Milyen szerepet kapott az északi-tengeri német sziget, Helgoland a tudomány történetében? Miben tévedett Lenin Ernst Mach-hal és Bogdanovval szemben, és mi köze Schrödinger macskájának Heisenberg ötletéhez? Mindezt megtudhatjuk a magyar olvasók előtt már messze nem ismeretlen olasz fizikus könyvéből. Megtudhatjuk? Talán csak úgy gondoljuk! De hát ez is a kvantummechanika lényege.

Van Németország északi partjainál egy különleges sziget, homokos strandokkal és magas, tengerbe zuhanó sziklákkal, a neve Helgoland, azaz Szent Föld. Jelentős szerepet játszott a történelemben, mert a 19. század elején a britek által megszerzett szigetet a németek Zanzibárért cserébe kapták meg, hogy aztán az első, majd a második világháború alatt elképesztő erődrendszerré alakítsák hét emelet mély bunkerrendszerrel. Emiatt aztán 1945-ben Helgolandot a britek majd ezer harci gépe szinte a földdel tette egyenlővé.

A széljárta sziget azonban a tudománytörténetben is szerepet kapott, ugyanis a fiatal Werner Heisenberg fejében itt fogant meg a fizikát és egész világunkat teljesen átalakító kvantummechanika gondolata. Azé a diszciplináé, amely a mai műszaki fejlődésünk alapja a számítógépektől az atomerőművekig. Carlo Rovelli olasz fizikus, Heisenberg kései pályatársa, mellesleg tapasztalt ismeretterjesztő (legutóbb A tudomány születése című könyvéről írtunk), ezért adta ezt a címet könyvének, amelyben nem kisebb célt tűz maga elé, mint hogy bemutassa és megértesse az olvasóval e tudományágat. Illetve ennyire a szerző sem optimista, hiszen már a Nobel-díjas elméleti fizikus, Richard Feynmann is megjegyezte: senki sem érti a kvantumokat. Ezért úgy finomít: ahhoz szeretné hozzásegíteni azokat, akik nem ismerik a kvantummechanikát, hogy – már amennyire az ember képes rá – felfogják, mi is az, és mi következik belőle.

Nem is azt szeretné magyarázni, hogy miképp érthetjük meg, hanem inkább, hogy miért olyan nehéz megértenünk.

Ez már realistább cél, bár a kötetben mégis többször nekirugaszkodik a lehetetlennek, méghozzá képletek és laikusok számára nehezen követhető gondolatmenetek segítségével. Ami számomra és azok számára, akik valamilyen – jobbára pontatlan – elképzeléssel mégiscsak rendelkeznek a kvantummechanika lényegéről és főleg szerepéről világunk működésében, igazán érdekes és követhető Rovelli könyvében, az a tudománytörténeti vonal.

A gondolat fejlődése és kiteljesedése Heisenberg, Niels Bohr, Max Born, Wolfgang Pauli, Paul Dirac, no meg persze Einstein és a macskája kapcsán is jól ismert, a meglehetősen szabados életű Erwin Schrödinger számításainak és felismeréseinek sodrában. Hogyan került sor arra, hogy a kvantummechanikát alkalmazzák az atomok szerkezetére, a kémiai kötések és a különböző halmazállapotú testek fizikájára, a lézerekre, a félvezetőkre, a csillagok és a galaxisok kialakulásának fizikájára. Azzal, hogy a konkrét fizikai változókat mátrixokkal, a számokat, táblázatokkal helyettesítették, valami teljesen új előtt nyitottak ajtót: bizonyosságok helyett valószínűségeknek.

Milyen egyszerű is volna, ha mindent világosan látnánk a kvantummechanikában! Pedig Heisenberg abból indult ki, hogy csak megfigyelhető dolgokat írjunk le, Max Born pedig hozzátette: az elmélet csak valószínűségeket jelez. Végül a harmadik alapgondolat a világunk szemcséssége, tehát hogy anyag és energia diszkrét szemcsék, kvantumok szerkezeti halmaza. Egy anyagrészecskére értelmezve a kvantummechanika azt mondja meg, mekkora valószínűséggel fogjuk ezen vagy azon a ponton megtalálni, ha megfigyeljük. Ez így mind nagyszerű, és Nobel-díjak serege követi a jeles tudósok elméleti felfedezéseit.

A kvantummechanika józan paraszti ésszel felfoghatatlan mibenlétét legjobban talán Schrödinger híres macskás gondolatkísérlete példázza, amely azt próbálta szemléltetni, hogy a részecskék egyidejűleg több helyen, különféle állapotokban, úgynevezett szuperpozíciókban lehetnek.

A bezárt dobozban lévő képzeletbeli macska mellett radioaktív anyag van, amelynek egy atomja egy óra alatt vagy lebomlik, vagy nem. Ha igen, akkor egy ciános doboz összetörik, és a macska elpusztul. Ennek eldöntéséhez azonban ki kell nyitni a dobozt. A fogós kérdés azonban az, hogy milyen állapotban van a macska a doboz kinyitása előtt? A kvantumelmélet szerint a macska hullámfüggvénye egy élő és egy halott macska hullámfüggvényét egyszerre tartalmazza. A gondolatkísérlet arra az abszurditásra is rámutat, hogy a macska élő, vagy holt állapota attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot.

Ha továbbmegyünk ezen a gondolatfolyamon, olyan fura elméletekhez jutunk, mint a többszörös univerzum, a sokvilág-értelmezés és egyéb spekulációk. Rovelli maga is bizonytalan, szóval ha untatják az olvasókat, ezeket a kvantummechanikát érintő vitákat nyugodtan átugorhatják. Bevallom, megpróbáltam tartani a frontot, de kidőltem, ahogy Dorothy és társai a Nyugati Boszorkány által megmérgezett mezőn az Ózban. Igaz, ahogy ők, én is feléledtem a következő fejezetre, amelyben filozófiai fejtegetések sorakoztak a kvantumelmélet relációs értelmezéséről, vagyis arról, hogy a dolgok csak más dolgokkal való kölcsönhatásaikban léteznek, és ennek folyományaként a kvantumelmélet annak az elmélete, ahogyan a dolgok befolyásolják egymást. Persze a szerző sem biztos abban, hogy még követik, önkritikusan hátra is néz, remélve, nem veszítette el mostanra olvasóit. Időről időre, akár egy búvópatak, valóban tovább lendít egy ismerősnek vélt, segítséget nyújtó gondolat.

A kvantumelmélet megértéséhez a valóságfelfogásunkat kell megváltoztatnunk. Ahogyan a 19. század több forradalmára is tette. Itt az átlagolvasó is rezonálni kezd a könyv szövetével.

A filozófiatörténet és a kvantummechanika közötti párhuzam több mint figyelemreméltó. Ahogy Heisenbergtől, Paulitól és Schrödingertől eljutunk Ernst Mach, Bogdanov és Lenin harcáig, a mechanikus tudományszemlélet, a metafizika és a korszerű tudományfelfogás politikába is átnyúló ellentétéig, az a könyv egyik kiemelkedő – bár Rovelli szerint elkalandozó – része.

Einstein, bár sok tekintetben megtermékenyítő hatással volt a kvantummechanikára, idegenkedett tőle, jóllehet elismerte, hogy előrelépés a világ megértésében. „Isten nem kockajátékos”, veti a bizonytalansággal operáló elmélet ellen. „Ne szabd meg Istennek, hogy mit tegyen!”, válaszolt rá Niels Bohr, amivel a bölcs dán azt akarta kifejezni: a természet sokkal gazdagabb a mi metafizikai előítéleteinknél. Gazdagabb képzeletű nálunk.

Rovelli a kvantumok értelmezésének tett filozófiai próbálkozások közepette jut el az indiai Nágárdzsunáig, az i.sz. utáni 2. században élt buddhista gondolkodóig, aki szerint nincsenek dolgok önmagukban, egymástól függetlenül. A kvantummechanikával való egybecsengés az olvasónak is szembeötlő. Innen már csak néhány ugrás, hogy a szerző megmutassa azt az utat, amellyel a valóságot a kvantumelmélet által sugallt módon újragondolva eloszlatható a szellemi és a fizikai világ gyökeres eltérésének mítosza. Itt az olasz fizikus szabadon lendül át idegtudomány és számítástechnika között, miközben egy átfogó világképről beszél, amelybe akár bele is zavarodhatunk, de amely egyúttal felszabadító és szédítő hatású is. Jól rímelnek rá Prospero szavai Shakespeare Viharjában: Úgy látom, fiam, te döbbenten ülsz / vagy tán meg is ijedtél? Föl a fejjel!

CARLO ROVELLI legutóbbi művei: A tudomány születése; Hét rövid fizikalecke; Az idő rendje.

Gondolnák, hogy életünk szinte minden napján megfigyelnek minket? A digitális profilírozás jó üzlet, a számítógépes algoritmusok miriádnyi adatot elemezve alkotnak új fogyasztói csoportokat. Ehhez pedig szorosan kötődik a politika. Ahogy a háztartásigép-preferenciáimat rögzítik, ugyanúgy tesznek a politikai meggyőződésemmel is, így könnyen megközelíthetők lesznek azok, akik bizonyos ügyekre érzékenyebbek, esetleg félnek, vagy stabilan előítéletesek.

Nekikezdtem pár hónapja egy vaskos könyv olvasásának, amely címében viseli tárgyát: Politika a jövőben. Szerzője a brit Jamie Susskind. És tessék, nem sokra rá kitört a háború. Elborítottak a hírek és álhírek, a jövőről való spekulációk, s persze az is, miként csapódik le ez a koncentrált világpolitika a mi kis világunkban, amely régen volt ennyire kisszerű és mohó.

Ha önöknek is voltak hasonló érzései az elmúlt hónapokban, megértenek engem. Újságírói pályám évtizedei alatt megjártam pár háború peremét, de furcsa mód egyik esetben sem éreztem azt, amit mostanában. Hogy ettől összedől a világ, és nem lesz belőle semmi jobb… Most minden magára valamit is adó közíró előveszi a múlt századi porosz katonai teoretikus, Carl von Clausewitz rongyosra idézett mondatát, miszerint „a háború a politika folytatása más eszközökkel”. E szempontból nézve ez a jelenlegi véres rombolás is merő politika, meglehetősen jelenvaló, egyáltalában nem a jövőé.

Jamie Susskind, a kötet szerzője olyannyira témájába feledkezett kutató, hogy a 2018-ban megjelent könyvben nem is latolgatja a lehetőséget, hogy a jövőben, amelyet ő digitális életvilágnak nevez, lesznek-e olyan valódi háborúk, mint amilyen most Kelet-Európában dúl. Susskind a kor gyermeke, a fejlett és gazdag nyugati típusú világé. Ezek az országok gyakorló demokráciák, egymás közötti konfliktusaik megoldására nem használják a tradicionális háborút. Ami persze nem jelenti azt, hogy csapataik itt-ott ne állnának harcban valamilyen érdek védelmében.

De hogy visszatérjünk a kötethez, ebben a politológus-jogász a fejlett kapitalista demokráciák több szeletét is megvizsgálja abból a szempontból, hogy miként alakul majd át a társadalom, amikor a mindennapokban általánosan uralkodóvá válik az informatika, a robotok és mindaz, amit digitális életvilágnak nevez. Végeredményben sok szférában már ma is jelen van, sőt gyakran döntési helyzetbe is kerül a mesterséges intelligencia (MI).

Az emberek a demokratikus jogaikat csak a megfelelő tájékozottság birtokában képesek gyakorolni, ezért Susskind nagy terjedelemben taglalja az információ feletti uralom kérdését.

Az olvasó sokszor megáll és elgondolkozik: vajon a jövőről, vagy a jelenünkről szól-e az írás. Mert az emberiség nagy része máris okoseszközöket használ, rákapcsolódott az internet valamilyen formájára, ezen keresztül tájékozódik, vásárol, létesít kapcsolatokat.

