KÖNYVTERASZ
Előbb egy kétéves ukrán kislányt, Lulut vették magukhoz Németországban élő magyar nevelőszülőkként. Majdnem széthullott a család. Aztán a nyolcéves, vér szerinti kislánya, Eszter szembesült azzal a traumával, amitől mindannyian féltjük a gyermekünket: szexuális zaklatás áldozata lett. Ám a rendszer tehetetlenül és közönyösen reagált. Stájn Emma végül a Kőbölcső című könyvében írta meg az eseményeket (erről bővebben itt olvashat). Nevelőszülőként, anyaként, szociális munkásként.
– Mi vitte rá, hogy megírja a könyvet?
– Igazi könyvmoly voltam világéletemben, de soha nem éreztem késztetést az írásra. Lisa Wingate Elrabolt életek című könyvét akartam elolvasni, és megkértem a férjem, hogy töltse le azt a könyvet. Mivel nem jutott eszembe a címe, úgy írtam le, hogy aminek a borítóján egy szőke, hosszú hajú kislány áll, háttal a semmi közepén. Ő pedig Péterfy-Novák Évától az Egyasszonyt vette meg nekem, aminek ugyanez volt a borítóján az első kiadásban. Ez volt a sors keze.
– Milyen értelemben?
– Pont egy újabb, sokadik mélyponton voltam, és már semmi nem maradt a kezemben, amivel a frusztrációmat, a depressziómat, a tehetetlenségemet és a dühömet tudtam volna kezelni… És pechemre még a férjem is rossz könyvet töltött le. Minden mindegy alapon azért nekiültem, és az az este szó szerint megváltoztatta az életem. Addig azt gondoltam, csak úgy lehet írni, ahogy a „nagyok”. A régiek közül Jókai vagy Mikszáth, a kortársak közül meg az egyetlen, akit ismertem, Grecsó Krisztián volt. Számomra ez volt az első olyan könyv, ami úgy volt megírva, hogy azt egy fáradt és kimerítő nap után sem volt gond megértenem. Nem használt bonyolult és összetett írói képeket, barokkos körmondatokat. Egyszerűen, mégis igényesen volt megfogalmazva, mély, emberi érzéseket és igazi mondanivalót adott át közvetlen, de nem bratyizós stílusban. Sosem gondoltam volna, hogy van létjogosultsága az ilyen jellegű irodalomnak is.
– Ez adta tehát az első löketet?
– Igen. Ráadásul az írás lehetőségével találtam egy egérutat, egy eszközt, amivel rendszerezhettem a gondolataimat. Ahol őszinte lehettem, modoroskodás, tabuk és önfegyelem nélkül. A történet szó szerint kifolyt belőlem, nem tudtam megállítani. Sosem éreztem még ilyet azelőtt.
– A családtagok hogyan fogadták az ötletét, hogy könyvet ír az életükről?
– Nem állt szándékomban könyvet írni, egyszerűen csak írtam, írtam éjszakákon át. Egyetlen célom volt: kiadni mindent, ami fojtogat. Amikor túl voltam az első nagyobb blokkon, megmutattam a férjemnek. Azt mondta, egyszerűen hihetetlen, hogy annak ellenére nem tudta letenni, hogy tisztában volt vele, mi fog következni. Ez késő ősszel történt, és karácsonyra kaptam tőle egy írókurzust ajándékba. A gyerekeket különösebben nem vontam be a folyamatba. Ez számomra egy nagyon személyes, intim dolog volt, és hangsúlyozom: nem könyvet írtam. Egyszerűen csak kiírtam, ami kikívánkozott.
– Mégis könyv lett belőle.
– Ez valahogy nem volt tudatos, inkább azt mondanám, hogy így alakult. A Péterfy Akadémia kurzusára jártam, ahol személyesen találkoztam Péterfy Gergellyel és Évával. Egy alkalommal aztán összeszedtem a bátorságomat, és odaadtam nekik a kész kéziratot. Titkon abban reménykedtem, hogy ott felejtik a Hadik Kávéházban egy széken, de nem így történt. Gergely néhány nap múlva írt, hogy őt igen nehéz meglepni, de nekem ez most sikerült. Dolgozzunk rajta, mert érdemes.
A kiadónak is úgy küldtem el, hogy akkor ez most elment, úgyse fogják elolvasni. Három nap múlva jött a válasz, hogy megvennék a jogokat.
– Még ekkor sem rémült meg a család?
– Mielőtt aláírtam a szerződést, többször átbeszéltük a helyzetet. Én Eszterrel kettesben külön is. Nem olvasta a könyvet, de részletesen elmondtam neki, hogy miről szól, és azt is, hogy miért olyan fontos nekem. Azt kérdezte: Anya, leírtad azt is, hogy milyen csúnyán bántak velem a felnőttek? Igen, mondtam. Akkor jó, válaszolta. Ennyi volt.
– Ha utólag valamelyik döntését megmásíthatná, melyik lenne az?
