Halál a parton

Angela Murinai: Mikor feltámad a szél | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Amilyen egyszerű leírni, épp olyan felfoghatatlan: 2016-ban egy máltai nyaraláson elsodorja a tenger a tizennyolc éves Bencét, az öccse épphogy megmenekül. De nincs választás: tovább kell élni, görgetve a fájdalmat, miközben morzsolódik a család, fokozódik a veszteség. A Saját szoba könyvek sorozatban most a Németországban élő Angela Murnai mesélte el személyes történetét.

Az igaz történetekben mindig van valami lebilincselő. Kicsit mindig megrendülve állok előttük, mert egy nálunknál jóval nagyobb szerző, a sors vagy a végzet, tán a gondviselés írta a maga darabos fordulataival, és ebbe mi nem nagyunk tudunk beleavatkozni. Nem húzhatjuk ki a felesleges részeket, cserélhetjük fel az események sorrendjét, mert úgy jobban fest az egész. A Mikor feltámad a szélben már az is szíven üt, amikor az igaz történet tragikus főszereplője, Bence azt írja magáról – egy kicsit félszeg önjellemzésben, két évvel a sorsdöntő esemény előtt –, hogy a filmek között épp az igaz történetek a kedvencei.

Az efféle történeteket meséltük annak idején a tábortűz mellett egy fárasztó nap után, mert fontosnak, tanulságosnak gondoltuk a törzs/közösség szempontjából. Ezekkel kezdődött az, amit ma irodalomnak hívunk, és amit ma már tűz nélkül fogyasztunk otthon, karosszékben. Dicsérjük az írói fantáziát és leleményt, hiszen amolyan alkimistaként, fiktív elemekből állítja, lötyböli össze az igazságot. Angela Murinai viszont nem író a szó klasszikus értelmében (a Gumiszoba című blogot vezeti 2014 óta), viszont van egy megrendítő története: a várva várt máltai nyaralás alatt elvesztette legidősebb fiát, a tizennyolc éves Bencét. Az egy hónapra tervezett, a családot kissé összerántó kirándulásból így lett hideglelős rémálom, és egy egészen más élet.

Jó tudni, hogy a kötet címében nem holmi romantikus metafora rejtőzik, hanem szó szerint értendő. Máltán, ha feltámad a szél, hiába van amúgy nyár, július közepe, a tenger vészesen megváltozik.

Ráadásul itt gyakori jelenség, hogy a víz alatt folyosó keletkezik, ami kisodorja a gyanútlan úszót a nyílt tengerre. Úgy működik, mint egy szivattyú (egyes helyeken épp ezért tesznek köteleket a vízbe, hogy meg lehessen bennük kapaszkodni). Csak úgy lehet kimenekülni belőle, ha teljes erőből elkezdünk úszni a folyosóra merőlegesen, s valahogy áttörni a falát. Ha viszont pánikba esünk az örvény közepén, akkor szinte alig van menekvés.

Bence és Ákos is úgy döntött, hogy azon a napon még csobbannak egyet. Bár már fújt a szél, még messze nem volt ijesztő a helyzet. A Halálszirtnél voltak, amelyet Bence fedezett fel, és ők nevezték el így a vadregényes helyet, ahol fejest lehetett ugrani és nagyokat úszni a háborítatlan tengerben. Csakhogy itt nem volt semmilyen kötél, és a vízfolyosó elragadta Bencét. Öccse, Ákos csak a lélekjelenlétének és az erejének köszönhette, hogy a felszín alá bukva ki tudott menekülni az örvényből. Még látta, ahogy a bátyja talán már élettelen testét egyre beljebb és beljebb viszi a víz.

A testvéri szeretet azt parancsolta volna, hogy ússzon be érte, a józan ész meg azt, hogy maradjon a parton, különben ő is odavész.

A Mikor feltámad a szél a veszteség, a gyász, a feldolgozás könyve. Számtalan irodalmi művet és szakirodalmat sorolhatnánk, amely avatottan és megrendítően foglalkozik a témával Polcz Alaine munkásságától kezdve Jan Werner friss könyvéig (Gyász napról napra, itt olvashat róla bővebben). Murinai munkája viszont attól lesz másabb, elemibb erejű, hogy ő maga nem író. Egy írónak talán azt tanácsolta volna a szerkesztője, hogy bizonyos részeket húzzon ki, legyen lényegre törőbb, kevésbé szentimentális, hiszen épp elég erős a sztori, anyaként viszont csak így, és csakis így lehetett mindezt elmesélni. Nem történetként, hanem az élete kitörölhetetlen részeként.

A kiadó által indított sorozat (Saját szoba könyvek) épp ezeket a nagyon személyes, és nagyon személyesen megírt sorsokat gyűjti össze. Az első darabban Stájn Emma mesélte el egy örökbefogadás kálváriáját, és a vér szerinti lányát ért szexuális zaklatást (a Kőbölcsőről itt olvashatnak, itt pedig a szerző beszélt a könyvéről és történetéről lapunknak).

A könyv legerősebb részeiben látjuk a hazai sajtó egyszerre ostoba és etikátlan eljárását, ahogy tálalják a szenzációt, azt sugallva, hogy a fiatalok a több méteres hullámokkal háborgó tengerben próbáltak meg fürdeni.

A bulvárcikkek alatt a kommentelők serege, a nép cöcögött, „és találgatta, hogy a gyerekeimet vagy engem kellene hangosabban hülyézni és meghurcolni.”

És még csak épphogy leszálltak a repülőről! Ennél is megrázóbb az a jelenet, amikor a szülei látogatják meg még aznap. Bár nem beszélt velük három éve, joggal gondolja, hogy most, ebben a szörnyű pillanatban összezár a tankönyvbe illően diszfunkcionális család, és csak a vigasznak van helye. Ám a bántalmazó, alkoholista apa, és a leuralt, többszörösen megalázott anya a kioktatást választja. Azt az érthetetlen, agresszió uralta nyelvet beszélik tovább, amely miatt a lányuk eltávolodott tőlük.

És így lesz teljes a tragédia. A szakítás végleges, többé hallani sem akar róluk. Egy évvel Bence halála után pedig az évek óta külföldön dolgozó férjéről derül ki, hogy rákos és menthetetlen. A megmaradó időben kímélni akarták egymást, támogatni, ám eközben a mélyben, titkon és kiengesztelhetetlenül, haragudtak egymásra. Miért nem tartott velük az apa is a nyaralásra? Az anya miért hagyta egyedül azon a napon a felnőtt gyerekeit?

Olyan kérdések ezek, amelyeket nem lehet megválaszolni, a haragot és a néma vádaskodást viszont kiválóan táplálják. A veszteséget így többszörösen is nehéz volt megélni. Még a negyedik gyászévben, amikor a könyvet írja, sincs túl rajta. A bennszorult fájdalom nyomai árulkodnak a tükörben. „Látom a szemem tompaságán, a bevésődött vonásaimon. Látom, mennyire átfaragta az arcomat ez a kordában tartott, soha el nem engedett üvöltés.”

Azt hiszem, nincs író a világon, aki ennél pontosabban fogalmazhatna.