Stájn Emma: Kőbölcső | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
A Stájn család a hazai mutyizás elől költözik át Németországba, mert úgy érzik, itt nincs és nem is lehet jövőjük. Majd magukhoz vesznek egy kétéves, tündéri ukrán kislányt, akit drogfüggő szüleitől vett el a gyámhatóság. Ám ezzel olyan események láncolatát indítják el, amely majdhogynem a család teljes széthullásához vezet. Megrendítő és igaz történet a közöny fojtogató erejéről.
Van, amikor a szeretet már nem elég – áll a borító tetején. Naivan azt gondoltam, hogy ebben van valami bújtatott romantika. Valami „ketten a világ ellen”-szerű nekifeszülés, hogy persze eleinte azt hisszük, hogy nem elég, de akkor megszórjuk egy kis doppinggal (akarattal, odafordulással, figyelemmel), és akkor mégis, jöhet a könnyes összeborulás. Valahogy így is álltam neki a könyvnek. Arra gondoltam, hogy a sírós részeket majd átugrom.
Aztán azon kaptam magam, hogy éjjel fél három felé jár, és én még mindig nem tudok elszakadni a Stájn család történetétől. Mert egyszerűen tudnom kell a végét, hogy vajon kibírták-e, ki lehetett ezt bírni, és vajon van-e egy ilyen helyzetnek megnyugtató végkifejlete. Ezek a kérdések dörömböltek a fejemben, miközben habzsoltam a lapokat. És közben nem hittem a szememnek. „Nem tudok olyan hangosan ordítani, hogy bárki is odajöjjön hozzám és megkérdezze, mi fáj. A közöny az immunrendszer szerves alkotóelemévé, az elfogadás szinonimájává vált itt, Európa egyik mintaállamában.”
Mármint az annyira irigyelt Németországban. Mármint abban a világban, ahol nem forgatnak szélesvásznú filmet a jók győzelméről.
Jó pár évvel ezelőtt hagyták maguk mögött a hazájukat, mert nem akartak végképp elsüllyedni a mutyik tengerében (visszadátumozott jelentések, ostoba és rövidlátó vezetők, az állásvesztés réme). Az új haza új kihívásokat (a rendőr férj egy időre tetoválóművésznek állt) és nyelvi zűrzavart hozott – a gyermekek maguk közt németül, a szülőkkel viszont magyarul beszélnek, de megesik, hogy magyar logikával ragozzák a német igéket, vagy fordítva. Ám ez még mind beleférne a decens emigráns létbe. Csakhogy az anya, Stájn Emma egy nap úgy dönt, hogy elég a két állás és két műszak őrlőmalmaiból, ő anyaként szeretne részt venni a gyermekei életében, és nem családfenntartó idegenként. A megoldás: főállású anya lesz, vagyis nevelőszülő. Traumatizált gyermekek speciális, szakképzett nevelője, amely stabil jövedelmet ígér, és folytonos együttműködést kér a német gyámhivatallal.
Meg is érkezik a családba a kétéves, szőke, angyali ukrán kislány, Lulu. És ezzel elszabadul a pokol.
A kislány múltja csupa trauma: erőszak és drogfüggő szülők, és bizony a verésekből neki is kijut. Az első pár gondtalan nap után pedig kiderül, hogy a sérelmek nem múltak el nyomtalanul. Például, amint Endre, a férj leül a vacsoraasztalhoz, a kislány félórás, elviselhetetlen hisztériarohamot kap, és lassan kiderül, hogy az anyán kívül senkit sem képes megtűrni maga mellett. Ő viszont (meg az étel), annyira kell, mint a drog. Így von áthatolhatatlan kőfalat kettejük közé, kirekesztve a család többi tagját, akiket amúgy láthatóan nem is kedvel. A dilemma húsbavágó: csak úgy lehet jó és lelkiismeretes anya, ha ezáltal lemond mindenki másról.
És ez még nem minden. Ugyanis a vér szerinti anya nem mond le a gyermekéről, és a kötelező havi láthatások időnként még azt a kis eredményt is lenullázzák, amit nagy nehezen elérnek Luluval. Arról nem beszélve, hogy az ukrán nő koszos, büdös, cigány családnak tartja őket, és kábé így is viszonyul hozzájuk. A törvények értelmében viszont – és talán ez a legborzasztóbb – a két és féléves kislányt arra kellene felkészíteni, hogy „egy napon”, „valamikor”, „talán” visszakapja az édesanyját. Vagyis ne az otthonának tekintett helyet fogadja el otthonként, ne az anyjának hívott nőt tekintse anyjának, hanem valakit, akit havonta lát csupán, és nem is tudja, hogy hol él.
Ebbe a helyzetbe robban aztán fel az igazi atombomba: a vér szerint lányát, Esztert szintén trauma éri a saját iskolájában, nyolcévesen. A történet olyan hajmeresztő, hogy másodjára sem könnyű megemészteni. Ám még inkább felfoghatatlanabb az, ahogyan a német hatóságok reagálnak. Ahogy, jobb híján, megpróbálnak napirendre térni az ügy fölött. Sőt azt is elvárnák, hogy a zaklatót és a zaklatott ugyanúgy tanuljon tovább egy osztályban, mintha mi sem történt volna…
A Kőbölcső ritka és felkavaró történet az anyaság és a szeretet feneketlen csapdáiról. Arról, hogy a világ nem az áldozatok és a gyengék, hanem a közöny pártján áll, amelyről ráadásul elfogadásként szónokol. Egyáltalán nem mozdul meg egy „rendszer”, hogy korrigálja a bajt, nincsenek szuperhősök, csak a labirintusban bukdácsoló szülők, akik kénytelenek belátni: néha a szeretet sem elég. Segítők persze akadnak, ám ez nem vezet olyan végkifejlethez, mint amilyeneket a moziban szoktunk meg. Minden győzelem csak pillanatnyi, a család igazából örökbérletet nyert egy végeérhetetlen cirkuszba. (A szerzővel itt olvashat interjút.)
Stájn Emma nem író. Ez onnan is látszik, hogy túl sokszor használ nyelvileg kiüresedett és elkoptatott fordulatokat, néha kicsit erőltetetten humorizál. Ám épp attól, hogy nem író, vagyis nem nyersanyagként kezeli a vele megtörtént eseményeket, nem épít belőle rafinált katedrálist, hanem szinte nyers őszinteséggel pusztán elmeséli, nos, ezzel éri el a legnagyobb hatást.
Minden szava átüt a papíron, és egyenesen a mellkasunk felé tart. És nem lehet elugrani előle. Nem lehet félretolni.
Ritkán olvasni olyan könyvet, amely ennyi dilemmát, ennyi feszítő kérdést fogalmaz meg az olvasóban anélkül, hogy különösebben moralizálna. A Kőbölcső egyszerűen letehetetlen, mert igaz, és nincs is más eszköze, csak az igazság.
