FALUSI DÓRA interjúja
Vajon milyen lesz a mostani fiatalok digitális élete öt, tíz vagy húsz év múlva? Mi az, amire fel tudjuk őket készíteni, és mi az, amire nem? Guld Ádám médiakutatóval beszélgettünk azokról az aktuális kérdésekről, amelyek a jövőnket határozzák meg.
Libri, 356 oldal, 4299 Ft
– Könyve az ún. Z generáció, vagyis az 1995 és 2010 között születettek médiahasználatát elemzi. A generációk ennyire élesen különülnek el egymástól?
– Mivel ebből rengeteg félreértés adódik, rögtön a beszélgetés elején szeretném leszögezni, hogy a generációs elmélet egy makroszintű modell. Makroszintű, mert egy adott társadalmon belül nagy sokaságokra érvényes állításokat fogalmaz meg, miközben elfogadja, hogy egyéni vagy mikroszinten jelentős eltéréseket tapasztalhatunk. Ezenkívül egy modell, mert a társadalom és kultúra nagyobb összefüggéseit segíti modellezni, vagyis megérteni, miközben belátja a saját korlátait, és nem célja a „valóság” tökéletesen hiteles megrajzolása.
– De azért lehet általánosítani?
– A megközelítéssel kapcsolatos kritikus hangok jellemzően azzal érvelnek, hogy a generációs elméletek túlságosan leegyszerűsítik a valóságot. Kifejtik, hogy minden generáción belül találhatunk olyan egyéneket, akik a leírásokhoz képest máshogy viselkednek, más tapasztalatokkal és értékrendszerekkel rendelkeznek, ráadásul globális szinten különösen nagy eltéréseket lehet tapasztalni egyazon korcsoporton belül is. Az igazság az, hogy erről szó sincs, nyilvánvaló, hogy a generációs modellekben is van egyfajta rugalmasság, s ez a saját szakterületemen és kutatásaimban is visszaköszön.
– Vannak kifejezetten a magyar fiatalokra jellemző szokások, vagy ez a korosztály mindenhol a világon ugyanazt a viselkedési sémát követi a világhálón?
– Nem, a Z generációsok nem tökéletesen egyformák a világ minden pontján, sőt még a magyar Z generációs fiatalok között is jelentősebb különbségeket találunk, ha az egyéni viselkedést vagy fogyasztási mintázatokat vizsgáljuk.
Csakhogy egy példát említsek, Magyarország a digitális kultúra területén trendkövető országnak számít. Ez azt jelenti, hogy a nyugatról érkező médiafogyasztási trendek jellemzően 1-2 év csúszással jellenek meg hazánkban.
Így történik ez többek között az aktuálisan legnépszerűbb közösségi platformok esetében is. Nálunk a TikTok igazán jelentős felfutása csak 1-2 éve tapasztalható, miközben nyugaton ez már jóval korábban megtörtént. Ugyanakkor, ha az úgynevezett „big picture-t” nézzük, akkor világosan látszik, hogy az 1995 után születettek életében, szocializációs környezetében óriási szerepe van a digitális médiának, s ez a tényező sok szempontból megkülönbözteti a korcsoport tapasztalatkészletét a korábbi nemzedékektől.
Guld Ádám
– „A következő időszak egyik legnagyobb feladata lesz, hogy helyretegyük a világban a közösségimédia-felületek helyét, szerepét és felelősségét”, írja. Hol tartunk most, hogyan értékeli a jelenlegi állapotot?
– A közösségi média megjelenéséhez hasonló kulturális változás még a 20. században is legfeljebb egy-két évtizedenként történt, az átalakulás jelentősége ennek megfelelően óriási. A digitális média olyan lehetőségeket ad a kezünkbe, amelyeket korábban csak utópisztikus elképzelésekben fogalmaztak meg, legyen szó személyközi kommunikációról, közösségszervezésről, hírfogyasztásról vagy a kereskedelem és marketing új lehetőségeiről.
– Mennyire kell tartanunk mindettől?
– Nem vagyok pesszimista és borúlátó, a közösségi média az életünk számos részét forradalmasította, és egy sor feladat megoldása sokkal könnyebbé és praktikusabbá vált a platformok által. Személy szerint a problémát két dologban látom.
Egyfelől túl sok minden változik ezen a területen és túl gyorsan, ezért alig tudunk lépést tartani a fejlődéssel.
A másik probléma ezzel szoros összefüggésben az, hogy nincs idő igazából kitalálni vagy kitapasztalni a felhasználás lehetőségeit, alig, hogy megjelenik egy új eszköz vagy platform, máris tömegek használják, és még meg sem értettük az előző környezetet, de már itt van a következő.
