenséggel Münchenben, azaz Nyugat-Németországban jártak, ahonnan a regénybeli események szerint európai turnéjának utolsó állomásaként érkeztek Magyarországra. (Hogy még alternatívabbak legyünk, a Beatles a könyvben Budapestről Londonba repül, nem pedig a Távol-Keletre, ahogy a valóságban tette az NSZK-beli turné után. És a valójában csak augusztusban piacra dobott Eleanor Rigby című dal is szóba kerül 1966 kora nyarának alternatív Budapestjén.)

De mivel alternatív történelmi krimi se létezhet áldozat nélkül, a koncert majdnem elmarad, miután meggyilkolják a zenekar egyik technikusát. Szerencsére Kádár János rendőrfőkapitány tudja, hogy ez egy 1956-hoz hasonló társadalmi robbanással járna, ezért intézkedik, hogy a gyilkosság ellenére tartsák meg a show-t. Én viszont innen üzenem a Nemzeti Stadion méltatlankodó igazgatójának, hogy a Beatles nem azért tartott félórás koncerteket, mert nagyképűek, hanem azért, mert akkoriban ennyit bírtak a gyorsan melegedő erősítők. Ezt neki tudnia illene, még egy alternatív valóságban is.

Az áldozat nem mellesleg ugyancsak liverpooli lakos, mint a négy gombafejű eredetileg, valamint a nyomozás miatt Budapestre érkező, skót származású brit rendőr is. Mi több, az említett technikus, amíg élt, és éppen nem a banda turnéin segédkezett, a Penny Lane-en lakott – arról viszont nincs szó, hogy ebben az alternatív világban esetleg az ő emlékére is meg fogja hamarosan írni Paul McCartney az azonos című dalt. Mint ahogy sokáig azt se tudjuk, hogy mi történt ezen a (borítószövegből kölcsönözve) „sosemvolt” és „titkon vágyott” Magyarországon 1956-ban, és melyik szereplőnek miféle szerepe volt benne.

Kondor megint abban erős, mint a Budapest-sorozat esetében: a részletgazdag miliő lépcsőről lépcsőre történő felépítésében, a háttér pontos és alapos fölrajzolásában, amelynek során szépen kibomlik a regényvilág.

Amelyben Bajcsy-Zsilinszky Endre a miniszterelnök, Bibó István Budapest főpolgármestere, Szentkuthy Miklósnak Nobel-díja van, Radnóti Miklós él és Galgóczi Erzsébetnek sem kell a magánéletét rejtegetnie, mivel a szabad, független és demokratikus (nem mellesleg semleges és el nem kötelezett) Magyarországon semmilyen módon nem üldözik a melegeket. (Ellentétben Nagy-Britanniával, ahol a homoszexuális kapcsolat létesítése még a hatvanas években is bűncselekménynek számított.)

Ebben a megálmodott világban szintén a Beatles, a Rolling Stones és a Who a legnépszerűbb angol popegyüttesek, a sorban mellettük viszont a Kinks helyett a Kings következik – akár véletlen, akár szándékos a betűcsere, nem föltétlenül őrült beszéd, van benne rendszer. És még sorolhatnánk az olyan apró utalásokat is, hogy például egy helyütt szóba kerül Edward angol király. Tényleg, mi lett volna, ha ő nem szeret bele egy elvált amerikai nőbe, és nem mond le a trónról, hanem Hitler-szimpatizánsként marad a brit trónon? Akkor milyen irányba fordult volna a globális alternatív valóság?

A krimiszál szokványos, legalábbis a Kondortól megszokott minőséget tekintve: magabiztosan, profin és nagy rutinnal teríti elénk a bűnesetet és az elkövetők utáni nyomozás kacskaringós menetét.

Bár a Második magyar köztársaság íróját elsősorban sikeres krimiszerzőként emlegetjük, ennek a regényének mégsem a bűnügyi szál az igazi erőssége. Hangsúlyozom, ez nem azt jelenti, hogy utóbbival baj lenne. Minden a helyén van: jampecek, kikötői csempészek, a COCOM-lista kijátszása stb. Míg a Budapest-sorozat a noir világát idézte meg, addig most mintha egy korai Bond-film kockái peregnének az új Kondor-regény lapjain. Mondjuk kevesebb akcióval.