Jelenleg a nagy nemzetközi korporációk gazdálkodnak velünk, szolgáltatásaik fogyasztóival. Feltérképezik szokásainkat, érdeklődésünket, és ezeket az információkat piacra dobják. Nem csak arról van szó, hogy háztartási gép ajánlatokkal áraszt el a rendszer, ha korábban a turmixgép árak felől kutakodtam rajta. Ugyanúgy kezeli szellemi és politikai érdeklődésemet, szexuális orientációmat, szokásaimat és szenvedélyeimet. Ezeket kereskedelemi forgalomba bocsátják, és jól keresnek vele. Ahogy a szerző felhívja rá a figyelmet, mi fogyasztók mindebbe boldogan egyezünk bele, amikor a digitális óriáscégekkel szerződést kötünk. Hiszen ki olvassa el az apróbetűs vállalásokat?

Miközben a digitális világ elképzelhetetlen információtömeget tesz hozzáférhetővé, a politikai technológia a lehető legprimitívebb kínálattal árasztja el a világot, ehhez pedig a legfejlettebb informatikai eszközöket használja.

Itt látható leginkább, hogy napjainkra mennyire elmosódott a határ a magán- és az állami szféra között. A digitális cégek elkerülhetetlenül viszonyba kerülnek a politikai pártokkal, majd a hatalommal. Ez utóbbi használja őket, de függ is a hatalmuktól. Legalábbis a mai pluralista modellben. A totalitásra törekvő berendezkedésekben az állami és a magánhatalom többnyire megkülönböztethetetlen. Jó példa erre Oroszország, ahol a hazai és a nemzetközi közvélemény befolyásolására troll farmokat hoztak létre. (Erről részletesen itt tájékozódhat.)

Ezeket a központokat, ahol tömegével dolgoznak az orosz állami narratívát közvetítő, valamint az orosz érdeket közvetve szolgáló kommentelők, formálisan magáncégek tartják fenn. A magáncéget egy oligarcha tulajdonolja, akinek számos lukratív biznisze van a magánhadseregtől a közélelmezésig. A vagyon kötelez! Vlagyimir Putyin orosz elnök házi dollármilliárdosai nagy jövedelmükért cserébe beszállnak a hazai és a nemzetközi politikába is.

Az információ feletti uralom régi attribútuma a politikai hatalomnak. Ez napjainkban is így működik, elég csak belenézni a hazai állami média műsoraiba. Senki nem vádolhatja meg a szerkesztőket, hogy többféle forrással, vitázó véleményekkel zavarnák meg a fogyasztóik elméjét. Az egyoldalúságon kívül történelmileg is tartós elem a hírhamisítás, az álhír, amelyet csak mostanában neveznek angol szóval fake news-nak. (Az alternatív tények veszélyiről írt remek könyvet Åsa Wikforss, a Stockholm Egyetem elméleti filozófia professzora, a Svéd Királyi Tudományos Akadémia tagja. Vele készült interjúnkat pedig itt találja.

A hírhamisítás szintén egyidős a politikával. A digitális világban a fogyasztó – amennyiben ezt akarja – elképzelhetetlen hírválasztékból váltogathat. Sokszor hallom, ahogy egyesek felróják félrevezetett polgártársaiknak, hogy nem jártak utána az igazságnak, hiszen elérhető volt számukra a hiteles információ. A hiteles, és több megbízható forrásból származó értesülések gyakran alulmaradnak az attraktív álhírekkel folytatott harcban. Vagy egyszerűen eltűnnek az álhírek tengerében.

A totális állam valósággal lubickol a digitális lehetőségek óceánjában. Susskind a könyvében még csak lehetőségként ír a polgárok ellenőrzésének, besorolásának, értékelésének és büntetésének digitális lehetőségeiről.

Ma már azonban tudható, hogy ilyen létezik a Kínai Népköztársaságban. Az országot lefedő kamerarendszerek, az arcfelismerő programok rögzítik a polgárok közlekedési szabálysértéseit vagy esetleges utcai illetlenségét, és rosszpontokat osztogatnak érte. Aki így negatív tartományba jut, annak romlik a hitelképessége, nem juthat vonatjegyhez, esetleg más kellemetlenség éri. A hatóság elemzi a szereplését a közösségi hálón, s kiértékeli, hogy milyen politikai nézetei vannak.

Aki nagyon rossz kategóriába süllyed, arra átnevelő tábor is várhat – ha a gép ezt tartja célszerűnek. Lidérces. De nem kevésbé az, amiről Susskind könyvéből értesültem. Eszerint az Egyesült Államokban létezik olyan gyakorlat, amely szerint az elítélt által kitöltött kérdőívet egy algoritmus értékeli, majd a bíró ez alapján dönt arról, hogy az illetőt feltételesen szabadlábra engedik-e. De súlyosabb is lehet a büntetés, ha az MI azt feltételezi, hogy az elitélt a börtön után ismét bűncselekményt követ el.

Érdekes eleme még a könyvnek, amikor Jamie Susskind arról gondolkozik, milyen következményekkel jár a jövő társadalmára nézve a robotok elterjedése, ennek eredményeképp pedig a munkalehetőségek szűkössége, hiszen többek így csak látszatfoglalkoztatáshoz jutnak. Ezt a jelenséget technológiai munkanélküliségnek nevezi. Susskind foglalkozik a garantált jövedelem politikai hatásával is a digitális társadalomban. A jövő társadalma elviselhetőségének egyik, de talán a legfőbb kérdése a tulajdoné. Szerzőnk a kapitalista paradigma keretei között mozog, a magántulajdont a társadalom alapjaként látja.

A digitális életvilág Susskindnél azonban a mainál is elképzelhetetlenül nagyobb jövedelmi- és vagyoni különbséget hoz létre.

A szerző ennek az állapotnak a visszaszorítására, megfékezésre, esetleg felszámolására vonatkozó elképzeléseit is bemutatja (Torma Péter fordítása). Mint írja, „olyan rendszert kellene kidolgoznunk, amely képes megőrizni a technológiának köszönhető gazdasági csodákat, ugyanakkor több mindenki számára teszi lehetővé, hogy részesedhessen belőlük.” Majd felsorolja azokat a módszereket, amelyeket szerinte az államok alkalmazhatnak a technológiai folyamatokkal keletkezett óriásvagyonok szabályozására a társadalmi feszültségek csökkentése érdekében.

Jamie Susskind könyvében nem válaszol minden kérdésre. Például hogy lehetséges lesz-e a demokratikus politizálás a jövőben, avagy a technológiai fordulatok olyan túlhatalmakat hoznak létre, amelyek eleve kizárják a hatalmon lévők időnkénti leváltását. (Miközben működnek világunkban stramm diktatúrák, amelyek képesek élni a legmodernebb technológia furfangjaival a hatalmi manipulációk, megfigyelések, információszabályozás és a választások meghamisítása terén is.) Hogyan valósul meg a hatalmi ágak szétválasztása, ha a digitális életvilág elkényelmesedett társadalma MI-re bízza a döntéselőkészítést, de talán azt is, hogy emberi, etikai kérdésekről, hatalmi és jogegyenlőségi ügyekről döntsön.

Egyébként egyre kevésbé félek a mesterséges intelligenciától. Miért félnék, hiszen a mai világban a felnőttnek tekintett, polgári jogokkal felruházott társadalmak elképesztően önzők, félrevezethetők, könnyen lemondanak jogaikról némi juttatás reményében a vélt biztonságért, és szívesen hisznek a sztereotípiákban. Ráadásul demokratikus választásokkal tartják hatalomban azokat, akik belőlük élnek.

A jó hír, hogy a génszerkesztés módszerével már idegen gén bevitele nélkül is lehetséges úgy átformálni a genetikai alkotórészeket, hogy egy öröklött betegséget megelőzzünk. A felfedezésért 2020-ban kémiai Nobel-díj is járt. A rossz hír pedig az, hogy vajon mit kezdene egy ilyen isteni lehetőséggel egy olyan ördögi ember, mint Adolf Hitler.

Vannak a tudománytörténetnek olyan hősei, akik felfedeztek valami nagy dolgot, de miközben a mindent legyőző tudásvágy fűtötte őket, még nem gondoltak bele, hogy mit kezd majd felfedezésükkel az emberiség. És bizony volt, amikor később nem az sült ki a dologból, mint amit tiszta lelkesedésükben elképzeltek. Vagy épp az események vettek tőlük független, számukra erkölcsileg vállalhatatlan fordulatot. Gyakran egy-egy tudós feltámadt lelkiismerete – akár saját védelmükben is – társadalmilag fontos akciókat, írásokat, könyveket szült.

Ilyen volt a nukleáris láncreakció úttörőinek sorsa is. Az ötlet atyját, Szilárd Leót bántotta az elméletén alapuló atombomba létrehozása, és fellépett az erre épülő fegyverkezés ellen, ahogy a Manhattan-terv igazgatója, Robert Oppenheimer is megpróbált szembeszállni a részben általa létrehozott fenyegetéssel. A washingtoni hadügyminiszternek tartott jövendölésszerű beszámolójában kifejtette, hogy az atombomba következményeként a jövőbeli háborúk lehetetlenné válnak, mivel használatuk a világ pusztulásával járna.

Ez a lelkiismeretfurdalás ihlette Jennifer A. Doudna és Samuel H. Sternberg most megjelent könyvét, a Meghekkelt teremtést is. Doudna 2020-ban a génszerkesztés néven ismert módszerért megkapta a megosztott kémiai Nobel-díjat a technika másik úttörő hölgyével, Emmanuelle Charpentier francia kutatóval együtt. Ez az eljárás első hallásra messze nem jár olyan végzetes következményekkel, mint egy atomháború, de akiben felrémlenek Aldous Huxley Szép új világának genetikailag szelektált emberei, azonnal beleborzong a gondolatba.

Merthogy a génszerkesztés – szakmai rövidítéssel a CRISPR – olyan módszer, amellyel minden eddiginél pontosabb módon lehet formálni az örökítő anyagot. Nem kívülről bevitt, más élőlényekből kiemelt génekkel, hanem a saját géneken belüli variálással, kiemeléssel, átszabással. Ráadásul a technológia viharos gyorsasággal terjedt el az egész világon, és ma már minden laboratóriumban jelen van, viszonylag kis befektetéssel bárhol elvégezhető a génszabászat. Ép ésszel a technológiáról elsőként annak haszna juthat az eszünkbe, így voltak ezzel a felfedezők is. Hiszen így gyógyíthatóvá válhatnak azok az örökletes betegségek, ahol egy adott mutáció vagy hibás DNS-szekvencia (bázissorend) áll a kóros elváltozás mögött. Ilyen esetekben a CRISPR elvileg képes visszafordítani az adott mutációt, vagy a sérült gént egészséges szekvenciával helyettesíteni.

Mivel a génolló könnyen megtalálja a célzott területet az örökítő anyagon és kijavítja a hibát, a módszer alkalmazását túlzott várakozások előzték meg.

Ma már alig van olyan betegség (az Alzheimer-kórtól a rákig), amellyel kapcsolatban ne említenék meg, mint lehetséges terápiás megoldást. Pedig sok olyan kór van, amelynél nem egyszerű megtalálni az okokat, vagy mert nem csupán az öröklődésre, vagy nagyon sok gén hibájára vezethető vissza, esetleg genetikai és környezeti okok kombinációja alakítja ki. Ilyen esetekben a génszerkesztés egyelőre még nem használható. Ráadásul – bár folyamatosan javítanak rajta – a CRISPR pontossága még mindig nem százszázalékos. Ezért, bár a szerző szerint a befektetők több milliárd dollárt költenek el a génszerkesztéssel foglalkozó biotechnológiai startup cégek gründolására, érdemes visszaemlékezni a korábbi géntechnológiai módszerek iránti felfűtött várakozásokra, melyeket kissé lehűtött az, hogy mindmáig nem váltak tömegessé.

