FALUSI DÓRA interjúja
Azt gondolhatnánk, hogy a 21. századra a cenzúra jelentése és alkalmazása már jól bejáratott szempontok szerint zajlik a világban, pedig a téma igazi darázsfészek. Sőt, napjainkra lett csak igazán égető kérdés a tartalmakért való felelősségvállalás. Erről beszélgettünk Gosztonyi Gergellyel, aki legutóbbi könyvében a cenzúra történetét foglalta össze Arisztotelésztől a Facebookig, miközben a legnehezebb kérdéseket is közérthetően elemzi.
Gondolat, 306 oldal, 5000 Ft
– A szabad véleménynyilvánítás alapvető emberi jog, Ön azonban kiemeli, hogy az internethez való hozzáférést ugyanígy tételezni nem reális dolog. Miért gondolja így?
– A szabad véleménynyilvánítás a történelem során számos összetevőt foglal magába, ezt pedig a demokratikus államok jogszabályai ugyanúgy biztosítják, mint a nagy nemzetközi emberi jogi bíróságok ítélkezési gyakorlata. Ugyanakkor ki kell emelni, hogy a szabad véleménynyilvánítás sokféleképpen megvalósulhat, és annak egyik szelvénye csak, hogy szabadon kommunikálhatunk és hozzájuthatunk a minket érdeklő információkhoz. Erre ugyanakkor számos technológia létezik: gondoljunk csak a rádióra, újságokra, televízióra, és igen, nyilván az internetre is. Bár egyre inkább látszik, hogy a kommunikáció súlypontja áttevődik az online világba, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy ez csak az egyik módja az információhoz jutáshoz és a szabad beszédhez.
– Miért csak az internethez való hozzáférés kapcsán merült ez fel?
– Volt pár éve egy jelentősebb félreértés a nemzetközi sajtóban annak kapcsán, hogy az internethez való hozzáférés emberi jog-e, de igazából egy ENSZ dokumentumban található szövegrészletet magyaráztak kicsit félre. Jelenleg nincs olyan nemzetközi fórum vagy nemzeti szabályozás, ami az internethez való hozzáférést alapvető emberi jogként tételezné, ám hogy a jövő mit fog hozni ezen a téren, még kétesélyes. De jelenleg nem látom magam előtt, hogy ha ez meg is valósulna, milyen módon történhetne ennek jogi kikényszerítése.
– Ma már tudjuk, hogy az internet valamilyen szabályozására szükség van. Az internetszuverenitás tekintetében három nagy, már meglévő és igen különböző felelősségi mintát mutat be könyvében: amerikai, európai és ázsiai modellt. Milyen feltételekkel valósulhatna meg egyfajta globális jogi, politikai és gazdasági keretrendszer az internethasználat kapcsán? Miért lenne ez hasznos?
– Bár tudnám azt mondani, hogy ez egy reális cél, de ha a minket körülvevő folyamatokat figyeljük az online világ szabályozása kapcsán, inkább érdemes óvatossággal közelíteni a kérdést. Lássuk be, nem reális, hogy az amerikai, a kínai és mondjuk az orosz elnök egy képzelt asztalnál közös nevezőre jut az Európai Unió sokféle vezetőjével az internet szabályozása kapcsán. A három modell jelentős eltérésekkel fejlődött az elmúlt években, és hosszú ideig úgy tűnt, hogy az amerikai modell lesz az irányadó. Ennek oka, hogy a nagy online cégek többsége amerikai volt, elég itt csak a korábban összefoglalóan GAFAM-nak (Google, Amazon, Facebook, Apple, Microsoft) nevezett cégekre utalni.
„Jó lenne nem átesni a ló túloldára a szabályozás kérdésében” (FOTÓ: Erőss Mariann / arsboni.hu)
– És mi a helyzet napjainkban?
