Kőrössi P. József: Zsákutca két irányból | Benedek Szabolcs kritikája
Tíz évig készült Kőrössi P. József új könyve, a Zsákutca két irányból, amely sajátos elegye a memoárnak, az anekdotagyűjteménynek és az irodalmi antológiának. És még a töredezettség is jól áll neki.
Kossuth, 304 oldal, 3600 Ft
Bár akkoriban a határtól 140 kilométerre laktam, nekem is vannak a Románia Szocialista Köztársaságból eredeztethető emlékeim. Ennek egyes elemei pár évtizeddel régebbre nyúlnak vissza: ha Trianonban helyt adtak volna valamennyi román területi követelésnek, Szolnok határváros lett volna. A Tanácsköztársaság idején többször gazdát cserélt, hol bevonultak a románok, hol kiszorította onnét őket a Vörös Hadsereg, mindenesetre amikor gimnazista koromban a Tisza-parton mászkáltunk, időnként eszünkbe jutott, hogy amennyiben Nagy-Románia megvalósul, a folyó lenne a határ, a túloldal már Romániához tartozna, itt pedig, a víz mentén nem lehetne csak úgy sétafikálni.
A nyolcvanas évek derekától már kormányzati szinten sem tudták palástolni a két baráti állam közötti feszültséget, annak ellenére sem, hogy például azt a fejleményt, hogy Aradon Grósz Károlyt miként leckéztette meg Ceauşescu, a médiában még próbálták úgy-ahogy eltusolni. A falurombolást viszont már nem lehetett, menekültek érkeztek, hozzánk is, a gimnáziumba. Ki a fűben, bokrok alatt kúszva, ki útlevéllel jött Erdélyből, de olyan is volt, aki azt mondta, hogy őket, helyesebben a szüleit küldték. Hogy ki és milyen célból, azt már jobbnak láttuk nem firtatni, az illető egyébként pár hónap múltán továbbállt, ennek okára soha nem derült fény, a korábban érkezettek is hallgattak erről.
Nekem Erdély sokáig leginkább a történelmet jelentette. Faltam az ilyen jellegű könyveket, nem csoda, hogy amikor a nagyszüleim hazaértek egy téeszkirándulásról, leginkább a tordai hasadékról és Mátyás szülőházáról faggattam őket. Pár évvel később a határnál jártunk esküvőn, és az autóban egyszer csak bejött a román állami rádió, én pedig megmagyarázhatatlan szorongással hallgatóztam bele abba a világba, amelyet jobbára félhangosan elsuttogott mondatok révén ismerhettem, távlatokban és foszlányaiban, mégis érezni véltem a szorítását. Ehhez föltehetően az is sokat hozzátett, hogy akkor már egyre többet lehetett hallani az ötvenes évek Magyarországáról is, az emberben pedig óhatatlanul kapcsolódási képzetek keletkeztek.
Másként nem is lehetne elmesélni a szocializmus évtizedeit
Nagyvárad gyönyörű város, pár percnyi autóútra a határtól – gimnáziumi történelemtanárunk azon élcelődött, hogy Várad nem mindig volt határváros, amire harsányan röhögve reagáltunk –, belvárosát nemrég fölújították, öröm benne sétálni. Peremkerületei viszont már azután épültek ki, hogy Nagyvárad Romániához került, úgyhogy arrafelé hiába keressük Ady és társai szellemét. Persze volt a város közelmúltjában olyan is, amikor igyekeztek mindent, ami nem szorosan a romániai Oradeához kapcsolódik, eltüntetni vagy legalábbis elfelejtetni. Ezekről az évtizedekről szól Kőrössi P. József (Kápéjé) új könyve, amely sajátos elegye a memoárnak, az anekdotagyűjteménynek és az irodalmi antológiának. Tíz éven át készült, és bár kirajzolódik benne egyfajta ív, amely az elbeszélő-főhős korai éveitől a Magyarországra való áttelepülésen keresztül a véres hirtelenséggel lezajlott romániai rendszerváltásig húzódik, a töredezettség mégis lényegi eleme marad a kötetnek.