Ezzel szemben a mezőgazdaságban már léteznek könnyebben elérhető módszerek. A kutatók a precíziós génszerkesztés segítségével olyan háziállatokat, teheneket, juhokat, sertéseket és kecskéket „alkottak”, amelyek erősebbek, izmosabbak lettek, és ehhez szintén nem kellett kívülről idegen gént beültetniük a sejtjeikbe, csak egy, már eleve ott lévő működését gátolták meg. Képesek olyan sertéseket is „létrehozni”, amelyek emberi transzplantációra alkalmas szervekkel rendelkeznek. És ez csak néhány példa. Olyan növényeket termesztettek, amelyek egy gén kiütésével vagy korrekciójával ellenállóbbá váltak bizonyos betegségekkel szemben. Ilyen például a lisztharmatnak ellenálló búza, vagy a nem barnuló krumpli, és a példákat hosszan lehetne még sorolni.

Itt is felmerül az aggodalom, hogy mennyire fogják a génszerkesztett növényeket és állatokat a sokak ellenérzését kiváltó GMO-khoz hasonlóan elutasítani.

Utóbbiak – az általános meghatározás szerint – rekombináns DNS technológiával létrehozott, tehát génbeültetéssel idegen fajok génjeit tartalmazó élőlények. Ez a génszerkesztésre nem igaz, s jóllehet a milliók által évtizedek óta használt GMO-k egészségügyi kárát tudományosan nem igazolták, a közmegegyezés a használatuk kapcsán máig hiányzik. A CRISPR-technológia ezzel szemben a meglévő gének apró módosításaival operál, ráadásul létezik „heg nélküli” génszerkesztés is, mikor is a beavatkozásnak semmi nyoma nem marad a genomon. Ennek ellenére már a génolló ellen is megindultak a tiltakozások, és Doudna attól tart, hogy ha ez folytatódik, a társadalom nem fogja tudni kihasználni a felfedezése által nyújtott lehetőségeket.

Persze a dolgok itt is többoldalú megközelítést igényelnek. A könyv például azt a hihetetlenül izgalmas potenciált is megemlíti, amely a génmeghajtás néven ismert technika és a génszerkesztés párosításán alapszik. A génmeghajtás arra ad lehetőséget, hogy bizonyos új géneket a hozzájuk társult tulajdonságokkal soha nem látott sebességgel, megállíthatatlan láncreakció gyanánt vezessenek be egy populációba. Ezt a módszert a génszerkesztés tette a gyakorlatban is alkalmazhatóvá, és már ki is próbálták a maláriaszúnyogokon, méghozzá úgy, hogy sterillé tett nőstényszúnyogokat terjesztettek el. Ha a módszert a mindennapokban is bevetnék, elvileg megszüntethetnék a maláriát.

Csakhogy itt már nagyon vékony a mezsgye a veszély és a haszon között. Ezért maguk a kutatók is kidolgoztak olyan megoldásokat, amelyekkel elméletileg hatástalanítani lehetne az ámokfutó módjára meghajtott géneket. Elméletileg.

Mert a legelővigyázatosabb tervezéssel sem lehet teljesen kizárni azt, hogy az ilyen gén kicsússzon az ellenőrzés alól, és felborítsa az ökoszisztéma egyensúlyát.

Mások „génbombának” is nevezik ezt, hiszen fegyverként is felhasználható az emberi szervezet vagy az élelmiszerforrások ellen.

A legnagyobb ellenállás azonban a csíravonalba történő beavatkozással szemben alakult ki, és a szerző erkölcsi vészjelzője is ennél a pontnál kezd villogni. Eddig ugyanis olyan testi sejtek genomjában szabdalt a génolló, amelyek csak az illető élőlény életén belül ható változásokat eredményeztek. Ám ha az ivarsejtek DNS-ében végzik a szerkesztést, az a következő generációkra is hatással lesz. És itt írják le a szerzők az egész könyv egyik kulcsmondatát: „Fogalmunk sincs ugyanis arról, hogy rendelkezni fogunk-e valaha is olyan szellemi és erkölcsi képességgel, amelyek alapján genetikai sorsunkat a kezünkbe vehetnénk.” Emiatt gondolják úgy, hogy itt kéne (egyelőre) megálljt parancsolni a génszerkesztés alkalmazásának.

Csakhogy az ember nem ilyen óvatos, és a kérdés csak az, hogy hol és mikor fogják ezt a határt átlépni. Szervezhetnek akárhány konferenciát az aggódó tudósok, bevezethetnek magukra nézve kötelező moratóriumot, biztos lesz valaki, akiben nem dolgozik majd az erkölcsi iránytű. Doudna egyik rémálma az, hogy egy kollégája megkéri, segítsen valakinek a génszerkesztés elsajátításában, és amikor odaviszi az illetőhöz, kiderül, hogy Adolf Hitler az.

És lőn: a génszerkesztést már használták is emberi embriókon 2015-ben Kínában: a kutató nyolcvanhat, eleve nem életképes magzatot használt a kísérletekhez. A kísérlet széles körű felzúdulást váltott ki, és nemzetközi elutasításhoz vezetett. Viszont adódhatnak olyan helyzetek, amikor valóban a csíravonal szerkesztése lenne az egyedüli módja annak, hogy egy gyermek genetikai betegség nélkül jöjjön a világra. Egyszóval rengeteg dilemma van a CRISPR alkalmazásával kapcsolatban, mindezekről szintén szó esik a könyvben.

A Meghekkelt teremtés első része a legnehezebben olvasható, ahol Dudna arról az útról ír, amelyen eljutott a felfedezésig. A módszer valóban nehezen érthető és a szerző inkább tudós, mint ismeretterjesztő, az olvasó itt sokszor már elveszti a fonalat a biokémiai lépések és a kísérletekben részt vevő tudósok sokaságát olvasva, amit a szerintem a nem igazán használható rajzok sem segítenek, de aztán jön a jobban érthető és társadalmilag relevánsabb rész, ahol a tudományos és társadalmi következményekről olvashatunk. A Meghekkelt teremtés igazából egy jelentős, felfedezéséért a kézirat elkészülte után Nobel-díjat kapott tudós útjának kordokumentuma. Kíváncsi lettem volna, mennyiben változott volna a mű, ha a stockholmi elismerés után írta volna meg.

Egy közmondás akkor is lehet igaz, ha valójában nem az? A mondásokban rejlő népi bölcsesség és tapasztalat tényleg nem törődik a határokkal? Hány szólást rejtett el Pieter Bruegel híres, 1559-ben készült festményén? A Tinta kiadó három jelentős válogatásából még ennél is több érdekesség derül ki.

Ritka eset, hogy a recenzens három friss könyvről is egyszerre szólhat. Főképpen, ha a három kötetet egy bordában szőtték. Hát még, ha háromszorosan: mindhármat a Tinta Könyvkiadó jelentette meg, mindhárom közmondásokkal, szólásokkal és más állandósult szókapcsolatokkal foglalkozik. Kettőnek szerzője, a harmadiknak pedig (társként Kiss Gáborral) szerkesztője Balázsi József Attila.

A szerkesztőpáros egy 1890-ben megjelent, akkor kicsit kócosra sikeredett kötetet alakított át finoman ollóval, fésűvel, meg nagy hozzáértéssel mai frizurájúvá – így kerül a kezünkbe Almásy János szorgalmas munkája (Magyar közmondások gyűjteménye – Több mint hatezer közmondás százötven témakörben). A szerző annak idején nagyon nagy fába vágta a fejszéjét. Több tucatnyi addigi közmondásgyűjteményből válogatta ki a legjelesebbeket, és adta közre belőlük a legfontosabbnak vélt bölcsességeket. Baranyai Decsi János 1598-ban (!) megjelent, Erasmus görög és latin közmondásokat magyarító kötetétől kezdte és a Magyar Nyelvőr című folyóiratnak a maga korában megjelent számainak átnézésével fejezte be. A példákhoz nem fűzött magyarázatokat, a kötethez azonban tartalmas előszót írt. Abban leszögezte: „a nép bölcselmi világa” leginkább a közmondásokban tárul fel, valamint, hogy nem egy bonyolult élethelyzetet akár egy közmondás felidézése is segíthet megoldani.

A mai kötet utószavában Balázsi ehhez hozzátesz egy rövid közmondás-világtörténetet és magyar történetet is. A maguk munkájáról pedig elárulja, hogy igyekeztek logikusabbá tenni az Almásy-mű szerkezetét, a szükséges esetekben magyarázattal látták el a ma már kevéssé érthető példákat, és ahol kideríthető volt, megjelölték az eredeti forrást. Az Előbb nő a bajusz, aztán érik az ész vagy a Ki mint vet, úgy arat ma sem kíván magyarázatot. A Füst árán nem ad el szelethez azonban nem ártott volna hozzáfűzni, hogy a jelentése: nem csaló, nem hazug az az ember, akivel kapcsolatban elhangzik a mondás.

Almásy példák egész garmadájával mutatta be, hogy ugyanabban vagy hasonló élethelyzetben élők a sorsukból ugyanolyan vagy hasonló tanulságokat vontak le, és egymástól nem sokban különböző közmondásokat kovácsoltak.

Egy korántsem ritka élethelyzettől ihletett igazságnak három változatát is idézte. Az elsőt egy 1713-as kötetből: Legjobb szakács az éhség, a másik kettőt a 19. század derekáról: Jó fűszerszám az éhség, illetve: Keserű babot is édessé tesz az éhség. Közülük az egyiket – érdekes, hogy épp a legrégibbet – napjainkban is hallani, a két újabb azonban ma már aligha él.

E könyvhármas vezérhajója (Szólásbúvárlatok – Állandósult szókapcsolataink, közmondásaink idegen nyelvi párhuzamokkal) bevezetőjének első oldalain Balázsi – inkább a szakemberekhez szólva – kifejti, hogy az állandósult szókapcsolatoknak miféle formái, lehetőségei vannak, ennek kapcsán pedig milyen nyelvészeti viták zajlanak, majd – már a laikus érdeklődőkhöz fordulva – ő is leszögezi, hogy a szókapcsolatokban többnyire mélyebb tartalom is rejlik, mint ami a szavakból „köznapiasan” kiviláglik. Vagy akár egészen mások is. Hiszen – mondjuk – a „bogarat tesz valakinek a fülébe” nem azt jelenti, hogy „rovart helyez valakinek a hallószervébe”, hanem azt, hogy „valaki valakit gondolkodóba ejt”. Egy-egy formailag teljességgel ellentétes tartalmú közmondáspárból adott helyzetben az egyik, egy másikban pedig az ellenkezője lehet igaz: Ruha teszi az embert vagy Nem a ruha teszi az embert.

Tegyük hozzá: mondandóját tekintve egy közmondás akkor is igaz lehet, ha valójában nem az. A kötetben szerepeltetett Nincsen rózsa tövis nélkül állítás tévedés, hiszen rózsa csakis tövis nélkül létezhet, lévén, hogy nem tövise, hanem tüskéje van. E tévedés ellenére ez a közmondásunk is bölcs és közérthető. És tegyük hozzá a hozzátevéshez: létezik, bár ritkább a Nincsen rózsa tüske nélkül változat is.

Balázsi majdnem másfél ezer különféle szókapcsolatot felsoroló – és magyarázó! – kötetének ötven tematikus fejezete az egészségtől a távolságjelölésig, az erdőtől az evés-ivásig, a színektől a testrészekig, a haláltól a hetes és hármas számon keresztül a szerelemig és a játékokig a mindenkori valóság nagyon nagy részét felvillantja.

Főképpen persze a régebbi korokat, de születtek közmondássá váló, vagy legalábbis közmondásszerű helyzet- és esetsummázatok is. A régi, tájjellegű Annyi a pénze, mint kutyában a bolha múlt századfordulós megfelelője, ha valakire azt mondják, hogy Hozzá képest még Rothschild is vak koldus. A kötet alkotója szinte lubickol a közmondások és a különféle rövidebb szókapcsolatok óceánjában, érezhető örömmel, derűvel szól összefüggéseikről, változataikról, továbbgondolhatóságukról – és bármelyik oldalt felütve vele lubickolhat az olvasó.