– Két folyamatra hívnám fel a figyelmet: egyrészt az EU az adatvédelmi rendeletével (GDPR) egyfajta trendcsináló szerephez jutott, ami – én úgy érzékelem – megtetszett neki, így a digitális világ szabályozásában is hasonlóképpen kíván fellépni. Ennek következménye a tavaly elfogadott két új jogi norma, a digitális szolgáltatásokról és a digitális piacokról szóló rendeletek, amelyek fel kívánják venni a kesztyűt egy olyan piacon, amelyet alapvetően nem európai cégek irányítanak. Az EU vállalatait ugyanis 99 százalékban a mikro-, valamint a kis- és középvállalkozások alkotják, és ez nagyjából így van a digitális piacon is (néhány olyan kivétellel, mint például a svéd Spotify). Itt persze fontos lenne nem átesni a ló túlsó oldalára: jelen pillanatban a hozzáértők sem mindig tudják követni, hogy az EU mit, mikor és hogyan akar szabályozni a következő egy-két évben. A másik trend a kínai online platformok megerősödése (Baidu, Alibaba, Tencent), és velük a kínai szabályozási kultúra terjedése. Ennek kapcsán pedig azok az alapvető jogok is új megvilágításba helyeződnek, amelyeket mi itt Európában a kultúránk részeként tartunk számon.
– Mark Zuckerberg következő nagy álma a metaverzum, vagyis a való élet digitális reprodukálása. Ugyanaz a szabályrendszer vonatkozhat a virtuális világra is, mint a már meglévő internethasználatra, vagy újra kell gondolni?
– Még azt sem tudjuk pontosan, hogy a jelenlegire milyen szabályok vonatkoznának. Az EU-nak van egy jó mondata, ami úgy hangzik, hogy azt kellene elérni, hogy „ami illegális offline, az legyen illegális online is”. Ez azt jelentené, hogy az internet kapcsán sem kell mindent újraszabályozni, mert a jogrendszerek alapjait ismerjük, azokat kellene valahogy az internet sajátosságainak megfelelően újraalkotni, illetve végrehajtani. Ha őszinte vagyok, még egyik kapcsán sincsenek kijegecesedett válaszaink – gondoljunk csak a magyar hatóságok hosszú, Benny Hillt idéző hajszájára a kuruc.info kapcsán mindenféle külföldi szervereken. És itt vissza is tértünk az előző kérdéshez, az államok feletti szabályozás kérdésköréhez és lehetőségeihez.
Megsokszorozódtak a vizsgálatok és a problémák
– Mennyire írhatja mindezt felül a metaverzum?
– A metaverzum jelenlegi formájában inkább csak egy jól hangzó szlogen, aminek kicsit porhintés jellege is van az én szememben. Nem véletlen, hogy pont akkor merült fel ilyen hangosan, amikor megsokszorozódtak a Facebookkal kapcsolatos vizsgálatok és problémák. Persze ha vágyként, célként vizsgáljuk, akkor természetesen izgalmas, ám jelen formájában semmiképpen nem jelenti a következő nagy durranást. Azt látni, hogy sem a felhasználók számában és érdeklődésében, sem pedig a technológiai kiforrottságában nem éri el azt az ingerküszöböt, ami változást indukálhatna. Persze láttunk már az online világban másodpercek alatti felfutást, így azért még nem helyezném el a halott applikációk virtuális temetőjében.
– Legutóbb Antonio Guterres ENSZ-főtitkár hívta fel a figyelmet arra, hogy a közösségi portálokat működtető techcégek nagyban felelősek többek között az antiszemitizmus, a rasszizmus, a muszlimellenesség, az idegengyűlölet, a homofóbia és a nőgyűlölet terjedéséért. Ön szerint (ideális esetben) milyen arányban oszlik meg a tartalomért való felelősségvállalás az állam, a techcég és a felhasználó között?
– Százalékos felosztást nem tudnék mondani, és nem is hiszem, hogy szerencsés lenne elkezdeni patikamérlegen méregetni azt, hogy ki mennyire felelős. Mindhárom szereplő ugyanúgy felelős, és egyik sem mentheti fel magát. Az állam feladata, hogy kialakítsa a megfelelő szabályozási környezetet, amely alapján a platformok biztosíthatják a vállalhatatlan tartalmak megjelenésének és terjedésének korlátait.
