Ai Weiwei: 1000 év öröm és bánat | Falusi Dóra ajánlója
A kínai képzőművész, Ai Weiwei neve egyet jelent a monumentális alkotásokkal, a provokatív politizálással és a digitális aktivizmussal. Emellett filmet forgat, szobrászkodik, az építészetbe is belekóstolt, és mint most kiderült, igen jól ír. Egyfajta modern fenegyerek, akire akkor is figyelünk, ha nem ismerjük. Ahogy írja is: „Ha ragaszkodtok a jogaitokhoz, nem elég, ha zárt térben tiltakoztok. Ha anyátok ver meg, akkor sem segít a házban kiáltozni, ki kell menni az utcára, ahol a szomszédok is laknak.”
Jelenkor, 365 oldal, 5999 Ft
Ezt a hozzáállást ma már az élet minden területén érvényesíti, dacára annak, hogy a börtönt vagy akár az életét is kockáztatja ezzel. Az 1000 év öröm és bánat című memoárja azonban jóval messzebbről indul. Szülei és nagyszülei életének legfontosabb állomásait bemutatva vezeti le saját gondolkodását, életmódját, művészetét, nem tagadva a zsákutcákat sem. Hamar megértjük, hogy a diktatúrát nem tűrő lázadó szellemiséget apjától, Aj Csingtől örökölte, aki költőként és grafikusként a kínai kormánnyal szembeni kritikus értelmiségiek körének egyik vezető tagja volt, miután Párizsban élt néhány évet az 1920-as években. (A könyvben több verset is idéz tőle, ezek Yu-Barta Erika, a szöveg pedig Lázár Júlia fordítása és Török Tünde szerkesztése.) Pablo Neruda személyesen hívta meg őt születésnapjára, és a fiatal Mao Ce-tunggal is kapcsolatba került.
Hamarosan azonban, még Ai Weiwei tízéves kora előtt – apja rendszerkritikusságára válaszul – a kínai kormány az egész családot átnevelő táborba száműzte, amely tulajdonképp egy „végtelenített túlélőgyakorlat” volt. És még ennek is voltak egyre nehezebb fokozatai: 1968-tól kezdve évekig kellett Kis-Szibériában, egy „földbe ásott négyszögletes gödörben” élniük, szó szerint a föld alatt, amelyben ágyuk a búzaszárakkal takart, sárból tapasztott priccs volt. Ha disznók vonultak el a fejük felett, az egész szobában hullott a föld a fejükre.
A menekültekre hívta fel a figyelmet a prágai Nemzeti Galériában
Miután visszatérhettek Pekingbe, Ai Weiwei tanulni kezdett, és 1981-ben (angol nyelvtudás nélkül) kijutott New Yorkba. Idegenekhez becsöngetve vállalt alkalmi munkákat, majd elkezdett művészeteket tanulni. Munkásságára hamar felfigyeltek, mert az emberjogi aktivizmust a lehető legsikeresebben ültette át a képzőművészet nyelvére. Az első világraszóló (el)ismertséget a londoni Tate Modernben kiállított Napraforgómagok (Sunflower Seeds) című installációja hozta el számára 2010-ben. Ezek után „véget ért életemnek az a szakasza, melyben azzal vádolhattak, még rendes munkám sincs”.
Megismerve családi hátterét, alkotásainak ideológiai vonatkozását, következetes és nem fáradó kritikus megközelítését minden autoriter, de különösen a kínai rendszer ellen, egy megrendítő és tiszteletet parancsoló élet tárul elénk, amely annyi mélységgel és magassággal van tele, hogy többször is rácsodálkozunk, hogyan tudott mindebből egy termékeny és sikeres életet felépíteni, ráadásul mára világszerte az egyik leginspirálóbb művésszé válni. A könyv végére érve ugyanakkor nagyon is érthetővé válik mindez. Gondolkodása nem ismer kompromisszumot és tudatosan törekszik arra, hogy a közösségi média segítségével a világ minden pontján felhívja a figyelmet a menekültekre, a természeti katasztrófa áldozataira és az elnyomásban élőkre.
Ai Weiwei
Szerencséjére előbb vált világhírűvé, mint ahogy a kínai rezsim rendszerellenesnek nyilvánította. Ennek köszönhetően, amikor 2011-ben egy kínai reptérről gyakorlatilag elrabolta őt az állam és nyolcvanegy napig fogva tartotta, a világ több országában is tiltakozó megmozdulásokat szerveztek az érdekében, még Václav Havel is felszólalt a szabadon bocsátásáért. Ő azonban erről mit sem tudott, mivel semmilyen kapcsolata nem lehetett a külvilággal, ügyvédet sem kaphatott. Igyekeztek adócsalással, esetleg bigámiával vagy pornográfiával megvádolva több éves börtönbüntetést kiszabni rá, de végül ejtettek minden vádat. Ennek ellenére évekig nem kapta vissza az útlevelét. Részletesen beszámol arról is, hogy mi történt abban a nyolcvanegy napban, amikor a celláját sem hagyhatta el, és minden nap vallatták.
A ma már Portugáliában élő Ai Weiwei könyve egy érdekfeszítően megírt, érzékeny és közel sem fellengzős memoár, amely a liberális értelmiség szemszögéből mutatja be Kína elmúlt százhúsz évét, miközben a művészet 21. századi funkciójára is rámutat.
Ahogy a Nobel-díjas Herta Müllernek mondta annak kapcsán, vajon hogyan lehet a totalitarianizmus nyílt elítélése mellett a társadalom átalakításáért a legtöbbet tenni: „Ha egy szuroksötét szobában gyertyát találok, meggyújtom. Nincs más választásom.”