– Szakemberként mit javasolna?
– Tudom, hogy a gazdasági érdekek miatt a véleményem nem releváns, de meggyőződésem, hogy lassítanunk kellene. Szerintem pillanatnyilag ez a legnagyobb kihívás, időt kellene adni magunknak, hogy megértsük mit teszünk, annak mi a következménye, hogyan kezeljük a hatásokat.
– A techcégek felelőssége mellett kiemeli az egyén felelősségét is, amelyre – Peter Hartley nyomán – tudatos médiapolgárságként hivatkozik. Mit jelent ez a kifejezés?
–A médiapolgárság koncepciójával én elsősorban a médiatudatosság szerepére igyekszem felhívni a figyelmet. A médiapolgár az én értelmezésem szerint tájékozott a média természetét illetően, tisztában van annak működési sajátosságaival, törvényszerűségeivel.
Egy médiapolgár fel tudja mérni azt, hogy milyen tartalmakra van szüksége, valamint azt is tudja, hogy ezeket hol és hogyan tudja elérni.
A médiapolgár képes a saját hasznára fordítani a média által nyújtott lehetőségeket, ugyanakkor látja annak veszélyeit és kockázatait, és ezek ismeretében hozza meg döntéseit. Azt hiszem ebből világosan látszik, hogy arra kell törekedünk, hogy a társadalomban minél többen legyenek médiapolgárok. Őszintén remélem, hogy ehhez a most megjelent kötet is képes hozzájárulni.
– Segítő szándékkal, ítélkezés nélkül tárgyalja a szülői felelősség kérdését több helyen is, például az ún. sharenting jelenség kapcsán, amikor a szülő a kiskorú gyermek beleegyezése nélkül oszt meg róla valamit a világhálón. Ennek is lehetnek veszélyei?
– Általános kutatási tapasztalatom, hogy a felhasználók jelentős része sajnos nincs tisztában azzal, hogy bizonyos felhasználói gyakorlatok pontosan milyen kockázatokat rejtenek. Ez nem csak a legfiatalabbakra érvényes, gyakran találkozom azzal, hogy érett felnőttek is rosszul ítélik meg az online gyakorlataik lehetséges következményeit. A sharenting témája számomra azért különösen érdekes, mert minimum két generáció is érintett a jelenség kapcsán, a szülő és a gyermek is. Mindamellett, hogy maximálisan megértem a szülők gyermekek felett érzett büszkeségét, azt nem feltétlenül tartom örvendetes fejleménynek, hogy gyakran egy család legintimebb pillanatai is a széles nyilvánosság elé kerülnek.
– Milyen veszélyeket rejt ez magában?
– Tudjuk, hogy ezek a képek durván torzítják a valóságot, csak az élet örömteli, irigylésre méltó oldalát mutatják meg, ami hosszabb távon komoly frusztrációs tényező lehet azok számára, akik ezeket a képeket nézegetik. Azt hiszem a gyerekek szempontjából még problémásabb a helyzet, gondoljunk csak bele, hogy egy túl lelkesen posztolgató szülő könnyedén megoszthat olyan tartalmakat is a gyermekéről, amivel évekkel később komoly kellemetlenségeket okozhat egy tizenéves kamasznak. De hogy egy egészen extrém példát is említsek, a szülők által megosztott és „ellopott” képek nem egyszer olyan oldalakon kötnek ki a család tudta nélkül, amelyek konkrétan a gyermekpornográfia határát súrolják.
– A gyerekek kétharmadát érintő bullying, vagyis a megfélemlítés jelenségéről egyre nyíltabban beszélünk, és már ez is nagy előrelépés. Az online tér milyen hatással van erre?
– Sajnos a gyerekek közötti piszkálódás és rivalizálás minden korban létezett, tehát ebből a szempontból nem látunk sok újdonságot a jelenleg tapasztalható problémák kapcsán. Abban viszont igen, hogy ezek az akciók hogyan zajlanak és milyen következményekkel járnak. Én a problémát két dologban látom. Manapság egy átlagos fiatal napi 6.4-6.7 órát tölt el médiahasználattal egy hétköznapon, ez az idő hétvégén 10-12 óra is lehet. Ezt az időt jellemzően olyan felületeken töltik az online térben, ami a szülői tekintet elől rejtve marad, vagyis a szülőknek gyakorlatilag fogalmuk sincs arról, hogy a gyerek ebben az időtartamban mit csinál. Ez a felnőtt vagy szülői kontroll nélkül töltött időszak eleve kedvez az olyan viselkedési túlkapásoknak, amelyek valós környezetben, felnőtt jelenlétében nem következnének be.
