PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Inspiráló beszélgetéseket olvashatunk Nádas Péterrel a létezésről, az ember helyéről a világban, saját íróságáról, annak határairól és személyes döntéseiről az Egy teljes év című kötetben. A beszélgetőtársat és kérdezőt, Károlyi Csabát most mi kérdeztük arról, hogy miképp készült az interjúkra, és hogyan látja a hazai irodalmi életet mint író, kritikus és szerkesztő.
– Ahogy Kácsor Zsolt is írta a kritikájában, akármilyen rutinos újságíró valaki, mindig van benne nem kevés drukk interjú előtt. Pláne, ha Nádasról van szó. És pláne, ha ő az egyik kedvenc írója. Téged most nagyon bátornak képzeljünk el? Milyen előkészületek előzték meg a beszélgetést?
– Nagyon gyáva vagyok. Így képzelj el. Az úgy volt, hogy 2021 elején emlékeztünk Mészöly Miklós születésének századik évfordulójára. Mészöly a legszemélyesebb kedvencem. A Városmajor 48 Alapítvány YouTube-sorozatában beszélgettem róla Nádas Péterrel, akinek a mestere és a barátja volt. Aztán arra gondoltam, milyen jó lenne ezt a beszélgetést folytatni, mivel tényleg érdekesre sikeredett. Aludtam rá kettőt-hármat, aztán vettem a bátorságot, és fölhívtam a kiadóját, majd kedvenc írómat is. Mindketten, Nagy Boglárka és Nádas Péter is azt mondták, hogy jó. Biztos voltam benne, hogy nemet mondanak. Igent mondtak. Ezek után nem volt más teendőm, mint megcsinálni. A járvány idején voltunk, Zoomon beszélgettünk havonta, ennek sok előnye és sok hátránya van, igyekeztünk az előnyeit kihasználni. Különben én inkább irodalmi szerkesztőnek gondolom magam, nem újságírónak. Az újságírók léhább alakok, sajnos, én nem vagyok eléggé az. Az újságíróknak túl irodalmár, az irodalmároknak túl újságíró. Monográfiát például, bár bőven van anyagom, nem mernék írni Nádas Péterről, de hát két fontosat már írt Balassa Péter és Bazsányi Sándor.
– Milyen beszélgetőalany Nádas? Volt olyan részlet, amire nagyon oda kellett figyelned a beszélgetések előtt, alatt?
– Korábban már többször beszélgettünk interjúformában is, élőben, amikor a Párhuzamos történetek, aztán amikor a Világló részletek megjelent, ez a két, az Élet és Irodalom számára készült interjú egy-az-egyben benne van a kötetben. Közönség előtt is beszélgettünk Balatonfüreden, egy műfordító konferencián, a PIM-ben vagy a Klubrádióban. Személyesen és telefonon pedig harminc éven át.
Nem ismerek élő magyar írót, aki ennyire komolyan venné a leghülyébb kérdést is.
Egyetlen ilyen írót ismertem, Mészöly Miklóst, de ő előbb meghalt, minthogy készen álltam volna egy vele való beszélgetésre. Nádas Péternél mindenre nagyon oda kellett figyelnem, egyszerűen azért, mert ez a „munka” tartott életben egy évig.
Károlyi Csaba (FOTÓ: Máté Péter, Jelenkor Kiadó)
Covid volt! Kizökkent az idő. Úgy próbáltam helyretolni azt, hogy egy hónapon át készültem a következő beszélgetésre, aztán láttam, hogy az jó, és készültem a következőre. Péter pedig, ez utólag derült ki, közben szépen írta titokban a Rémtörténeteket, én meg havonta egy napra kibillentettem a munkájából. Az arányokra kellett leginkább odafigyelnem, lehetőleg arányosan legyen szó a műveiről, az olvasmányairól, az élettörténetéről, a családtörténetéről, a hétköznapi teendőiről, a mániáiról, zenéről, festészetről, fényképezésről, spiritualitásról, zsidóságról, protestantizmusról, futásról, úszásról, kertészkedésről, főzésről, kicsit a politikáról, halálról, égi és földi szerelemről, testről és lélekről. Istenről. Öregedésről. Persze az úszás már csak az én mániám, de becsempésztem. És természetesen sosem a téma a lényeg, hanem az, hogyan gondolkodik a legnagyobb élő magyar író a munkájáról.