A fejezetek végén a szerző összesen hetvenkilenc nyelvből idéz eredeti nyelvű, és minden esetben le is fordított példákat. Angol és hindi, latin és maláj, finn és türkmén, orosz és zulu bölcsességek rezegnek együtt a magyarokkal. A legtöbb nem is egy hazai példát idézhet emlékezetünkbe: Sok víz folyik addig a tengerbe (izlandi), Azonos társaság, azonos csónak (vietnami), Egy fazékban nem lehet két kakast megfőzni (kenyai lujia), Egyik tizennyolc, a másik kettő híján húsz (orosz).

A könyv harmadát az olvasót segítő, gazdagító mellékletek teszik ki. Közülük is a legfontosabbak a magyar szókapcsolatokat ábécé-rendbe soroló, fejezetekbeli megtalálásukat könnyítő, valamint az idegeneket nyelvenként csoportosító oldalak. Nagyon érdekes a példák nyelveit, a beszélői számát és „használati országukat” bemutató táblázatsor (ide belekeveredett egy számtévesztés: a kínait nem 1200 milliárd, hanem 1,2 milliárd ember beszéli – a szöveges részben szerencsére a helyes adat szerepel). És természetszerűleg van a jeles munkának részletes irodalom- és névjegyzéke is.

Az oroszul nem tudók se riadjanak vissza a harmadik kötettől (Orosz–magyar közmondásszótár – 1400 orosz közmondás magyar megfelelőkkel és művelődéstörténeti magyarázatokkal) – bár akik ismerik a nyelvet vagy legalábbis vannak felidézhető iskolai emlékeik, azoknak azért jobban „kezükre áll” a könyv. A szerző a bevezetőben szól a közmondásról, mint népköltészeti műfajról, agyagtáblába karcolt sumer bölcsességekről. Arról, hogy az európai közmondásoknak majdnem a kilenctizede a 11–16. századi kútfőkben jelent meg először, nagyon soknak léteznek irodalmi előzményei és megfordítva, közülük nagyon sokat idéznek az irodalom nagyjai. És arról is, hogy a közmondások képzőművészeket is megihlettek (az említettek köréből kiemelkedik az idősebb Pieter Bruegel, aki egy 1559-es képén 126 németalföldi szólást, közmondást jelenített meg).

Kedvébresztő a bevezető, utána „muszáj” belelapozni az orosz ábécé szerint sorakoztatott közmondásfejezetekbe. Azok nemcsak a példák magyar fordítását adják meg, hanem értelmezik is őket, sokuknál a születésükről, önálló életükről és jó néhány harmadik és többedik nyelvű megfelelőjükről is szólnak. A За чужим забором трава зеленее közmondást legelébb fordítja Balázsi: Más kerítése mögött zöldebb a fű. Utána közli a magyar egyenértékeseket: A szomszéd rétje mindig zöldebb és Szomszédasszony tyúkjának nagyobb a tojása.

Majd felsorol orosz hasonlókat, aztán egy azonos tartalmú, bár sokkal régebbi angolt: The grass is always greener on the other side of the fence, azaz „a fű mindig zöldebb a kerítés túloldalán”. És elmondja, hogy az orosz közmondás egy kanadai slágerszerző The Grass is Always Greener című dalából származik. Érdekességképpen hozzátehetjük egy 1993-as amerikai filmvígjátéknak a nem fordított, hanem a közmondástól ihletett, itthon kitalált magyar címét: A szomszéd nője mindig zöldebb. A kötet későbbi helyén feltűnik egy magyarra szó szerint fordított orosz változat is: A szomszéd tyúkja libának látszik.

Ezt a kötetet is seregnyi mutató zárja, közülük az egyik legérdekesebb az orosz közmondások idegen nyelvű változatainak felsorolása.

Talán már az is elegendő lenne, ha nem az érzelmeinknek, hanem a számoknak hinnénk. Amelyek például világosan megmutatják, hogy az irdatlan környezetszennyezés árán előállított élelmiszerek milyen megdöbbentő részét dobjuk szemétbe, vagy rakódik le felesleges kalóriaként. Vagy milyen áron teszünk meg egy kilométert. Vaclav Smil műve egyszerre számszerű tűnődés és keserű kijózanodás korunkkal és jövőnkkel kapcsolatban. És megkerülhetetlen olvasmány.

A cseh-kanadai közgazdász és környezetkutató, Vaclav Smil 2020-ban jelentette meg az elmúlt évtizedben született hetvenegy írását tartalmazó, A számok nem hazudnak című kötetét (a magyar fordítás Kelemen László érdeme). A címe tökéletesen igaz: hiszen +3 meg +3 az koroktól, világrészektől, hőmérséklettől, politikai rendszertől függetlenül +6, és az sem kérdőjelezhető meg, hogy +8 köbgyöke az +2. Az pedig nem a számok bűne, hogy ilyen-olyan emberi tevékenység nem egyszer – jócskán tapasztalhatjuk ezt napjainkban is! – bűnrészessé, a valóságot meghamisítani igyekvők tettestársává teszi némelyiküket.

Eközben sem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a számok „rátartiak”. Csak azoknak tárják fel az igazságot, akik előítéletek nélkül figyelik, olvassák, nézik őket, és akiknek legalább annyi matematikai ismeretük van, hogy egy tonna nem száz, hanem ezer kilogramm, hogy a millió nem milliárd, és ha valami másvalaminél egy, két, három nagyságrenddel kisebb vagy nagyobb, az az alapmennyiségnél tízszer, hússzor, harmincszor kisebbet vagy nagyobbat jelent. Könyve főszereplőihez hasonlóan Vaclav Smil sem hazudik. Amit bizonyosan tud/tudhat, azt bizonyossággal írja le. Amiről pedig csak becslései vannak/lehetnek, azt mindenütt jelzi. Ebben a szellemben ír valóságunk sok-sok fontos mozzanatáról.

A számoknak a valóságot sokrétűen, színesen bemutatni képes erejét, lehetőségeit már a kötet legelső, Mi történik, ha kevesebb gyermek születik? című írása is jól példázza. A kisesszéből megtudjuk, hogy a 19. században a világon 7-8 volt a teljes termékenységi arány, a nők átlagosan ennyi gyermeket szültek. Ami a halva születések nagy száma és a nagyon gyakori kisgyerekkori elhalálozás miatt természetszerűleg nem jelentette azt, hogy ugyanennyien meg is érték a felnőtt korukat.

Azóta a születésszám világátlaga csökkent, de kontinensenként nem ugyanolyan mértékben. Az egyik szélen Európa: 2019-ben az egy nőre jutó átlagos születésszám például 1,3 volt Spanyolországban, míg Olaszországban, Romániában, Ukrajnában, Görögországban, Horvátországban 1,4 volt (Magyarország adata – teszik hozzá lábjegyzetben a szerkesztők – 1,51). Ezzel szemben Afrika legtöbb országában a felmérések napjainkban is 5 és 6 közötti átlagot mutatnak, a legnagyobbat, 7,5-et Nigerben (és az ott élők szerint 9,1 lenne a kívánatos szülésszám).

Mindezek következtében amíg 1900-ban a világ népességének 18 százaléka élt Európában, ez a szám 2020-ra 9,8 százaléknyira csökkent. Ázsia aránya rohamosan növekedett, Smil előrejelzése szerint pedig 2020 és 2070 között Afrikában születik meg a világ gyermekeinek háromnegyede. Az írás címében föltett kérdésre pedig az a válasz, hogy az 1,5-ös születésszám-átlagot el nem érő országuk a népességük csökkenését csak bevándorlók beengedésével tudhatják megállítani. Ám ezt – úgy véli a szerző – aligha fogják megtenni.

Nem kevésbé tartalmas számokat sorakoztat Smil a különféle közszolgálati járműtípusok energiafelhasználását ismertető szövegeiben.

Adatai szerint városi forgalomban egy személyautó kilométerenként két megajoule energiát fogyaszt. Ha tehát egyedül ül benne a vezető, akkor egy „utaskilométer” két megajoule-t igényel. Ha ketten ülnek a kocsiban, akkor ez a szám megfeleződik, ha hárman, négyen, akkor harmadolódik, negyedelődik egy utaskilométer energiaigénye, ára. Ez könnyen belátható, még akkor is, ha nem tudjuk, hogy eszik-e vagy isszák a megajoule-t, hogy az egy joule akkora teljesítmény, munka, energia, amennyi – például – 102 grammot 1 méter magasra képes fölemelni.

A szerző felsorolja, hogy a metró csúcsforgalomi időben 0,1, az intercity vonat 0,2-0,4, az utasszállító repülőgép pedig 1,5-2 megajoule-lal viszi el utasait egy kilométer távolságra. A kötet egy másik írásában pedig azt olvashatjuk, hogy a kereskedelmi légijáratok évenként 4,1 milliárd utast szállítanak, akik összesen 7,69 billió utaskilométert repülnek. Elképzelni is nehéz, hogy hány megajoule-t kell előállítani ehhez a teljesítményhez. És korántsem biztos, hogy minden utaskilométer hasznos, hogy mindegyikre okvetlenül szükség van. Smil sorra veszi a különféle energiaforrások (szén, fa, olaj, földgáz, víz, szél, Nap, atom) mai és jövőbeni adottságait, többségük mennyiségének megcsappanását, némelyük kifogyását – és ezt végiggondolva energiaellátásunk tekintetében korántsem látja felhőtlennek a jövőt.

Energia nélkül pedig – tehetjük hozzá, hiszen könnyű belátni – az emberiség jövője is bizonytalan.

Tevékenységünk energiafaló szektorai közül több fejezet is foglalkozik az élelmiszertermeléssel. Az ember és az őt ilyen-olyan módon kiszolgáló háziállatok igényelte növényi eredetű táplálékok előállításához irdatlan mennyiségű műtrágya szükséges. Ez irdatlan mértékű környezetszennyezéssel jár. És eközben az emberek az elfogyasztásra szánt növényi és állati eredetű ennivalóik – megint csak ez a legjobb szó – irdatlan tömegét nem eszik meg, így az megy a szemétbe. Ennek arányát a szerző ENSZ-forrásból idézi: „a gumós növények, a gyümölcs és a zöldség 40-50 százalékát, a hal 35 százalékát, a gabonafélék 30 százalékát, továbbá az olajos magvak, a hús- és tejtermékek 20 százalékát hagyjuk veszendőbe menni”.

Annak ellenére ekkora hányad megy pocsékba, hogy nagyon sokan – milliárdos a nagyságrend! – jóval több kalóriát kebeleznek be, mint amennyire a szervezetüknek szüksége van, tehát ezt a fogyasztást is tekinthetjük „kidobott” ételnek. Ráadásul ennek a túlfogyasztásnak egészségügyi kárai is vannak, sőt, megrövidítheti az életünket. A szerző szerint a habzsolás, illetőleg a habzsolástól való tartózkodás az egyik oka annak, hogy a mértékletesen fogyasztó – a konfuciánus intelem szerint a hasukat csak nyolctized részéig megtöltő – japánok évekkel tovább élnek, mint az átlagukban „túlsúlyos” amerikai polgárok. (Eközben tudhatjuk, hogy a világ sok országában évente összesen tízmilliók halnak meg alultápláltságuk következtében.)

Hasonló gazdagságú – számok sokaságával igazolt tartalmú – a kötet további hatvannyolc fejezete. Róluk szólva nem lehet említetlenül hagyni a mű néhány talán nem életbevágóan fontos, de korunkat jól jellemző „csúcsszámát” sem: például, hogy napjainkig 9500 különféle mobiltelefon-változatot alkottak meg a világon; hogy Japánban 2019-ben kilónként átlag 11 ezer dollárért kelt el egy 278 kilogrammos kékúszójú tonhal; vagy hogy tervezőasztalon van egy kétszáz méter hosszú lapátú szélturbinamonstrum. Túlzás túlzás hátán.