Ugyanakkor a sötét lebujok, a szexbarlangok, az akadékoskodó rendőrfőnökök, a nyomozás fordulatai és a múlt feledni vágyott titkainak felgöngyölítése szintúgy egy vérbeli krimi elemei, különösen, ha a műfaj hard-boiledként emlegetett ágáról van szó. (A regénynek van egyébként egy másik, ugyancsak egyes szám első személyben elbeszélt szála, ez kidolgozatlanabb és csiszolatlanabb a fő csapásnál, viszont annak megértéséhez és a következtetések levonásához fontos támpontokkal szolgál. Ehelyütt kell megemlítenem a szerzői utószót, amely megint csak módosít bizonyos regénybeli események fénytörésén.)

Kondor ezúttal nem újítja meg a magyar krimit, inkább jól bevált, működő sémákat használ, a bűnügyi vonal tekintetében kockázatok és mellékhatások nélkül követi a járatlan helyett a járt utat.

Közben viszont aprólékos műgonddal fölépít egy másik Magyarországot, és hihetően megmutatja, hogy mi lett volna, ha bizonyos helyzetekben számunkra kedvező módon alakult volna a történelem. (Beleértve az 1954-es világbajnokságot, amelyet Kondor világában természetesen megnyert a magyar csapat.) Alternatív történelem ide vagy oda, annak levezetése, hogy amennyiben bizonyos fordulópontoknál sikerül jó döntéseket hoznunk és olyan lépéseket tennünk, amelyek nyomán nem a vesztesek térfelén találjuk magunkat, nem tanulságok nélkül való. Ám az is a regény tanulságai közé tartozik, hogy egy szép, új világban sem minden fenékig tejfél. A múltbéli bűnök pedig bármikor, bármilyen valóságban arcul csaphatnak bennünket és másokat is.

KONDOR VILMOS legutóbbi művei: A budapesti gengszter; A korona ügynöke; A haldokló részvényes.

Tíz évig készült Kőrössi P. József új könyve, a Zsákutca két irányból, amely sajátos elegye a memoárnak, az anekdotagyűjteménynek és az irodalmi antológiának. És még a töredezettség is jól áll neki.

Kossuth, 304 oldal, 3600 Ft

Bár akkoriban a határtól 140 kilométerre laktam, nekem is vannak a Románia Szocialista Köztársaságból eredeztethető emlékeim. Ennek egyes elemei pár évtizeddel régebbre nyúlnak vissza: ha Trianonban helyt adtak volna valamennyi román területi követelésnek, Szolnok határváros lett volna. A Tanácsköztársaság idején többször gazdát cserélt, hol bevonultak a románok, hol kiszorította onnét őket a Vörös Hadsereg, mindenesetre amikor gimnazista koromban a Tisza-parton mászkáltunk, időnként eszünkbe jutott, hogy amennyiben Nagy-Románia megvalósul, a folyó lenne a határ, a túloldal már Romániához tartozna, itt pedig, a víz mentén nem lehetne csak úgy sétafikálni.

A nyolcvanas évek derekától már kormányzati szinten sem tudták palástolni a két baráti állam közötti feszültséget, annak ellenére sem, hogy például azt a fejleményt, hogy Aradon Grósz Károlyt miként leckéztette meg Ceauşescu, a médiában még próbálták úgy-ahogy eltusolni. A falurombolást viszont már nem lehetett, menekültek érkeztek, hozzánk is, a gimnáziumba. Ki a fűben, bokrok alatt kúszva, ki útlevéllel jött Erdélyből, de olyan is volt, aki azt mondta, hogy őket, helyesebben a szüleit küldték. Hogy ki és milyen célból, azt már jobbnak láttuk nem firtatni, az illető egyébként pár hónap múltán továbbállt, ennek okára soha nem derült fény, a korábban érkezettek is hallgattak erről.

Nekem Erdély sokáig leginkább a történelmet jelentette. Faltam az ilyen jellegű könyveket, nem csoda, hogy amikor a nagyszüleim hazaértek egy téeszkirándulásról, leginkább a tordai hasadékról és Mátyás szülőházáról faggattam őket. Pár évvel később a határnál jártunk esküvőn, és az autóban egyszer csak bejött a román állami rádió, én pedig megmagyarázhatatlan szorongással hallgatóztam bele abba a világba, amelyet jobbára félhangosan elsuttogott mondatok révén ismerhettem, távlatokban és foszlányaiban, mégis érezni véltem a szorítását. Ehhez föltehetően az is sokat hozzátett, hogy akkor már egyre többet lehetett hallani az ötvenes évek Magyarországáról is, az emberben pedig óhatatlanul kapcsolódási képzetek keletkeztek.