Meg akartam mutatni, ki az az ember, aki ezt a rendkívüli életművet megcsinálta.
Ez talán akkor van rendben, ha a kép, amit a beszélgetőkönyv elénk tár, közelít a valóságos alkotóhoz, az észjárásához, a habitusához, a hülyeségeihez. Nádas Péter nagyon jó beszélgetőalany, mert mindig magának akar megfelelni, és annál nincs magasabb mérce.
– Volt nehezebb, kényesebb téma? Nagy, beálló csendek a beszélgetés alatt?
– Az írói műhely nem kényes téma egy jó író esetében. A magánélet annál inkább. Volt úgy, hogy éreztem, itt nem kell továbbmenni. Minden írónak a saját élete a nyersanyaga, ha úgy kérdezem, a regényben hogyan jelenik meg egy motívum, egy életrajzi elem, ez oké. De azt már nem biztos, hogy az író meg akarja mutatni, hogyan volt pontosan mindez a privát életében. A szerelemről órákig tudtunk beszélgetni, de a privát szerelmi ügyekről nem. És ez így van jól.
– Van különbség az ÉS-be készülő nagyinterjú és egy olyan között, amiből eleve könyv lesz?
– Két nagyinterjú, melyek az ÉS-be készültek, itt vannak. A tizenkét fejezet mellett van két kitérő, a már említettek, és lehet látni, hogy igen, azok kicsit másmilyenek. Ha az interjúkészítő tudja, hogy egy hét múlva megjelenik a beszélgetés, másképp kérdez, az interjúalany is másképp válaszol. Ebben a projektben pont az volt a jó, hogy elhúztuk egy évig. Hát, nem kapkodtuk el. S ha valami nem jutott eszünkbe, egy hónap múlva még eszünkbe juthatott. Nem kozmetikáztuk a beszélgetések fölvezető részét sem, amikor arról volt szó, ki hogy van, milyen az időjárás, működik-e a Zoom.
Nádas Péter: Önarckép, 1958 (FOTÓ: Fortepan)
Minden hónapban konzultáltam szakemberekkel, olvasókkal, igyekeztem sok olyan kérdést is föltenni, amit tőlük kaptam. Sose csináltam még „könyvet”, de kritikusként azért láttam, hogyan készítenek mások könyveket. A fejezetek menetét, főleg azok elejét és végét jól elterveztem. Mikor éreztem, hogy az író kimondja a végszót, akkor boldogan elengedtem egy hónapig. Mivel profi interjúadó, kiváló fejezetzáró mondatokat mondott. Az utolsó beszélgetés végét sem a véletlen hozta így. Mivel az Ulysses utolsó szava az, hogy „Igen”, az Egy családregény vége utolsó szava meg erre rímelve az, hogy „Nem” – ezért azt akartam, hogy ennek a beszélgetőkönyvnek viszont az legyen az utolsó szava, hogy: „Jó”. És ne én mondjam ki.
– Nádast évek óta a Nobel-díj várományosai között tartják számon a világban. Van tipped, hogy miért nem kapta meg eddig? Illetve hol látod az ő helyét a magyar irodalomban, ez kicsit mindig problémásabb, mint a nemzetközi irodalmi életben?
– Joyce se kapta meg a Nobel-díjat, Tolsztoj se. Woolf se, Proust se, Musil se. És ki mindenki nem kapta meg! Knut Hamsun, Selma Lagerlöf, Wole Soyinka vagy Dario Fo pedig igen. Azért például Camus és Beckett csak megkapta. Faulkner és Steinbeck. Eliot, Szymborska. Herta Müller, Szvetlana Alekszijevics és Annie Ernaux. Meg hát Bob Dylan. Például a japán, a lengyel, az orosz vagy a latin-amerikai irodalom kedvelői is moroghatnak, ki kapta meg, ki nem. Kertész megkapta, Esterházy nem kapta meg. Szóval én ezt elengedtem. Nálam Nádas már rég Nobel-díjas.