Jobb szívvel említhetjük, hogy honfitársaink is szerepelnek a kötetben: Bláthy Ottó, Déri Miksa és Zipernowsky Károly a transzformátornak, Galamb József és Farkas Jenő pedig a Ford-autómobiloknak és gyártásrendszerüknek a továbbfejlesztéséért. Jó néhány fotó és még több táblázat, grafikus illusztráció gazdagítja a kötet tartalmát (ennek kapcsán felbukkan egy téves adat: az illusztráció szerint a sugárhajtású utasszállítók 423 milliárd liter kerozint használtak fel útjaikon, az adott fejezet szövegében pedig 423 millió liter szerepel – nyilvánvalóan csak az egyik szám jó).

Összességében: akárhol kezdjük, akármilyen sorrendben (mert ez is megtehető) olvassuk a fejezeteket, eltűnődhetünk – és el is kell tűnődnünk – a számaikon. A számaikon: korunkon és jövőnkön. Ahogy maga a szerző is ezt teszi, mondván: kötete a „számszerű tűnődések” könyve.

A Harvard Egyetem csillagászat tanszékének vezetője szerint már láttuk a földönkívüli civilizáció első nyomait. A Nap mellett 2017 októberében elhaladt, ’Oumuamua nevű csillagközi objektum Avi Loeb szerint könnyen lehet, hogy az volt. Amikor a könyvet írta, még a neves tanszék vezetője volt, azóta már nem. A mű egyben védőbeszéd is, amelyben elmagyarázza, miért nem extrém dolog feltételezni az objektum mesterséges eredetét, másrészről pedig rávilágít arra, hogy talán itt az ideje megszüntetni a földönkívüli élet kutatását évtizedek óta sújtó stigmatizálást. 

Először is érdemes tisztázni, hogy a könyv egyértelműen provokáló címének ellenére sem tudja és nem is akarja bebizonyítani – Avi Loeb hangsúlyozza, hogy az adott információkból nem is lehet –, hogy elsuhant volna mellettünk egy idegen űrhajó. Vagy legalábbis egy idegen civilizáció valamilyen űrszondája. Vagy legalábbis valamilyen űrszemete. Loebnak ehelyett sokkal inkább az a célja, hogy a mesterséges eredet opcióját legalább ne zárják ki szinte automatikusan a tudományos közbeszédből. Ő láthatóan erősen hisz ebben a lehetőségben – még könyvet is írt a témáról, egyértelműen kockára téve a tudományos karrierjét –, azonban eme fő gondolaton kívül még jó pár további fontos visszatérő téma is szerves részét képezi a könyvnek. Ám először lássuk az ő ’Oumuamua hipotézisét. 

Először 2017. október 19-én észlelték az ‘Oumuamuát, amikor már javában távozóban volt tőlünk és a Naptól. Először üstökösnek gondolták, de mivel látható csóvája nem volt, így gyorsan átnevezték aszteroidának, ám a sebességéből és pályájából hamarosan kiderült, hogy a csillagközi térből kellett érkeznie. Így lett a hivatalos elnevezése végül 1I/2017 U1, amelyben az 1-es utáni I betű az interstellar (csillagközi) rövidítése, az 1-es pedig azt jelöli, hogy ez az első ilyen beazonosított égitest. A közbeszédben elterjedt másik neve, az ‘Oumuamua egy hawaii nyelven ismert kifejezés – jelentése nagyjából „elsőként érkező távoli hírnök” –, annak tiszteletére, hogy egy hawaii teleszkópon keresztül érzékelték először.

Az, hogy az ‘Oumuamua az első csillagközi objektum, csak az első különlegessége. Jó felbontású képet nem sikerült készíteni róla a nagy távolság és a relatíve kis mérete miatt (legnagyobb dimenziója kevesebb mint 1 km), csak a Nap visszavert fényét érzékelte a teleszkóp. Így innen kezdve szinte minden spekuláció, és az eddigi csillagászati ismereteinkből indul ki. A visszavert fény erős (kb. nyolcórás) pulzálásából például arra következtettek, hogy egyrészt a test forog – ez normális az aszteroidáknál – másrészt a fényintenzitás változásából következően akár tízszer olyan hosszú, mint széles. Ilyen mértékű elnyújtottságra egyáltalán nincs példa a naprendszerünkben. Valójában két lehetséges alakzat is felmerült, a szivar- és a palacsintaforma, de ennél pontosabban ez eldönthetetlen. 

Az objektum megfigyelt pályájából az is kiderült, hogy egy olyan erő is hatott rá, amely jelentős nem-gravitációs gyorsulást eredményezett.

Ez jellemző ugyan az üstökösökre, ám az ‘Oumuamuámak semmilyen megfigyelhető csóvája sem volt, ez pedig ismét teljesen egyedivé teszi. Valójában eddig semmilyen elfogadható elmélettel sem sikerült előállni – pedig ezek száma igencsak jelentős –, amely e megfigyelések természetes eredetét egyszerre magyarázná meg. És itt jön be Loeb ötlete: ha minden általunk elképzelhető természetes eredetet kizártunk eddig, akkor miért nem próbáljuk meg feltételezni, hogy az ‘Oumuamua mesterséges?

Loeb tesz is egy konkrét javaslatot, ami a saját, két évvel korábbi (fényvitorla-technológia) kutatásán alapszik. Mások számításai szerint e javaslatnak is kritikus hiányosságai vannak. Ennél sokkal fájóbb lehetett Loeb számára azonban, hogy számos tudós társa automatikusan sarlatánná kiáltotta ki. Befutott, kifejezetten sikeres csillagászként (több mint 800 publikációval a háta mögött) valószínűleg ez volt az első komoly alkalom, hogy ennyire intenzív kritikát és gúnyolódást váltott ki egy ötlete. Loebnak láthatóan szívügye a fényvitorla-hipotézis, ennél azonban még fontosabb számára, hogy más élvonalbeli tudósok is bátrabban – a retorzió és meghurcoltatás kockáztatása nélkül – merjenek gondolkodni ne csak az ‘Oumuamua lehetséges mesterséges eredetén, de általában a földönkívüli élet és civilizáció nyomainak kutatásán. Valójában ez a könyv fő témája.

Loeb ugyan igyekszik feszegetni, hogy vajon miért ilyen konzervatív a csillagászat a földönkívüli élet kutatásában, de félig kimondott válaszai nem érnek nagyon mélyre. Például azt a közismerten mumusnak tartott kifejezést, hogy UFO, még véletlenül se használja, mondhatni egyszer sem meri leírni. Pedig épp itt van a kutya elásva.

A földönkívüli élet kutatásának gondolata a popkulturális felhíguláson keresztül betegesen összefonódott az UFO-hívők lenézett és gyakran alulszofisztikált táborával.

És ezt az asszociációt meg a stigmát a legtöbb tudós messziről elkerüli. Sajnos ezt így Loeb nem mondja ki. Csak általánosságban beszél arról, hogy a kezdő kutatók próbálnak beilleszkedni a tudomány fő sodrásába, a már befutottak pedig féltik kockára tenni a karrierjüket. Pedig a földönkívüli élet gondolata nem botorság, hanem egy nagyon is racionális lehetőség, világít rá Loeb.

Ha csak a vízalapú életben gondolkodunk – ám vannak bátor, ettől eltérő elméletek is – már az is akár 50 milliárd potenciálisan lakható bolygót jelent csak a Tejútrendszerben, a saját helyi galaxisunkban. Jelenleg úgy gondoljuk, hogy úgy 200 milliárd galaxis lehet az univerzumban, így aztán Loeb „konzervatívan” 10 a huszonegyediken lakható bolygót emleget. Ennek a számnak a helyes magyar megnevezése a trilliárd (angolul sextillion). Ez a szám olyan csillagászatian nagy, hogy nem igazán lehet racionálisan elképzelni, hogy ne lenne a Földön kívül is élet.

Az életen belül megkülönböztetik még a civilizációk fogalmát.

Az emberiség például csak alig több mint egy évszázada technológiai civilizáció a tudatos rádióhullámú sugárzás szempontjából nézve.

Loeb részletesen elmagyarázza, hogy a csillagászati megfigyelési képességeink már elérték azt a szintet, amelynek köszönhetően mind a földönkívüli élet, mind a földönkívüli civilizációk után tudnánk kutatni. Bár az utóbbi jeleinek felismerését százszor nagyobb kihívásnak becsüli, már ha a rendelkezésre álló kutatási források és teleszkópidők egy részét erre fordítanánk. Ez azonban jelenleg nem történik meg, a téma fent említett majdnem totális stigmatizálása miatt. Hasonlóan nagy szívfájdalma Loebnak, hogy egy ennyire könnyen és hatékonyan tesztelhető – ugyanakkor potenciálisan rendkívül nagy horderejű – témával csak elenyésző számú tudós foglalkozik. Míg a sokkal elméletibb (és többnyire tesztelhetetlen) koncepciókon – mint a szuperszimmetria, az extra dimenziók, vagy a multiverzumok – kutatók tízezrei törik a fejüket. 

A földönkívüli egyben Loeb személyes vallomása is arról, hogy miért hajlandó kiállni a földönkívüliek elmélete mellett. Így fontos és visszatérő téma a saját életének és motivációinak ismertetése, amely nagyszüleivel és szüleivel kezdődik, majd sorra kerül a gyermekkora egy izraeli mosávban (kibuchoz hasonló mezőgazdasági település, de itt a föld magántulajdonban van), az egzisztencialista filozófia felfedezése, katonaévei és tudományos előrelépései, majd későbbi megismerkedése a feleségével, illetve a legutóbbi időkből való családi kirándulások is.

Ez a vonal meglepő hangulatot ad az egyébként tudományos beállítottságú könyvnek, az olvasó kissé furcsán is érezheti magát. Ezekkel a személyes részletekkel igyekszik illusztrálni az őszinteségét és a szavahihetőségét, miszerint ő tényleg egy komoly és intelligens tudós, nem egy Erich von Däniken. Vagyis nem a szenzációhajhászás miatt áll ki a bizarrnak tűnő hipotézise mellett. Bár biztos lesznek olvasók, akiket mélyen megérintenek Loeb életének részleti, sokan valószínűleg inkább találják ezeket enyhén zavarbaejtőnek, feleslegesnek vagy irrelevánsnak. Ha nem is ez a legsikeresebb része a könyvnek, a szerző igényét erre a személyes megmutatkozásra mindenképpen meg lehet érteni. 

Loeb arra is sok példát hoz, hogy a konzervatív nézetek hogyan hátráltatták a csillagászatot még az elmúlt száz évben is. A nyitás a földönkívüli élet kutatása felé valószínűleg nem lesz azonnali, de ő a maga részéről mindent megtesz, hogy a következő generációt (és mostani tudósokat is) minél inkább fogékonnyá tegye a témára, hogy felszámolja a területet övező megbélyegzést. Több reális, akár azonnal elkezdhető konkrét kutatási ötletet is említ, és lelkesen beszél a következő évtizedben elkészülő óriás – harminc méternél is nagyobb átmérőjű – távcsövekről és azok mérési képességeiről. Ha nem is feltétlenül az ‘Oumuamua volt a földönkívüli élet első jele, azért érdemes minél jobban felkészülnünk, hogy amikor valódi földönkívüli élet nyomaival találkozunk, legyen esélyünk felismerni. Az eszközeink részben már most is megvannak hozzá, a többi rajtunk múlik. A tét pedig nem kevesebb, mint az emberiség túlélése.

Az olasz fizikaprofesszor arra vállalkozott, hogy hét napban beszéli el a világegyetem történetét az ősrobbanástól a bolygók megjelenésén át napjainkig. Persze nem a bibliaszerű mese, hanem a korszerű természettudomány tényei alapján. A nehezebben érthető részeket mitológiai hasonlatokkal és művészettörténeti példázatokkal színesítette, bár néha majdnem így is elveszünk a részecskefizika bugyraiban.