– Kiábrándító leszek: ha visszaforgathatnám az időt, a körülményeket ismerve sosem vágnék bele a nevelőszülőségbe. Viszont körültekintően, hogy senki ne lássa, bemosnék egy mocskos nagyot az iskolaigazgatónak, aki miatt annyit szenvedett a lányom.
– Gondolkodik a folytatáson? Hiszen még messze nem lezárt történetről van szó.
– Lehetséges. A könyv nem azért született, mert unalmamban írói babérokra vágytam, hanem mert úgy éreztem, van mondanivalóm az embereknek egy olyan témáról, amiről kell, és amiről hitelesen tudok beszélni. A fogadtatás eddig pozitív, és ha azt érzem, hogy van létjogosultsága a folytatásnak, megírom. De ahhoz kell egy belső indíttatás is, egy jelképes fenékbe rúgás, mert én nem vagyok profi. Csakis olyan dolgokról tudok írni, amelyek érzelmileg megérintenek, felkavarnak. Azóta viszont rengeteg minden történt, ami már most gond nélkül kitenné a folytatás alapanyagát, minden fronton, minden történeti szálon.
– Azután, ami Eszterrel történt, mennyire sérült az igazságszolgáltatásba vetett hite?
– Már nem hiszek a földi igazságszolgáltatásban. Sem itt, sem Magyarországon. Főleg, ami a nők és a gyerekek igazát illeti. Így én az igazságszolgáltatásnak egy sajátos útját választottam.
Tudja, én elmentem a falig, és még csak egy bocsánatkérést sem sikerült kicsikarnom senkitől. Nemhogy igazságot vagy felmentést az áldozatnak.
És nem is abba haltam majdnem bele, ami történt, hanem abba, ahogyan a társadalom ezt kezelte: félvállról, érdektelenül, közönnyel. A lányom a világból és az igazságszolgáltatásból csak ezt látta, csak ezt tapasztalta. És akkor jött ez a makacs, konok elszántság, hogy én ezen akkor is változtatok, ha a fene fenét eszik is.
– Milyenek voltak a visszhangok?
– A könyv egyik értékelője azt rótta fel nekem, hogy miként mertem ilyen részletesen írni ezekről a traumákról, hiszen tudom, hogy ennek örökre nyoma marad, és mit fog ehhez szólni a gyerekem, ha felnő. Hát én eltettem a lányomnak egy példányt a könyvből, és gyűjtöm neki a kommenteket, a visszajelzéseket. Én képtelen voltam beletörődni, és így harcoltam ki az ő felmentését a világtól. Azoktól, akikből még nem veszett ki ez az érzés, és boldog vagyok, hogy nem csalódtam, mert rengeteg ilyen erkölcsileg szilárd ember létezik. Csak sajnos nem azokban a pozíciókban, ahol változást generálhatnának. És igen, remélhetőleg nyomot hagyok ezzel a történettel sokakban, köztük benne is. De ezek pozitív nyomok. S bár a független és pártatlan igazságszolgáltatás rendszerében már nem, az emberi jóságban még mindig hiszek.
– Németországban élik az emigránsok életét. Hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy otthon hosszú ideig a migránsokkal ijesztgették az embereket?
– A migránsozás csak egy túlcsicsázott, de alapvetően jelentéktelen lap a politikai pakliban. Véleményem szerint Németországgal ellentétben Magyarországon sosem volt „migránshelyzet”. A Nyugat felé tartó menekülthullám nem befolyásolta az ország gazdaságát, közbiztonságát – néhány határmenti kisközségtől eltekintve –, nem kellett újjászervezni az emberáradat miatt a közoktatási rendszert, a gyermekek napközbeni ellátását, vagy kibővíteni a szociális juttatások körét. Nem kellett megszervezni a tömegesen betelepülők társadalmi integrációját sem. Ez egy vaktöltény, amit számtalanszor el lehet sütni minden különösebb következmény nélkül. És ami elég hangos ahhoz, hogy elterelje a valós problémákról a figyelmet.
– Viszonylagos győzelemmel ér véget a könyv a két és fél éves Lulu kapcsán, ám ahogy megjegyzi, „örökbérletet nyertek ebbe a cirkuszba”. Azóta történt valami fejlemény?
– Érdekes módon sokan hepiendként értelmezték a befejezést, pedig feltett szándékom volt, hogy ne így legyen! Azt akartam megmutatni, hogy bár megnyertünk egy csatát, egyben arra is rájöttünk, hogy a háborút viszont elbuktuk. Hiszen azzal, hogy a nevelt lányom, Lulu az életünk része maradt, bebiztosítottuk az életfogytig tartó hadiállapotot, amit a legnagyobb jóindulattal se lehet győzelemként definiálni. Másrészt arra akartam rákényszeríteni az olvasót kegyetlen és szadista módon, hogy ne tudjon fellélegezni. Ne kapjon feloldozást, ne érezzen megkönnyebbülést a végén. Élje át azt a fojtogató bizonytalanságot, ami mind az nevelőszülők, mind az áldozatok életének szerves része.