A harmadik szereplő pedig az a több milliárdnyi felhasználó, aki ebben az új kommunikációs szabadságban mintha a legrosszabb énjét mutatná a nagyvilág felé.
Itt is számos olyan kérdés merül fel, amely világossá teszi, hogy könnyű, gyors, egyértelmű szabályozás nem létezik még, hiába próbálják ezt a politikusok közül sokan – főleg kommunikációs céllal – elhitetni velünk. Gondoljunk csak arra, hogy az illegális tartalom kérdésköre sem egyértelmű a különböző országok joganyagainak összevetésekor, hát még a legális, de ugyanakkor káros tartalmaké!
Nem egyértelmű, hogy mi az illegális tartalom
– Például?
– Hadd vessem fel azt a nagyon egyszerűnek tűnő problémát, hogy mit válaszolna az olvasó arra a kérdésre, hogy „mi a fake news”? Ezzel kapcsolatban előjön az angol szakkifejezéssel mis- és disinformation-nek hívott fogalompár, amely számos különféle kérdéskört foglal magába (rossz kontextus, félreértelmezés, tévedés, tudatos dezinformáció, összeesküvés elméletek stb.) Máris nem olyan egyszerű ezt tiltani, ugye? És erre a kérdéskörre ráépül az a korábban már említett háromféle szabályozási és szuverenitási irány, amely alapvetően a szólásszabadság eltérő értelmezéseit kínálja. Ugyanakkor természetesen nem állítom, hogy az Ön által felvetett problémákat ne kellene kezelni.
– Milyen irányba kellene változtatni?
– A felhasználók nem várhatják ölbe tett kézzel, hogy majd az általuk megválasztott állami képviselők megoldják a kérdést, az állam nem tolhatja rá évtizedek tétlenségét a platformokra, a platformok pedig nem okolhatják a felhasználókat, hogy hát ilyen a nép, ez kell neki.
A nőgyűlölet, az antiszemitizmus, a rasszizmus jelen van a mindennapi offline életünkben is, miért várnánk, hogy az online világban ez nem fog létezni?
Azt várhatjuk, hogy ugyanúgy, ahogy az offline világban is fel kell lépnünk ez ellen, az online világban is meg kell ennek történnie. Más a volumen, kicsit más a forma, de a cél ugyanaz. Viszont az online világban a három szereplő összefogása nélkül nem fog sikerülni, ez egyértelmű. És én jelen pillanatban csak a korábban említett egymás okolását látom.
Valódi sajtószabadság?
– Izgalmas része a könyvnek a cenzúra és a tartalomellenőrzés történetének több száz éves magyarországi áttekintése. Hogyan látja a mai helyzetet?
– Könyvemben tudatosan kerültem a jelen magyarországi viszonyaira való reflektálást (itt olvashat róla bővebben), mert ennél átfogóbb és összefoglalóbb perspektívát kívántam adni. A rendszerváltás utáni alkotmány, majd az alaptörvény is garantálja a véleménynyilvánítás szabadságát, és ennek részleteit a médiatörvényeink bontották ki. A ’96-os médiatörvény – értelemszerűen – még a klasszikus elektronikus sajtóval tudott csak foglalkozni, ám erényei mellett számos hibája is volt. Azt hiszem, hogy a médiával foglalkozó jogászok közül mindkét oldalról várták, hogy megszülessen egy új szabályozás, ami aztán 2010-ben két törvény alakjában öltött testet.
Én mindig csodálkozva figyelem, hogy egy ennyire gyorsan változó jogterületre a politika mennyire lassan és körülményesen reagál.
– A szakembereknek azért ez könnyebben megy, nem?