Másként nem is lehetne elmesélni a szocializmus évtizedeit

Nagyvárad gyönyörű város, pár percnyi autóútra a határtól – gimnáziumi történelemtanárunk azon élcelődött, hogy Várad nem mindig volt határváros, amire harsányan röhögve reagáltunk –, belvárosát nemrég fölújították, öröm benne sétálni. Peremkerületei viszont már azután épültek ki, hogy Nagyvárad Romániához került, úgyhogy arrafelé hiába keressük Ady és társai szellemét. Persze volt a város közelmúltjában olyan is, amikor igyekeztek mindent, ami nem szorosan a romániai Oradeához kapcsolódik, eltüntetni vagy legalábbis elfelejtetni. Ezekről az évtizedekről szól Kőrössi P. József (Kápéjé) új könyve, amely sajátos elegye a memoárnak, az anekdotagyűjteménynek és az irodalmi antológiának. Tíz éven át készült, és bár kirajzolódik benne egyfajta ív, amely az elbeszélő-főhős korai éveitől a Magyarországra való áttelepülésen keresztül a véres hirtelenséggel lezajlott romániai rendszerváltásig húzódik, a töredezettség mégis lényegi eleme marad a kötetnek.

És jót is tesz neki. Nem biztos, hogy azon a nyelven, amelyet a szöveg használ, másként jobban el lehetne mesélni a szocialista Románia, azon belül Nagyvárad, Oradea hétköznapjait. (Jellegzetes és megkapó motívum a Majomszigeté: ez a színház mögötti téren fekvő, körbekerített területet jelentette, a kerítésen üldögéltek a randevúra várók, de ott készített Kápéjéről és barátairól 1980-ban titkos fényképet a Securitate is.)

Ez a nyelvezet kerüli a pátoszt, a tragikumot, csínján bánik a jelzőkkel, a metaforákkal és a hasonlatokkal.

(Visszatérő szófordulata a qrva nagy, qrva jó, így q-val írva.) A szkeccsek így nem a hangütéstől lesznek szatirikusak és tragikomikusak, hanem eleve attól, amiről és amikről szólnak. A kulcsszó a túlélés. Ceauşescu Romániájában mindenki túlélésre játszott, még azok is, akik a hatalom közelében voltak, vagy éppenséggel magas pozíciót töltöttek be. Generációk sora nőtt föl úgy, amely abba tanult bele, hogy cselezni kell, ügyeskedni, keresni a kiskapukat, és átejteni mindenkit, akit lehet. A diktatúrát valószínűleg máshogy nem is lehetett volna túlélni, hiszen a diktatúra is hazudott, ezzel pedig napi szinten, a legapróbb-cseprőbb ügyekben is hazugságra kényszerítette alattvalóit.

A kulcsszó a túléés volt: kenyérsor Romániában

Kápéjé mesél a líceumról, ahol a történelemtanár fölszólította a diákokat, hogy amit most mond, azt nem szabad lejegyzetelni. Beszél a besúgóhálózatról, és arról, hogy milyen volt, amikor rendőrségi felszólításnak álcázva berendelt őt a szeku. Szóba hozza a magyari magyarokat, akik Magyarországról átlátogatva szappant, tusfürdőt és óvszert hoztak magukkal – nem ritkán pedig csempészett könyveket. De elmondja azt is, hogy milyen volt, amikor a Varsói Szerződés tagállamai közül egyedül Románia nem vonult be a ’68-as Csehszlovákiába, és a román–magyar határon rekedtek a Fekete-tengerről hazatartó cseh és szlovák turisták. Mesél arról, milyen volt tiltott könyveket olvasni a katonaságban, és hogyan gyakorlatozták el, hogy Magyarország a Szovjetunió támogatásával lerohanja Romániát. Világos, érthető, sallangmentes mondatokat használ, amelytől az elbeszélői hang még hitelesebbé válik, mi pedig, magyari magyar olvasók, a fejünket hol csóválva, hol fogva, időnként meg kínunkban a hasunkat markolászva élhetjük át, milyen volt Románia Szocialista Köztársaságban egyszerre ellenzékinek és kisebbséginek lenni (erre utal a címben a kétirányú zsákutca). Vagy egyszerűen csak hogyan kellett és lehetett túlélni.

A nagyjából időrendben haladó sztorizást ugyancsak a szocialista Romániában játszódó novellák szakítják meg. A kötet második felében pedig vendégszövegek sorakoznak, magyari magyar és erdélyi magyar szerzőktől, hasonlóan anekdotikus és szatirikus stílusban, ahogyan a főszöveg is szól, további emlékezetes epizódokkal gyarapítva a kötetet. (Mint amikor például a pár hónapja elhunyt Szilágyi Aladárt sorkatonai szolgálata alatt bányásznak öltöztették, és ebbéli minőségében elgáncsolhatta volna a papírmasé bányászsorfal előtt elvonuló Conducatort.)