– És a probléma másik része?
– Az az, hogy az online világ és a közösségi média nemcsak közelebb hozza egymáshoz az embereket, hanem egyidőben el is távolítja őket egymástól. Arra gondolok, hogy egy privát üzenetben, egy poszt alá beszúrt kommentben sokkal könnyebb valakivel gonoszkodni, mint szemtől szemben, mások előtt. Nem látjuk a reakciót, nem érzékeljük a fájdalmat, nem tapasztaljuk közvetlenül az általunk okozott károkat. Valóban, ma már többet beszélünk erről, de azt hiszem, még mindig nem eleget. Sajnos erre hívják fel a figyelmünket azok a közelmúltban történt tragédiák is, amelyeknek az online bántalmazás áll a hátterében.
– Nagy kihívás még a fake news, vagyis a hamis vagy félrevezető információk kiszűrése, amelyhez Ön is ad támpontokat a könyvben. A forráskritika megtanulható önállóan, vagy egyfajta oktatáspolitikai kérdés?
– Azt hiszem, mindkét állítás igaz lehet, de meggyőződésem, hogy a médiaoktatásnak sokkal nagyobb szerepet kellene kapnia már a közoktatás szintjén is. Napjainkban a média az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb hatalommal rendelkező intézményrendszer, ami millió szállal kötődik az életünkhöz. Lehet, hogy a médiára nagyon sokan még mindig szórakozási lehetőségként gondolnak, viszont a valóság az, hogy a médiakultúra és médiatársadalom keretei között a média határozza meg azt, hogy miről gondolkodjunk. Néha még azt is, hogy mit gondoljunk róla. A média által közvetített üzenetek befolyásolják a világról és a saját magunkról kialakított képünket, sokszor azt is, hogy mik a céljaink, mit várunk az életünktől.
Ilyen körülmények között nem lehet elégszer hangsúlyozni a médiajártasság fontosságát, s ennek tudatos fejlesztése a gyerekek és a felnőttek között egyaránt fontos feladat.
– Sok jelenség annyira új, hogy még magyar megfelelője sincs az angol szavaknak, mint például a már említett sharenting, bullying vagy fake news kifejezéseknek. Az online világról szóló tudás áthagyományozódásának útja megfordult, most a fiatalok tanítják az idősebbeket. Milyen társadalmi vonzata van ennek a jelenségnek?
– Az emberiség kultúrtörténetében hagyományosan mindig az érettebb korcsoportok rendelkeztek nagyobb tudással, és ez alapvetően ma sincs másképpen. Viszont a média világa ebből a szempontból kicsit más, mert alapvetően azt látjuk, hogy a legújabb trendek mindig a fiatalok irányából indulnak, és ők azok, akik az új eszközöket a legkorábban használatba veszik. Így a modern tudáskészletnek kialakul egy olyan speciális szegmense, a digitális ismeretek területe, ahol a fiatalok sokszor valóban nagyobb jártassággal rendelkeznek, mint az idősebbek. Ez gyakran vezet az úgynevezett fordított szocializáció esetéhez, amikor fiatalabbak adnak át digitális ismereteket idősebbeknek.
– Volt már ilyenre példa máskor is az emberiség kultúrtörténetében?
– Igen, volt már ilyen jellegű tudásátadás a történelemben. Az viszont sajátos helyzetet teremt, hogy lassan az egész világ a digitális térbe költözik, így az efféle ismeretek gyorsan felértékelődnek, a fiatalok olyan tudás birtokában vannak, amire az érett generációknak is egyre nagyobb szüksége van.
– Ön szerint mi lesz, mi lehet az Alfa generáció, vagyis a 2010 után születettek jövőbeni feladata és szerepe ebben a folyamatban?
– Ezt nagyon nehéz megítélni, mert róluk még nagyon keveset tudunk, hiszen korukból kifolyólag az Alfa generáció kutatása problémás. Ráadásul még annak kapcsán sem alakult ki egyöntetű vélemény, hogy egyáltalán létezik-e Alfa nemzedék. Egyes nézetek szerint az érintőképernyős okos eszközök megjelenése 2010 környékén olyan jelentős technológiai változást eredményezett, hogy csak ezért is érdemes egy új korcsoport lehatárolása a Z generáció után. Mások azzal érvelnek, hogy minden 1995 után született gyermek a Z generációba tartozik, egyelőre nincs értelme az újabb lehatárolásnak. Saját kutatási tapasztalataim egyelőre nincsenek ezen a területen, így én még nem tettem le a voksomat ebben a vitában. Abban viszont biztos vagyok, sok izgalmas kutatási kérdést fog hozni a következő évtized is.