És jót is tesz neki. Nem biztos, hogy azon a nyelven, amelyet a szöveg használ, másként jobban el lehetne mesélni a szocialista Románia, azon belül Nagyvárad, Oradea hétköznapjait. (Jellegzetes és megkapó motívum a Majomszigeté: ez a színház mögötti téren fekvő, körbekerített területet jelentette, a kerítésen üldögéltek a randevúra várók, de ott készített Kápéjéről és barátairól 1980-ban titkos fényképet a Securitate is.)
Ez a nyelvezet kerüli a pátoszt, a tragikumot, csínján bánik a jelzőkkel, a metaforákkal és a hasonlatokkal.
(Visszatérő szófordulata a qrva nagy, qrva jó, így q-val írva.) A szkeccsek így nem a hangütéstől lesznek szatirikusak és tragikomikusak, hanem eleve attól, amiről és amikről szólnak. A kulcsszó a túlélés. Ceauşescu Romániájában mindenki túlélésre játszott, még azok is, akik a hatalom közelében voltak, vagy éppenséggel magas pozíciót töltöttek be. Generációk sora nőtt föl úgy, amely abba tanult bele, hogy cselezni kell, ügyeskedni, keresni a kiskapukat, és átejteni mindenkit, akit lehet. A diktatúrát valószínűleg máshogy nem is lehetett volna túlélni, hiszen a diktatúra is hazudott, ezzel pedig napi szinten, a legapróbb-cseprőbb ügyekben is hazugságra kényszerítette alattvalóit.
A kulcsszó a túléés volt: kenyérsor Romániában
Kápéjé mesél a líceumról, ahol a történelemtanár fölszólította a diákokat, hogy amit most mond, azt nem szabad lejegyzetelni. Beszél a besúgóhálózatról, és arról, hogy milyen volt, amikor rendőrségi felszólításnak álcázva berendelt őt a szeku. Szóba hozza a magyari magyarokat, akik Magyarországról átlátogatva szappant, tusfürdőt és óvszert hoztak magukkal – nem ritkán pedig csempészett könyveket. De elmondja azt is, hogy milyen volt, amikor a Varsói Szerződés tagállamai közül egyedül Románia nem vonult be a ’68-as Csehszlovákiába, és a román–magyar határon rekedtek a Fekete-tengerről hazatartó cseh és szlovák turisták. Mesél arról, milyen volt tiltott könyveket olvasni a katonaságban, és hogyan gyakorlatozták el, hogy Magyarország a Szovjetunió támogatásával lerohanja Romániát. Világos, érthető, sallangmentes mondatokat használ, amelytől az elbeszélői hang még hitelesebbé válik, mi pedig, magyari magyar olvasók, a fejünket hol csóválva, hol fogva, időnként meg kínunkban a hasunkat markolászva élhetjük át, milyen volt Románia Szocialista Köztársaságban egyszerre ellenzékinek és kisebbséginek lenni (erre utal a címben a kétirányú zsákutca). Vagy egyszerűen csak hogyan kellett és lehetett túlélni.
A nagyjából időrendben haladó sztorizást ugyancsak a szocialista Romániában játszódó novellák szakítják meg. A kötet második felében pedig vendégszövegek sorakoznak, magyari magyar és erdélyi magyar szerzőktől, hasonlóan anekdotikus és szatirikus stílusban, ahogyan a főszöveg is szól, további emlékezetes epizódokkal gyarapítva a kötetet. (Mint amikor például a pár hónapja elhunyt Szilágyi Aladárt sorkatonai szolgálata alatt bányásznak öltöztették, és ebbéli minőségében elgáncsolhatta volna a papírmasé bányászsorfal előtt elvonuló Conducatort.)
Egy helyütt éreztem csak olyat, hogy Kápéjét megcsalta az egyébként kiváló emlékezete: amikor arról beszél, hogy a Romániában 25 percesekre darabolt Dallas hiányos sztoriját az odalátogató magyari magyarok egészítették ki. Igazából a sorozatot a Magyar Televízióban csak 1990 őszén kezdték el vetíteni, a jugoszláv határnál élők viszont valóban hamarabb láthatták.
KŐRÖSSI P. JÓZSEF legutóbbi művei: Naplóromok; A magyar kártya; Nem ezt találtam