Szörnyű vérengzés történt egy délkelet szicíliai kisvárosban 1474-ben. A nagyboldogasszonyi mészárlásnak nevezett eset Modicában zajlott, és voltaképpen egy volt a történelem során oly sokszor megesett pogromok sorában, amelyek a zsidó közösségek tagjait sújtották. Itt egy olyan katolikus szertartás fordult át vérfürdővé, melyen hagyományosan az ott élő zsidókat akarták megtéríteni, csak ezúttal a szokásos kísérlet dulakodássá, majd kegyetlen vallási leszámolássá fajult, amely végül több száz áldozattal járt.

De hogy mi köze van egy vallási türelmetlenségből felfoghatatlan kegyetlenséggé fajuló eseménynek a világegyetem keletkezéséről szóló, alapvetően fizikai ismeretterjesztő könyvnek? Soha nem találnák ki! A Genezis című mű szerzője, Guido Tonelli, aki a Pisai Egyetem kísérleti fizikaprofesszora és a genfi európai részecskefizikai kutatóközpont, a CERN kutatója, meghívást kapott pár éve Modicába egy olyan tanácskozásra, melyet az univerzum eredetéről rendeztek, és ahová igazi olasz szokások szerint a tudósok mellett papokat és teológusokat is meghívtak.

Tulajdonképpen az is a történethez tartozik, hogy a tanácskozást megelőző estén a természettudós és a papok – egy jezsuita teológus és a velencei főrabbi – egy olyan kóser vendéglőben vacsorázott, amely egy zsidó családé és jelen voltak a kis helyi zsidó közösség tagjai is. Ekkor került szóba a város történetének szomorú fejezete. A másnapi ülésen Tonelli után, aki a tudomány mai ismeretei szerint beszélt a világegyetem eredetéről, egy jezsuita pap kapott szót, aki a Teremtés könyvéről adott elő. Itt egyebek mellett a babiloni fogságot emlegette, amikor az akkori kor legnagyobb hatalma lerombolta a jeruzsálemi templomot és elhurcolta a zsidók legjobbjait. A megalázott nép nemcsak a hatalom önkényével nézett szembe, de szembesült a babiloniaknál már virágzó írott szó kultúrájával is. A zsidó bölcsek ezért elhatározták, hogy ők is összegyűjtik és leírják népük eredetének történetét. Ez adta az ötletet Tonellinek, hogy megírja könyvét és a Genezis címet adja neki.

Az volt az elképzelése, hogy úgy meséli el a kezdetekről szóló elbeszélést, hogy azt mindenki magáévá tehesse, és így a modern tudomány eszközrendszerével megértheti a világ nem vallásos megközelítésű gyökereinek leírását, nem mellesleg ezen ismeretek segítségével képesek legyen szembenézni a jövővel. Ehhez egy kezdeti elrugaszkodás és némi bevezető rész után, valamint az epilógusnak szánt lezárás előtt – a Biblia nyomán – hét napra osztotta a történéseket, ami roppant frappáns sorvezető is egyben. Meg kell mondjam, erre nagy szükség is van, hiszen, főként az első napok, a vákuumból az ősrobbanásig vezető, majd a közvetlenül azt követő történések követése nehezen képzelhető el a magasabb fizikai tanulmányokat nélkülöző olvasók számára. Bizony nem könnyű olvasmány a könyv, még ha Tonelli professzor gyakran is él mitológiai hasonlatokkal, sőt néha – talán érezve, hogy a különböző elemi részecskék magánélete nem tartozik a legtriviálisabban felfogható ismeretekhez, kis lazításként zömmel olasz művészettörténeti példázatokkal színesíti a szöveget (Balázs István fordítása).

Amint a teremtésmítoszok körüli barangolást letudtuk, beleugrunk a mély vízbe, jobban mondva vákuumba, amiből minden a Nagy Bumm-mal, vagyis az ősrobbanással elkezdődött.

Itt már nemcsak a részecskefizika kiskátéjával kell megküzdenünk, hanem azokkal az irtóztató számokkal is, amelyek a múltba vezető időt jelzik. Ezzel valahogy úgy vagyunk, mint azokkal a hírekkel, amelyek a felfoghatatlan mértékű pénzek elsinkófálásáról szólnak. Pár ezer, esetleg százezer forintig még követni tudom, képes vagyok összevetni ezeket a saját költségeimmel, de amikor százmilliárdos összegek röpködnek a fejem fölött, leblokkolok. Ugyanúgy vagyok az ezer- meg százmilliárd évnyi időtávval, kiváltképp mert ez esetben az efféle ismeretterjesztő műveknél mindig jótékony hatású illusztrációk, ábrák, rajzok sem adnak fogódzót.

Persze maga a vákuum sem könnyen felfogható, legalábbis, ha a kezdet kezdetének környezetéről beszélünk, és csak kedvesen bólogatok, hogy igen, tudom, a világegyetem most is tágul, egyre tágul… A Higgs-bozon, más néven az „isteni részecske” felfedezésében is jeleskedő szerző a könyv elején ugyan figyelmeztet: „Öveket becsatolni, indulunk!”, ám ennek ellenére a rázkódás igen nagy, és néha a legnagyobb összpontosítás mellett is arra gondolok, most jól jönne egy bozon vagy egy neutrinó, hogy jól megcsapjon, talán attól visszabillenne a figyelmem. Mikor és meddig volt töksötét, és hogyan is kezdett tisztulni az egész? Hogy aztán a keletkező csillagok fénye átsugározzon a mindenségen. Vagy mitől is törik meg a világegyetemben létezett szimmetria? Egyszóval: hogy is van ez az egész az antianyaggal?

A fekete lyukakat már szinte ismerősként köszöntöttem, amikor a jó részt mai formájában ismert univerzumhoz értem: a rázkódás könnyű kis turbulenciákká enyhült, és a galaxisok, meg azok halmazai már kedves és érthető ismeretterjesztésnek hatnak. Galaxisunk, a Tejútrendszer a közepében lapuló hatalmas fekete lyukkal már úgyszólván habkönnyű meseként hat, ahogy a Naprendszer kialakulása is szinte olvastatja magát. Az utolsó napon érünk a Földhöz és a bolygótestvéreihez, amit már szinte betéve tudunk, bár a szerző itt is szolgál kevesebbek előtt ismert tényekkel, mint például azzal, hogy a Földet a kialakulása után hatalmas tasli érte. Egy Theia nevű megbolondult bolygó ugyanis nekiütközött, és a karambol után planétánk egyrészt nagyobb lett, másrészt ebből az ütközésből született meg a Hold, amelynek létezése adja meg világunk – az árapályban naponta tetten érhető hatása ellenére is – viszonylagos stabilitását.

Az utolsó fejezetet kiváltképp szerettem, amely már az emberré válásról, különösen pedig annak utolsó időszakáról, a neandervölgyiekről és a modern ember megjelenéséről szól.

A barlangrajzokon felfedezhető szimbólumok létrejötte első jele volt annak az értelemnek, amely kiemelte fajunkat a felfoghatatlanul apró kezdettől mostanáig tartó folyamat sötétjéből, és lehetőséget adott számunkra, hogy megértsük az egész miskulanciát részecskéstől, gravitációs hullámostól, sötét anyagostól. Ahogy azt Guido Tonelli végül felvázolta ebben a könyvben.

Most már tudom, miért utálom a zöld koriandert, mint a bűnt. Miért nem szabad elfelejtenem, hogy szóljak az ázsiai éttermekben, nehogy belekerüljön a rendelt ételbe, különben undorodva köpöm ki. A titok nyitjára Bill Sullivan vezetett rá nagyszerű könyvében, amely címének megfelelően (Bemutatlak önmagadnak) új horizontot nyit ki mindenki számára. De ez a látóhatár befelé, mindenki belsejébe mutat.

Még azt sem mondanám, hogy lelki dolgokról nincs szó. Bár az Indiana Egyetem Orvostudományi Karának professzorától, Bill Sullivantől mi sem áll messzebb, mint bármiféle spiritualizmus, de a kötet alcíme – Gének, baktériumok és más titokzatos erők, melyektől te te leszel – bizony jól sugallja: a fenti tényezők nem csupán kulináris ízlésünket, alkohollal, vagy kábítószerekkel szembeni állhatatosságunkat, illetve függőségünket határozzák meg, de hangulatunkat, politikai nézeteinket vagy nemi érdeklődésünket is.

A természetünket irányító erők messze nem misztikusak, nagyon is anyagi természetűek. Persze legtöbb esetben különböző gének, illetve azok véletlen, vagy meghatározott módosulata okoz ilyen vagy olyan változást gépezetünk működésében, de az elmúlt évtized jelentős felfedezései által a környezeti tényezők okozta epigenetikai hatásokkal is megismerkedtünk. Ilyen például, hogy a holokausztot átélő nők félelmei a gyermekeik génjeibe is beépülnek. (A felmenőinktől örökül kapott traumák feldolgozásáról itt is olvashat még.) Vagy a nikotinnak és más drogoknak való kitettség kémiailag megváltoztathatja a leendő apa spermiumának génszerkezetét, ami a következő nemzedék, függőség iránti érzékenységében is visszatükröződik. Az epigenetikai hatások apró molekuláris változásai a DNS-láncon élethosszig tartó, sőt a következő generációkra is kiható, többnyire negatív következményekkel járnak, így érthető, hogy a stressz, a kegyetlenkedés vagy a szegénység miatti nélkülözések miért okoznak szorongást, depressziót vagy épp elhízást a gyermekeknél.

Sullivan szellemes és laza stílusa megédesíti a keserű pirula lenyelését, vagyis azt, hogy elfogadjuk, legegyedibb jellemvonásaink zömét akaratunkon kívül álló tényezők irányítják. (Génállományunk feltérképezésének meglepő eredményeiről itt is olvashat még.) Köztük a már említett génjeinken és az azokat ért korai környezeti hatásokon túl evolúciós múltunk, sőt képzeljék el: a bennünk élő mikrobák, baktériumok és gombák is.

Nem egyszerű persze sínen maradni, ha a GRIA1 vagy a CYP2E1 és a hasonlóan kacifántos nevű gének (az előző a kábítószer iránti vágyért, az utóbbi az alkohol lebontásáért felelős) tucatjainak szervezetünkben végzett hatását követjük. Ezek kapcsolószerűen működnek, vagyis ha mutáns, tehát valamitől megváltozott gén van bennünk, akkor így viselkedünk, ha a „normális” változat, akkor meg amúgy. Van például egy bizonyos FAAH génünk (már megint egy rémes név), amely egy olyan, a szervezetben természetesen képződő anyagot bont le, amit akár boldogságmolekulának is nevezhetünk.

Az említett anyag jótékonyan csökkenti a szorongásunkat, ám akiben ez a mutáció dolgozik, abban az illető gén nem képes lebontani ezt az anyagot. Az ilyen emberek agyában állandóan több a boldogságmolekula, és ők nemcsak nyugodtabbak, de ritkábban nyúlnak kábítószerekhez is. Vannak azután, akikben egy genetikai változás révén épp az opioidreceptor, vagyis fehérjekötőhely mutálódott, ami megvédi őket, hogy függővé váljanak a morfiumtól és más mákalapú kábítószerektől.

Sajnos sokan nem efféle szerencsefiai, és nem lehet hibáztatni őket, mert egyszerűen a genetikai láncaik tartják fogva. Ráadásul a nem szűnő kábítószer- és alkoholfogyasztás tartós változásokat idéz elő az agyban, és ez befolyásolja az ítéletalkotást, a döntéshozatalt. Ezeknél pedig még nehezebb megtörni az élvezeti szerek hatalmát.

Jó hír, hogy a tudósok azon a nyomon járnak, hogy átprogramozzák a függőségben élők agyát, és ehhez a már említett epigenetikai faktorokat próbálják felhasználni.

Sullivan egyelőre állatkísérletekről ír a könyvében, de ezek ígéreteseknek tűnnek: segítségükkel lehetséges lesz kijavítani a függőséggel élők agyának sérüléseit, így megakadályozható a későbbi visszaesés. Persze ezzel Sullivan azt is mondja, hogy a hagyományos leszoktatási módszereket sutba kellene dobni, mert ezek nem veszik figyelembe a genetikai kötöttségeket.