Egy helyütt éreztem csak olyat, hogy Kápéjét megcsalta az egyébként kiváló emlékezete: amikor arról beszél, hogy a Romániában 25 percesekre darabolt Dallas hiányos sztoriját az odalátogató magyari magyarok egészítették ki. Igazából a sorozatot a Magyar Televízióban csak 1990 őszén kezdték el vetíteni, a jugoszláv határnál élők viszont valóban hamarabb láthatták.

KŐRÖSSI P. JÓZSEF legutóbbi művei: Naplóromok; A magyar kártya; Nem ezt találtam

Ismét fontos könyvet tett le asztalra Angela Murinai: a fia elvesztése után a Németországba való kivándorlásuk történetét írta meg. Közel az ötvenhez, két nagykamasszal, értékelhető nyelvtudás nélkül indult útnak, ám annál nagyobb kitartással. Nem tökéletes könyv ez, ám megkerülhetetlen kordokumentum.  

Libri, 258 oldal, 4299 Ft

A szemünk láttára zajlott és zajlik az új népvándorlás. Pontosabban: kitelepedés. Még pontosabban: azok hagyják el az országot, akik úgy érzik, itthon – vagy politikailag, vagy egzisztenciálisan – minden ajtó bezárult előttük, és jobb a kinti reményteli bizonytalanság, mint a hazai kilátástalan bizonyosság. Azt még nem tudni, talán ha majd a történészek feldolgozták a kort, hogy a jelenkori kivándorlás mértéke (kitántorgás, ahogy azt az irodalomban vagy dalszövegekben hívták) vetekszik-e a korábbiakkal (világégések, válságokok, ’56-os forradalom). Az viszont jól érzékelhető, hogy nem jelentéktelen, nagyon sokan döntenek úgy, hogy megteszik az életüket teljesen átíró lépést.

Angela Murinai is egy közülük. 2018 őszén összepakolt annyi holmit, ami elfér egy autóban és két nagykamasz fiával elindult Németország északnyugati csücskébe, hogy új otthon, új hazát keressen maguknak. Közel az ötvenhez, minimális nyelvtudással. Az okok egyrészt politikaik. Magyarországon diktatúra van, írja kérlelhetetlen haraggal. Vélhetően sok kormánypárti olvasó itt teszi majd le a könyvet, vagy legfeljebb kárörvendve lapozgatja tovább. De a sarkos állítás még ennél is kérlelhetetlenebb, nem csupán diktatúra van, hanem: „Az volt mindig. Keményebb, puhább, erkölcstelenebb, erkölcsösebb, de diktatúra”.

A magam részéről inkább Radnóti Sándor defínicióját tartom pontosabbnak: „undok kis autokrácia, de nem szörnyállam”. De érteni vélem Murinai szavai mögötti elkeseredést. Hiszen van oka annak, hogy a nálunk csak foltokban létező demokrácia, a megannyi tétova kísérlet az elmúlt évtizedek során miért torkollott újra és újra undok kis autokráciákba, fél- vagy egész diktatúrákba. Persze nem ez a könyv, amely fel fogja tárni a néplélekben zajló folyamatokat, amely magyarázatot ad. A Magyarországról jöttem abban és akkor erős, amikor a saját tapasztalatai felől beszél.

A saját tapasztalatai felől beszél

Igen tanulságos és sokatmondó például, amikor azt meséli el, hogy milyen az, amikor egy magyar kisvárosban megy ki egy ötvenhez közelítő nő sportolni egyedül (görkorcsolyázni) a település szélére, és milyen amikor egy német kisvárosban teszi ugyanezt. Vagy milyen a nehézségek fényében is megélni a szabadságot egy olyan helyen, amely a szükségesnél nagyobb mértéken túl nem akar beleszólni polgárai életébe – például nem játszik rá semmiféle gyűlöletre. Murinai könyve ugyanakkor nem csupán egy hozsanna Európa jobbik feléről, hiszen ott is akadnak, akik visszaélnek a hatalmukkal. A gyorsétteremben simán visszadátumozzák a felmondást, és a rendőr is elég felelőtlenül jár el a nagyobbik fiával szemben, ami végül egy teljesen felesleges bírósági eljárásba torkoll.