– Igen, és nem is akarom megkerülni a kérdést: jól látjuk azt az átrendeződést és azokat a kérdéseket, amelyek a magyarországi médiapiaccal kapcsolatosak. Klasszikus, előzetes cenzúra nincs ma Magyarországon. De ha megnézzük a Bennett–Naim szerzőpáros által összegyűjtött eszközöket (ld. a könyv 33. oldalán – a szerk.), amelyek a cenzurális, piacbefolyásoló- és ellenőrző eszközöket hihetetlen széleskörűen sorolták fel, akkor számos alkalommal érezhetjük – az állami médiatámogatások nem piaci folyamatokon alapuló elosztásától a közérdekű adatokhoz való hozzáférés indokolatlan megtagadásán át egészen a „baráti/nem baráti” sajtótermékekre való felosztásig –, hogy a rendszerváltáskor nem ilyen lovat akartunk.
„A beszéd demokratizálódik”
– Idézi Martin Gurrit, aki szerint az internet és a közösségi média használatával jelenleg az emberiség történetének ötödik forradalmi kommunikációs hullámát éljük az írás feltalálása, az ábécé kialakítása, a könyvnyomtatás és a tömegkommunikáció megjelenése után. Ezekre mind úgy gondolunk, mint amelyek az emberi kultúra fejlődéséhez egyértelműen pozitívan járultak hozzá. Mit gondol, elmondható ez az internetről és a közösségi médiáról is?
– Ez a jövő visszatekintése a múltra: ennyire azért nem volt egyértelmű anno a pozitív fogadtatás. Az óriási változás a jelenlegi hullámban a hozzáférés exponenciális növekedése, amilyennel még sosem szembesültünk a kommunikáció története során. És talán ez az, ami a legnagyobb pozitívumaként elmondható. A kommunikáció története során mindig újabb és újabb rétegek kapták meg a jogot arra, hogy elmondhassák, ami foglalkoztatja őket. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a beszéd demokratizálódik.
Ami korábban az elitek kiváltsága volt, ahhoz ma már szinte bárki hozzáférhet. Ennek persze vannak pozitív meg negatív hozadékai is, de sose feledjük, hogy – ebben a formában és ebben a hozzáférési mennyiségben – az online világ 10-15 éves.
Ma a világ lakosságának majdnem 70 százaléka hozzáférhet az internethez, húsz évvel ezelőtt ez az arány 11 százalék volt. Azaz minden, amit látunk, rekordsebességgel zajlik a szemünk előtt, a részvételünkkel. Az ezt szabályozó jog pedig ennél jóval lassabb rendszer.
„A közös tudás mégiscsak jobb, mint az egyéni”
– Mi a helyzet a negatívumokkal?
– A negatív oldalhoz kapcsolódóan régebben volt egy olyan várakozás, hogy majd a szakértők hozzáértését felváltja a tömegek bölcsessége. Remélem, ismerik az olvasók azt a Leonardo DiCaprio-s mémet, amiben emeli a poharát és röhög a nézőn. Szörnyű, de ezt a mémet szokták sokan használni ezzel kapcsolatban. Tehát az a sokszor teljesen értelmetlen zaj, amit hallunk, olvasunk, látunk az interneten, az nyilván sokak olvasatában negatív. Szerintem ez eddig is megvolt, csak nem volt hozzá technikai eszköz, ami ezt kihangosította volna. Elhangzott az iskolában, a kocsmában és a szocializáció számos terepén, de a pillanatnak szólt, nem maradt meg. Ez most megváltozott.
– És más szempontból?
– A pozitív oldal, amiben én hiszek, az meg az, hogy igenis mindenki magáról tud a legjobban beszélni. Azaz a közös tudás mégiscsak jobb, mint az egyéni. A közös élmények megélése viszi előre az emberiséget. Ne feledjük, hogy a korábbi kommunikációs eszközökkel sokkal bonyolultabb és nehezebb volt a világ megismerése vagy akár a kontinenseken átívelő kapcsolattartás. Én hiszek abban, hogy fake news és deepfake ide vagy oda, az információk minél széleskörűbb elérhetősége segíti az emberi társadalmak jobb működését. De valószínűleg most egy átmeneti korban vagyunk, és kell még egy kis idő, amíg a szabályozás is követni tudja a változásokat.