A szerző arról a nem túl régi felismerésről is részletesen beszámol, miszerint hogyan befolyásolják a bennünk élő bacik a viselkedésünket, így az étel utáni sóvárgásunkat, kábítószer függőségünket, a visszaeséssel szembeni ellenállóságunkat, hangulatunkat, személyiségünket és még sok más tulajdonságunkat. Kiderült például, hogy a bélflóra megváltoztatása szorongást válthat ki, ami akár a helytelen étrend következménye is lehet. A sikergyanús könyv egyre elképesztőbbeket állít, bár ha jobban belegondolunk, valójában csupa érthető újdonságnak ható ténnyel ismertet meg bennünket. Ugyancsak rajtunk kívül álló biológiai és nem misztikus erők okozzák ugyanis félelmeinket, fóbiáinkat. Evolúcióbiológiai okok állnak például a féltékenység hátterében is.

Sullivan az egyes fejezetekben sorra megismertet minket valamivel. Ötletes módon találkozásnak hívja ezeket, így „randevúzunk” a készítőnkkel, ízlésünkkel, étvágyunkkal, függőségünkkel, hangulatunkkal, démonjainkkal. De ugyanúgy párunkkal és meggyőződésünkkel is.

Persze kiderül a könyvből, hogy szerencsére mégsem vagyunk zombiszerű biológiai automaták, képesek lehetünk arra, hogy például párválasztáskor felülemelkedjünk evolúciósan szabályozott génjeink vágyain, és a belső szépséget is számba vegyük.

Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan tényezők, amelyekkel érdemes tisztában lennünk. A könyv itt érzékletes és élvezetes párkapcsolati iránytűként szolgál például az illatok vagy az ellentétek szerepének, netán a monogámia evolúciós magyarázatával, mint ahogy a kapcsolat kezdeti és későbbi szakaszában történő biológiai folyamatok hatásának érzékeltetésével, sőt az ezeknek való szembeszegüléssel is.

Régóta folyik a hajsza a „meleg génért”, és a tudósok egyre közelebb kerülnek a homoszexualitást előidéző faktorok azonosításának lehetőségéhez. Sullivan azonban leszögezi, az eddig elérhető bizonyítékok alapján nagyon valószínűtlen, hogy a szexuális irányultságot egyetlen gén határozza meg. Viszont az egyre jobban felismert epigenetikai tényezők itt is szerephez jutnak. Ez adhat választ arra, hogy a születési sorrend miért gyakorol hatást a hímek szexualitására: egy sok testvérrel rendelkező fiú esetében mindegyik idősebb fivér egyharmadával növeli annak az esélyét, hogy meleg legyen. Az azonos neműekhez való vonzódás ugyanakkor nagyon hasonló a heteroszexuális szeretethez. Mindkettőnek biológiai alapja van, és számos, a magzattól független biológiai és környezeti hatás eredményeként még születésünk előtt programozódik az agyba.

Adott genetikai változatok adott személyiségjegyekre tesznek hajlamossá, és ez alól a politikai nézetek kiválasztása sem kivétel.

A politikai szimpátiához köthető gének utáni hajszát James Fowler, a San Diegó-i Kaliforniai Egyetem politológusa találóan „genopolitikának” nevezte el. A Bemutatlak önmagadnak jelöltje e szerepre a DRD4-gén. Nem konteózok, olvassák el, ahogy azt a részt is, ahol a szerző a vallásosság és a spiritualitás biológiai elemzését adja. Érdemes!

Végül a jövőnkkel randevúzunk. Itt a megismert rejtett erők ismeretében lehetőségünk lesz a tudomány segítségével megfelelően cselekedni, az öröklődő betegségek esetében génterápiát végrehajtani, vagy megváltoztatni az egyes gének kifejeződését. Ehhez egy teljesen új, epigenetikai gyógyszercsoport lesz majd a segítségünkre, melyek közül néhányat már engedélyeztek Amerikában. Aztán optimális listát készíthetünk saját mikrobáinkról vagy meghekkelhetjük az agyunkat. De ez még valóban a jövő, ahová Bill Sullivan a neurológia már-már sci fibe hajló lehetőségeivel ad bekukkantást: lázadás a saját génjeink ellen.

A mindenkinek jó szívvel ajánlható könyv talán legfontosabb üzenete (pedig mennyire utálom ezt a kifejezést!), hogy biológiai ismeretekkel felvértezve, bizonyítékokra alapozva minden ember számára jobb környezetet teremthetünk, ami egy egészségesebb és erősebb társadalomhoz vezethet el.

Emlékszem, a gimnáziumban sokáig kicsi voltam és vézna. Mindössze egy fiú volt alacsonyabb nálam, és csak az utolsó években sikerült feltornásznom magam a magassági hierarchiában. Nem mondom, hogy nem bántott a dolog, pedig akkor még nem olvastam Érdi Péter Rangsorolás című könyvét, amely alapos tudományos mélységgel ad magyarázatot az emberben igen mélyen gyökerező igényre, hogy folyton különféle összehasonlításon alapuló értékeléseket állítson fel.

Rangsorolási játszmáink velünk élnek, még egy remete sem tud kibújni alóluk, írja Érdi Péter a tavaly Oxfordban megjelent könyvében, és valószínűleg igaza van. Még egy remete is biztos kiborulna, ha a szomszédos remetéről megtudná, hogy komfortosabb, nagyobb és levegősebb barlangja van, de legalábbis elmélkedni kezdene arról, hogy mit rontott el a lakóhelye kiválasztásakor.

A szerző Amerikában élő agykutató, aki régóta alkalmazza tudományágában a számítógépes modelleket, de már a kilencvenes évek óta törekszik a humán és a természettudományok közötti párbeszéd erősítésére is. A komplex rendszerek szintén érdeklődési területének részét képezték, így akár azt is mondhatnánk, hogy egyenes út vezetett számára az agyunk mély bugyraiból feltörő, ám a társadalmi szabályokat jelentős mértékben át- meg átszövő „listázás”, rangsorolás könyves megzenésítéséig. Persze a tudományos ismeretterjesztési szakirodalom több hasonló művet is ismer, amelyek közül néhányat idehaza is lefordítottak, ám ennyire középpontba állítva a kérdést, és ilyen mélységében tárgyalva még nem olvastam magyarul e témáról.

Manapság minden szinten a rangsorok bűvkörében élünk. Lett légyen az bármiről összeállított és arcunkba tolt tízes lista a különféle médiafelületeken, vásárlásnál csillagos értékelés a termékekről, szálláshelyekről vagy bármiről. Politikusok, vagy akár az online térben megtalált esetleges, rövid vagy épp hosszútávú társak különféle értékek szerinti összehasonlítása. Az algoritmusok agresszív marketingpolitikával igyekeznek kihasználni természetes ösztönünket az ilyenfajta értékelések iránt.

Azt gondolnánk, hogy egy kiváló rangsorolás objektív értékítéleteken alapszik. Sajnos ez nagy tévedés, hiszen – ahogy Érdi Péter könyörtelen érveléssel rávilágít – minden ilyen lista árulkodóan tele van a szubjektivitás elemeivel. Ez például a világ legmagasabb épületeinek összemérése során az első pillantásra nem kellene érvényes legyen, de sajnos mégis az. Ugyanis a hivatalos magassági adatoknál az egyik esetében beleszámítják az antennatornyot, a másiknál nem. Ez pedig már – ha egy összehasonlító lista a tét – színtiszta szubjektivitás. Nem beszélve a különféle olyan rangsorokról, ahol különféle médiatermékek a legjobb tengerpartokat, a legjobb éttermeket vagy a legjobb söröket listázzák.

Ezek persze csacskaságnak tűnhetnek, mégis jelentős pénzügyi hatással járnak az érintett dobogósok tekintetében, ugyanakkor léteznek olyan intézmények, amelyek ma már kifejezetten az ilyen toplisták alapján határozzák meg magukat, sőt: igazodnak is ezekhez. Gondoljunk csak a világ médiafelületein évente „végigsöprő” egyetemi rangsorokra, amelyek komoly befolyást gyakorolnak fiatalok százezreinek a jövőjére. Vagy a nagy hitelminősítő cégek időszakos ítéleteire, amelyeket országok politikusai várnak feszült figyelemmel, hiszen egy-egy fel- vagy leminősítés nemcsak a pénzügyi, hanem a társadalmi folyamatokra is kihatással lehet.

Sajnos, az ilyenfajta rangsoroknak is akadnak káros vadhajtásai. Mint a könyvben szerepel, a neves amerikai lap, a US News and World Report egyetemi toplistája (a világ három legfontosabbjának tekintett egyike) egyebek mellett azt nézi, hogy az adott egyetemen hány olyan kurzus van, amelyen 19 vagy annál kevesebb a hallgatók száma. Hogy miért pont ennyi, az zömmel szubjektív döntés eredménye. Sok egyetem viszont csak azért korlátozza a kurzus résztvevőinek létszámát 19 főben, kizárva ezzel esetleg néhány felvételre érdemes diákot, hogy nagyobb eséllyel kerüljön be a legjobbak közé. Őrület, nem?

A rangsorolás gyökerét az állatvilágban kereshetjük. Jól ismert a madarak csípési rangsora, vagy a közösségekben élő állatok hatalmi dominanciasorrendje. Az erő és tekintély szent kettősségén alapuló biológiai mechanizmus az evolúció során beleégett az anyagcserénk, hormonjaink generálta viselkedésünkbe.

A sikeresebbek jutalma a szaporodás terén érhető tetten, de ugyanez igaz a társas kapcsolatokra is.

Érdi több korai kultúra példáján igyekszik érdekfeszítő levezetésekkel visszaigazolni a társadalmi ranglétra létrejöttének gyökereit és következményeit, agykutatóként pedig megválaszolni azt az izgalmas kérdést, hogy miképpen segít bennünket agyunk a társadalmi helyzetünk felismerésében.

És már meg is érkeztünk modern korunk divatszavához, a hálózathoz. A hálózatkutatás jelentős terepét jelentik a rangsorolási csaták, ahonnan már csak egy lépésre vannak a politikai választások, amelyek szintén felfoghatók egyfajta dominanciaharcként. Ezt pedig, mint ahogy azt több országban megtapasztaltuk, igenis lehet manipulálni.

A könyv egyik legérdekesebb fejezete a választási játszmákról és a világháló szerepéről szól. Itt egy kis matematikával is számolnunk kell, mikor is a szerző a racionális döntéselmélet, a korlátozott racionalitás és a viselkedési közgazdaságtan viszonyán vezet végig bennünket. De hát végül is tudományról van szó, amit a kötet alapos jegyzetlistája, név- és tárgymutatója is jelez. Ez azonban ne ijesszen el senkit, egy-egy nehezebben követhető szakmai részletet számos könnyen emészthető, érzékletes példa követ (Boross Ottilia fordítása), így az izgalmas gondolatkísérlet még a szöveghez jól passzoló grafikonok és ábrák nélkül is könnyedén követhető.

A könyv elolvasása után kétségtelenül más fényben tűnnek fel korábban abszolútnak tekintett mérések, amelyeket a legrafináltabb módokon játszanak ki. A szerző egyik példája szerint a rendfenntartásban felderített esetek, a bűncselekmények száma és egyéb statisztikai adatok manipulálásával könnyen elérhető, hogy az embereknek jobb benyomása alakuljon ki egy adott rendőrőrs működéséről, az oktatásban pedig a diákokat sok esetben az előírt mutatók teljesítése érdekében „tesztre készítik fel”, miközben az iskoláztatás eredeti célja elsikkad.

A rangsorok objektivitását Érdi szerint részben a tudatlanság, részben a manipuláció akadályozza.

