Gosztonyi Gergely: Cenzúra Arisztotelésztől a Facebookig | Falusi Dóra ajánlója
Korunk egyik legégetőbb kérdéséről írt könyvet az ismert jogász, Gosztonyi Gergely. Bár a cenzúra korántsem újkeletű dolog, az internet elterjedésével kiemelkedő jelentőségűvé vált. Most, amikor napi szinten több milliárd ember használja világhálót a bolygó minden pontján, a tartalmakért való felelősségvállalás kérdése aktuálisabb, mint valaha.
Gondolat, 306 oldal, 5000 Ft
Hol húzódnak a szólászabadság határai a 21. században? Kell-e korlátozni, és ha igen, mennyire és milyen módszerekkel a közösségi oldalakat, vagy épp ellenkezőleg: posztolhasson bárki bármit? Esetleg létezik arany középút? És egyáltalán: születhet erről társadalmi konszenzus? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a Cenzúra – Arisztotelésztől a Facebookig című kötet, amely történelmi kontextusban tárgyalja a jelenség kialakulását és változásait. Részletesen ismerteti a (látható vagy lopakodó, közvetlen vagy közvetett) politikai, valamint a gazdasági cenzúra jellegzetességeit, amelyeket nemzetközi összehasonlításban is megvizsgál. A tét nem kicsi, hiszen ismerjük már a gyűlöletbeszéd, a bullying és a fake news hatásait (ez utóbbi veszélyeiről Åsa Wikforss, a Stockholm Egyetem elméleti filozófia professzora, a Svéd Királyi Tudományos Akadémia tagja értekezett izgalmas filozófiai könyvében).
Ma már közhely, hogy a közösségi média nem csak a saját értékítéletünkre, de akár a politikai kampányok kimenetelére is komoly hatást gyakorol. A kérdés jelentőségét jól mutatja az is, hogy nemzetbiztonsági kockázattól tartva az Egyesült Államokban a különböző közösségi felületek (például a TikTok és a Twitter) tulajdonosi hátterét is vizsgálják, illetve felmerült a betiltásuk vagy a felvásárlásuk lehetősége is. Nemrég pedig nagy vihart kavart Elon Musk azon kijelentése, miszerint a szólásszabadságra hivatkozva eltöröl a Twitterről mindenféle tartalomkontrollt.
Az könnyen belátható, hogy valamiféle szabályozás, moderálás, adott esetben cenzúra is szükséges. Csak nem mindegy, hogy mikor és melyik.
Ráadásul a köznyelvben gyakran hivatkoznak a korlátozásra (is) cenzúraként. Ez azonban legalább annyira félrevezető, mint egy fake news, hiszen az arra fogékonyak számára remek összeesküvés-elméletek melegágya lehet. Az sem könnyíti meg a korlátozások betartatását és társadalmi elfogadását, hogy azok mértéke és módszerei földrészenként eltérőek.
Valamilyen szabályozás elengedhetetlen
Igazi darázsfészek tehát a téma. Gosztonyi Gergely azonban minden lehetőségét jól használta fel: olvasmányosan, ugyanakkor tudományos alapossággal írta meg a könyvét, amely így igazi kultúrtörténeti csemege, ezért a témában még járatlan olvasóknak is bátran ajánljuk. A lábjegyzetektől se rettenjen vissza senki: koherensen és jól követhetően egészítik ki a mondanivalót, a bibliográfiában pedig további olvasni valókat is kínál a szerző.
Apró hiányérzet maradt csak bennünk a kötet után. Tekintve, hogy Gosztonyi igen körültekintően elemzi a nemzetközi helyzetet, aránytalanul kevésnek éreztük a jelenkori magyar állapotok elemzését a szólásszabadság tekintetében. Igaz, a kötetnek nem deklarált célja reflektálni a magyar viszonyokra, de ha már egy egész fejezetet szánt a szerző a hazai cenzúra bemutatásának a 16. századtól kezdve, akkor meglátásunk szerint az elmúlt tíz év értékelésének rövidre zárásával (alig egy oldalnyi rész) túl sok mindent hagyott veszni. Igaz ugyan, hogy Polyák Gábor Bevált módszerek, új haverok című esszéjére és Rényi Pál Dániel Ez nem újságírás, ez politikai nehézfegyverzet című cikkére hivatkozva leírja, hogy a gazdasági cenzúra „sok esetben jól körvonalazható 2014 óta”, de akik már eleve érdeklődnek a könyv témája iránt, azok szívesen olvasták volna a hazai helyzet részletesebb, értő elemzését is a szerző tollából.
A legérdekesebb fejezetek azok, amelyekben napjaink különböző szabályozási kísérleteit mutatja be.
Míg a kilencvenes években „csak” pár tízmillióan, ma már a bolygó lakosságának több mint fele használja rendszeresen az internetet és benne a közösségi médiát. Hamar világossá vált, hogy a feltöltött tartalmakért valakinek felelősséget kell vállalnia. Kezdetben még azonban, jogi szabályozás híján és az ebben rejlő veszélyeket még nem egészen felmérve, ez maga a szolgáltató volt. Következésképp a techcégek bárkinek a bejegyzése miatt perelhetővé váltak anélkül, hogy a felelősséget tovább tudták volna hárítani arra, aki az adott posztot közzétette.
Ki felel a tartalomért?
Az Egyesült Államokban 1996-ban született jogszabály arról, hogy a tartalmakért nem a szolgáltató a felelős. (Tulajdonképpen ez tette lehetővé, hogy a techcégek multinacionális vállalkozásokká nőjenek ki, különben valószínűleg mindenüket elperelték volna egy-egy bejegyzés okán). Az amerikai és az európai nézőpont azonban nem egyezik a kérdésben. Az Európai Unióban a kétezres évek óta szabályozzák a techcégeket, azonban jóval szigorúbban: itt már vannak pontosan körülhatárolt felelősségi körök. Harmadik irányként pedig ott a kínai és az orosz hozzáállás, ahol teljes egészében a szolgáltatóra hárítják a tartalmakért való felelősségvállalást.
A cenzúra története tehát közel sem egy lezárult folyamat. Gosztonyi elgondolkodtató jogi (köztük magyar) eseteket bemutatva tárja elénk azokat a dilemmákat, amelyekkel még foglalkoznunk kell. És hogy milyen jövő vár ránk az online térben? Korábban már beszámoltunk Guld Ádám kötetéről, amelyben rámutatott, hogy milyen gyorsan és drasztikusan változik az internethasználat a legfiatalabbak, az ún. Z generáció körében (itt olvahat interjút a szerővel). Gosztonyi kötete a másik oldalról világítja meg a kérdést: hogyan alakítja századunkat a szólásszabadság több ezer éves politikai és társadalmi kérdése? Lesz, lehet-e deklarált konszenzus emberek milliárdjai között? A kötet elolvasása után, a szerző által felvázolt megoldási javaslatokat megismerve, már magunk is megalapozott véleményt tudunk formálni.