Mint ahogy a bevándorlók is lehetnek kirekesztők: az egyik szállodában egy egész kontingens lengyel dolgozik, akik a lehető legtermészetesebb módon szorítják ki maguk közül az „idegen” magyart.

A legviccesebb, amikor a szinte egyetlen megmaradt német takarítónőnek róják fel a nyelvi hiányosságokat, aki valóban nem beszél lengyelül, de hát miért is kellene? A Magyarországról jöttem nem hallgatja el az ottani nepotizmust, a zaklatásokat és tapintatlan közeledéseket (legtöbbször szintén bevándorlóktól), és azt a nyomasztó buborékot, amelybe a nyelvet nem beszélő kerül. Amit csak elképesztő kitartással, szorgalommal és lelki erővel lehet csak ellensúlyozni.

Sorra veszi az akadályokat

A szerző ezeknek nincs híján. A politikai okokon kívül ugyanis személyes indokai is voltak annak, hogy elhagyja a hazáját. Azt, hogy miként vesztette el a fiát Máltán és hogyan faragott ebből az itthoni média országos ügyet megrázó könyvben írta meg (Mikor feltámad a szél), amit mi is nagyon szerettünk. Egy évre rá pedig a férjét vitte el a rák. Ilyen tragédiákkal a háta mögött indul útnak, mert jövőt szeretne biztosítani a fiainak, mint ahogy ő sem akar az egyre levegőtlenebbé váló közegben sínylődni. Torokszorító az az elkötelezettség, amellyel sorra veszi az akadályokat (nem egyiknek többször is nekifut), ahogy egykori tanítóként olyan munkahelyeken áll helyt, amelyek messze nem számítanak álommelónak. Sokan csak végszükség esetén fogadnánk el ezeket a lehetőségeket. De az ő felelőssége többszörös: egyedüli szülőként kell gondoskodnia a fiai jövőjéről.  

A gondolatait, küszködéseit és örömeit a nagyobbik fiának, Ákosnak a monológjai egészítik ki időnként (többet is olvastunk volna ebből), így az ő szemszögéből is látjuk az országváltást, a beilleszkedési, párválasztási és nyelvi nehézségeket. Mindezt tetézi majd a világjárvány, a bezártság és az is, hogy időközben rákap a drogokra. És arról is beszél, hogy – ha némiképp kényszeredetten is –, de hogyan találja meg a helyét Európában, mert mind kiderül az ő helye nem Németországban lesz. De ahogy a szerző írja: „Azt mondják, csak az első határt nehéz átlépni, onnantól már könnyedén mozog az ember.”

Az első – mind lelki, mind fizikai értelemben – határátlépés nehézségeiről és váratlan boldogságairól mesél ez a vallomás, ami nem tökéletes. Nyelvileg olykor fésületlen, tele van sekélyes zsurnalizmussal és felületes politizálással, amely nem képes árnyalni, ám amikor a saját sorsáról, a saját tapasztalatairól, megtorpanásairól és elrugaszkodásairól beszél, akkor igen erős kordokumentum. Olyan kézikönyv a leendő kivándorlóknak, amely nem kendőzi el a nehézségeket, és amely – amennyire csak lehet – felkészít ezekre. Másoknak pedig képet nyújt azon ezrek életéről, akik az új évezred elején vágtak neki a bizonytalanságnak, ahogy egykor az elődeik tették. Mert nem akartak sem behódolni, sem megalkudni.

Ugyanakkor arról is hitelesen beszél, hogy milyen képet nyújt messzebbről az ország, hogyan tűnnek fel egyre inkább a különbségek mentalitásban, életvitelben, jövőképben.

Angela Murinai

Az is fontos, hogy női szemszögből látjuk mindezt, méghozzá egy olyan nő szemszögéből, aki a Gumiszoba című blogjában már évek óta képviseli a macsó társadalommal szemben a nők jogait. Férfi olvasóként ilyen értelemben is igen tanulságos lehet egy-egy bárdolatlan közeledés vagy „udvarlás” leírása. Az, hogy lassú víz nem mindig mos partot, és a kitartás igazából már tolakodás.

Egy erősebb kezű szerkesztő talán jobban összeránthatta volna a könyvet úgy, hogy közben az autentikusságán sem ejt csorbát. Ám ettől függetlenül olyan szöveg ez, amely sok olvasónak nyithatja ki a szemét. Főként azoknak, akik feketén-fehéren, előítéletekkel telve gondolnak „hazafiakra” és kivándorlókra egyaránt.

ANGELA MURINAI korábbi művei: 10 okom a haragra; Mikor feltámad a szél.