Nádas Péteré a magyar irodalom egyik legkimunkáltabb életműve. Füle-farka van, megvan mindene, ahogy az újszülöttekről szokták mondani. Poétikai és politikai értelemben is sok olyasmit megcsinált ez az életmű a kis magyar irodalomban, ami korábban nem volt itt meg.
Az elmúlt jó száz év magyar elbeszélő prózájában nálam azon a csak létrával elérhető magas polcon van, ahol Kosztolányi, Móricz, Déry, Ottlik, Mészöly. A Nobel-díjat azonban, mint minden díjat, sokféle szempont alapján adják. Megértem, nehéz sakkozni a világ összes írói életművével. A magyar írók nem mindig látszanak Nyugaton, bár például Krasznahorkai már elég jól látszik. Nádas is, nemcsak Frankfurtban, de Stockholmban is. Ám minden évben csak egy író kapja a Nobel-díjat, amiből sajnos az következik, hogy abban az évben az összes többi nem kapja meg. Ez nagyon igazságtalan.
Részlet Gerőcs Péter Nádasról készült portréfilmjéből (Természetes ellenfény)
– Az egyik legfontosabb kritikusnak számítasz, számos díj kuratóriumában ott voltál vagy most is ott vagy. Hogyan fest az irodalom kulisszája? Sok sértődéssel van kikövezve egy kritikus útja?
– Ne menjen kritikusnak, aki nem bírja a gyűrődést. Ugyanez áll a szerkesztőre és a zsűritagra is. Az irodalmi élet tele van sértett írókkal. A kritikus pedig tévedhet, és ha megsértődnek rá, annak meg csak örülhet a szerencsétlen, mert azt jelzi, odafigyeltek arra, amit csinál. Különben volt egy év, amikor a Libri irodalmi díjat Tompa Andrea Omerta című nagyszerű regénye kapta, pedig akkor jelent meg Nádas Péter Világló részletek című nagyszerű memoárja is. És ez így nagyon rendben volt, szerintem is, az utóbbi mű szerzője szerint is, szóval ilyen a zsűrizés.
Éppen Kácsor Zsolt készített érdekes interjút az ÉS-ben Gyurkovics Tamással, akinek most jelent meg a harmadik regénye, és megkapta a kérdést, nem zavarja-e, hogy a kritikusok nem eléggé olvassák a pályakezdő szerzőket, mire ő azt mondta, nagyon szimpatikusan, hogy az írót valójában nem ez zavarja, hanem csak az, ha őt nem olvassák.
Az írók se nagyon olvassák egymást. A kritikusok olvasnak, de elég összeadni a havonta megjelenő kötetek oldalszámát, majd megnézni, hány oldalt lehet egy óra alatt olvasni, hány óra van egy hónapban, és ki fog jönni: képtelenség mindent elolvasni, ez akkor sem volna lehetséges, ha az ember nem aludna egyetlen órát sem.
– A színházhoz és a filmhez hasonlóan irodalomból is kettő van Magyarországon – egy a jobbnak, egy a balnak? Van átjárás a kettő között? A minőség végül úgyis döntő szempont marad?
– Ami nem minőségi, annak idővel annyi. Előfordul, hogy egy szerzőt méltánytalanul elfelejtünk, ilyenkor azonban mindig jön valaki, Tandori Dezső, Márton László, aki szóba hozza. És kár politikai-ideológiai okokból fölfújni egy írót, csak rosszat tesz neki, még arra se fogunk figyelni, ami érdekes benne. Azt megtehetik primitív politikusok, hogy nem adnak pénzt jó színházi vagy filmes projektekre, de azt nehezen tehetik meg, hogy megakadályozzák jó irodalmi művek megírását. És ha a jó irodalmi mű megszületik, előbb-utóbb megjelenik.