Minthogy a legkvantitatívabbnak szánt mérések is kijátszhatók, ezért akármilyen lesz is a végeredmény, biztos, hogy sokan fogják vitatni az eredményeket. És ehhez nem is kell olyan kézenfekvő összehasonlításokig elmennünk, mint például az országok szabadságfokát mérő Freedom House listája.

Külön fejezet foglalkozik az elismerés és a jó hírnév olyan, mindenki számára ismert mércéinek elemzésével, mint a Nobel- vagy az Oscar-díjak, s talán nem meglepő, hogy ezek kapcsán is szóba kerülhet az objektivitás illúziójának és manipulálásának kérdése. Aki pedig ezt az írást olvassa a Könyvterasz oldalán, nem biztos, hogy tudja, hogy az egyes weboldalak sikerességét is lehet manipulálni. Vannak cégek, amelyek az ezekért felelős keresőmotorokat optimalizálják, mások pedig ezeket a motorokat próbálják megbütykölni. Rabló-pandúr játszma színezi tehát döntéseink hátterét, legyen az parlamenti választás vagy egy fűnyíró megvásárlása.

Azt, hogy a könyv végére jobb lesz-e a hangulatunk, nem tudom garantálni. Nem túl vigasztaló ugyanis, amit persze enélkül is tudtunk: döntéseinket egyre többször a jelen háttérhatalmai, a nagy technocégek algoritmusai ellenőrzik és befolyásolják. Hiszen bármiféle összehasonlításnál kérdéses, hogy szabadon nyilvánítjuk-e ki még a véleményünket, vagy máris az új típusú cenzúra és manipuláció áldozatává váltunk-e. Más szóval, kié lesz az utolsó szó? Az emberé, vagy a számítógépé? De még ha az algoritmusok ellenőrzésére embereket is alkalmaznak majd, ki tudja, hogy őket a tudásuk juttatja-e majd ebbe a pozíciójukba, és nem a nyers manipuláció vagy az erő puszta dominanciája.

Ez a százegynéhány éves tudományág a szociológiából és az etnográfiából kinőve befolyásos tényezővé és kedvelt akadémiai diszciplínává vált. Ugyanakkor a politika is szívesen használta és használja fel mind a mai napig a maga céljaira. A két norvég szerző elméleteken, híres kutatókon és botrányokon át kalauzol végig, hogy mások kultúrájának megértésével jobban értsük magunkat.

Már a régi görögök is… Így kezdődik minden olyan elbeszélés, amely valaminek az eredetét, történetét és esetleg értelmét fejtegeti. Nekem persze erről kényszeresen Karinthy és az Így írtok ti jut az eszembe, amelyben egy darab az akkori Uránia tudományos színháznak a bőrről szóló előadását parodizálta. Az pedig úgy kezdődik, hogy „már a régi görögök is ismerték a bőrt”. És persze, hogy ismerték, sőt: űzték is a szociális és kulturális antropológiát, hiszen Hérodotosz távoli földeket járt be, leírta az ott élők – idegenek, barbárok – sajátos életmódját, rítusait és politikai berendezkedését, esetleg az étrendjüket és szexuális szokásaikat.

Akár egy mai antropológus, csak ő ezt még nem nevezte terepmunkának. Beszámolót írt a tapasztalatairól, s biztos vagyok benne, hogy szimpóziumokon (szűk körű ivászatokon) beszámolókat is tartott. Az is bizonyos, hogy az ő utazásait és tapasztalatgyűjtését külső támogatók (ösztöndíjak, grantok, gáláns adományozók) támogatták. A Wikipédia szerint például Athén a felolvasásait tíz talentum arannyal díjazta, ami elképesztő jutalom volt, hiszen ugyanezen forrás szerint egy talentum arany 26,2 kilogrammot nyomott ez időben. De persze tudjuk, hogy Hérodotosz nem a felvett összegekről híresült el.

Jó ideje annak, hogy a Valóság című folyóiratban elolvastam Michael Stewart brit kutató tanulmányát, amelyben arra a kérdésre kereste a választ, hogy miért énekelnek, miért kiabálják túl egymást a férfiak egy magyarországi hagyományos, ún. oláhcigány közösségben? A fiatal kutató megtanulta a nyelvet, beköltözött a romák lakta faluba, és megpróbált minél többet megtudni a szokásaikról, a magyarokhoz (gádzsókhoz) való viszonyukról, a közösségen belüli rangsorokról és egyenlőségről, értékekről. Az írásból sokat tanultam, s rengeteget tudtam meg a saját tudatlanságomról, sematikus gondolkodásomról.

A szociális/kulturális antropológia világa ezért érdekelt, s ezért fordultam nagy érdeklődéssel a két norvég professzor (Thomas Hylland Eriksen és Finn Sivert Nielsen) tankönyvéhez, Az antropológia történetéhez. A könyvet a második norvég kiadásból fordította Fejérváry Boldizsár, de több angol nyelvű kiadása is létezik. Népszerű kiadvány tehát, amelyet feltehetően szerte a világban használnak a diákok amolyan bevezetésként, hogy képet alkothassanak róla, milyen előzményekkel (Hérodotosz, Marx és tsai), mikor és kik által szerveződött kutatási ággá, majd tudománnyá a szociális/kulturális antropológia az elmúlt másfélszáz évben.

A két szerző szinte futva vezeti végig az olvasót a tudomány kialakulásán, említi meg közvetlen előzményeit, majd azokat a jelentős társadalmi gondolkodókat – Marx, Morgan, Frazer, Durkheim és mások –, akik befolyásolták az antropológia fejlődését. Ha valaki végigrágja magát a 266 tömény oldalon (a kötet további harminc oldalnyi hivatkozást és névmutatót tartalmaz), akkor szinte teljes körképet kap a 19. és 20. század társadalomtudományi elméleteiről, és azok kidolgozóiról. Illetve arról is, hogy miként alakult ki a szociológia és az etnográfia közelségében ez az új társadalomtudomány.

Könyvük címlapjára a szerzők négy olyan kutató fényképét tették, akiket ők a tudomány alapító atyáinak tartanak. Ezek a lengyel-brit Bronislaw Malinowski, a francia Marcel Mauss, a német-amerikai Franz Boas és a brit Alfred Radcliffe-Brown. Újra és újra visszatérnek az alapítókhoz és örökségükhöz. Jelzik, hogy kik voltak az első tanítványok, és azok tanítványai hol alapítottak újabb antropológiai iskolákat. A huszadik század elején pár tucat olyan kutató is akadt, akiket szociálantropológusnak nevezhetünk – most a szerzők húszezerre becsülik a világban az elfogadott kutatók számát.

A tudomány megalapítói létrehozták a módszert is. Betelepedtek a vizsgált közösségbe, megpróbálták – különböző sikerrel – elsajátítani nyelvüket, életmódjukat, és vizsgálták a „kutatott közeg” létezésének egy-egy kiválasztott aspektusát, amiről aztán a művek is születtek. Az, amit később szociálantropológiának neveztek el, akkor kezdődött, amikor befejeződött Afrika, Óceánia és Ázsia gyarmatosítása. A tudomány pedig akkor indult gyors fejlődésnek, amikor a gyarmattartók már tartósan berendezkedtek a birtokaikon. Megnövekedett ugyanis a kormányzati érdeklődés: az anyaországok hivatalai szerették volna jobban érteni a gyarmatosított népek életének, viselkedésének és politikai viszonyainak egyes aspektusait.

A szerzők tudományuk fontos hozadékaként mutatják be, hogy a kutatók milyen általánosításokra jutnak egyes helyi jelenségeket elemezve az ún. emberi állapotról.

Sok-sok szó esik ebben a tankönyvben a kutatási iskolák közötti elvi, megközelítési, civilizációbeli különbségekről és vitákról is, valamint a különböző ideológiai alapokról, mint amilyen a marxi gondolat. Meg kell jegyezni, hogy szerzőink szerint Marx Károly elmélete irreleváns a szociális antropológia szempontjából, ugyanakkor precízen felsorolják, mely jelentős kutatók kötődtek ehhez az eszméhez, módszerhez, megközelítéshez valamilyen módon. Például Claude Lévi-Strauss, a strukturalizmus atyja, aki a brazíliai őslakók társadalmát kutatta marxistának mondta magát.

A könyv megismertet a szociálantropológia néhány szaftos botrányával is. Ezek olyan kutatások eredményeit vonták kétségbe, amelyek alapján nagy példányszámú könyvek születtek és amelyek „bevitték a szociálantropológiát a tömegmédiába és így a köztudatba”. Egy szerző például leleplezte Margaret Mead amerikai antropológus Szamoán végzett 1928-as kutatásait, amelyek a nemi érés, felnövekvés körülményeit, szabályait vizsgálta. Arra jutott, hogy ez a csendes-óceáni szigeten többé-kevésbé stresszmentesen történik, a társadalom kevésbé szabályozza és félemlíti meg a fiatalokat. Ezt a kutatást számos beszélgetéssel, interjúsorozatokkal bonyolította le. A bestsellerré lett könyv sokak szerint hozzájárult ahhoz, hogy az amerikaiak változtassanak a serdülőkorral, a nemi neveléssel kapcsolatos addigi rideg elképzeléseiken.

Az amerikai antropológust öt évvel halála után „leplezte le” egy Derek Freeman nevű új-zélandi kollégája. Azt állította, hogy Meadet, aki tolmácsok segítségét használta, félrevezették az interjúalanyai, és olyan hamis történeteket mondtak el neki, amelyekről azt feltételezték, hogy az amerikai kutató hallani akar. Freeman szerint Mead nem értette meg a szamoai társadalom működését. A tudományos közösség egy része viszont felháborodott a későn jött kritikán és ez évekig tartó vitát generált. Oka lehetett ennek az is, hogy Margaret Mead egy másik kutatása, amelyet Új-Guinea lakói között folytatott, lett az ún. feminista antropológia egyik alapműve. Ebben olyan következtetésre jutott, hogy a vizsgált népcsoportokban a vezető szerep a nőké, s a közösség mégis jól működik.

Egyébként ennek a tudománynak ennél voltak összehasonlíthatatlanul nagyobb botrányai is. Például a német antropológusok részvétele a nácik népírtó és hódító műveleteikben. A könyv erről nem beszél, ahogy általában keveset ír a szociális/kulturális antropológiának az angolszász világon túli tevékenységéről.

Az, hogy az antropológia keresett tudomány lett az elmúlt száz évben, nyilvánvalóan a globalizáció eredménye. Ez vezetett odáig, hogy ma minden turistának és airbnb-házigazdának erős önbizalma van a saját antropológiai/nemzetkarakterológiai hozzáértését illetően, amikor a felkeresett országok lakóiról, vagy onnan érkező látogatókról nyilatkozik. A könyvet idézem: „Széles körű, egyre növekvő globális tudatosság figyelhető meg a politikai stratégák, üzletemberek, újságírók, politikusok körében és a közvéleményben arra vonatkozólag, hogy a kultúra és a kulturális különbségek fontos dolgok, és az antropológusok képesek lehetnek arra, hogy megmagyarázzák nekünk, miért fontosak ezek a különbségek, mik a gyakorlati konzekvenciáik. (…) Amint globális terminussá válik a kultúra, az antropológusnak kötelessége, hogy kövesse és kontrollálja ennek a fogalomnak a használatát és a vele való visszaélést.”

A szerzők utalnak arra is, hogy tudományos közegben vitát provokált az, hogy az amerikai hadsereg antropológusokat alkalmazott az iraki és afganisztáni hadműveletekben, mert így akarta elősegíteni a helyiekkel való szóértést. Az, hogy ez mennyire sikertelen, épp most tapasztaljuk meg, amikor összeomlott egy újabb nyugati politikai-katonai vállalkozás Afganisztánban. Még nem tudni, hogy a kudarcot a kulturális tolmácsok (antropológusok) okozták-e, vagy az, hogy a tanácsaikat nem vették figyelembe. Így azt is nehéz úgy nagy általánosságban kimondani, hogy az antropológia sikeres társadalomtudománnyá vált az elmúlt évszázadban.