Karin Bojs: Az én európai családom | Falusi Dóra ajánlója
Az emberiség fejlődésének történetét tárja elénk Karin Bojs újságíró az elmúlt évtizedek legfontosabb tudományos eredményei alapján. A DNS-kutatásnak köszönhetően ugyanis ma már meglepő aprólékossággal tárható fel őseink élete és szokásai. A svéd szerző munkájából megismerhetjük az elmúlt 50 ezer év emberi genetikájának változásait, így jobban megérthetjük jelen életünket is. Tudományos csemege kezdőknek és haladóknak egyaránt!
Charles Darwin 1859-ben megjelent A fajok eredete című könyve új korszakot nyitott az emberi faj eredetkutatásában. A következő nagy ugrás pedig a 20. század végén következett be, amikor lehetővé vált a DNS vizsgálata, melynek köszönhetően már azt is tudjuk, hogy a ma élő legközelebbi rokonunk a csimpánz. Az elmúlt húsz évben rengeteg kutatás és tanulmány született az idáig tartó fejlődés korszakairól.
Karin Bojs tudományos újságíró munkája során nyomon követte ezeket a eredményeket, megszólaltatta a legnagyobb áttöréseket elérő kutatókat, és még a személyes családfájának kutatásába is belevágott. Az én európai családom című könyvében – miközben a saját génállományának feltérképezésére indul a modern technológia segítségével – az emberiség eredetét és fejlődésének útját írja le közérthetően, mégis tudományos alapossággal. Ismeretterjesztő könyve azoknak szól, akik érdeklődnek a genetika és a történelem, illetve az emberi faj kialakulása iránt.
A modern ember, amelynek csontváza és képességei már szinte teljesen megegyeznek a mai emberével, nagyjából 55 ezer éve érkezett meg Afrikából Európába.
Akkoriban Európa és Ázsia a neandervölgyiek által, ám elég ritkán lakott terület volt. A két csoport kapcsolatának milyensége ma is vitatott, de az biztos, hogy a találkozásból született néhány hibrid gyerek – elsőként valószínűleg a Közel-Keleten, Galileában. Miközben a kapcsolat milyenségét csak találgatjuk, az egyértelmű, hogy az addigra már oly sok tízezer évet megélt neandervölgyi a modern emberrel való találkozás után ötezer évvel eltűnt a föld színéről.
Használhatjuk a kihalt kifejezést is, bár – amint a könyvből kiderül – a mai génállományunk körülbelül két százaléka tőlük származik, mondhatni ez a neandervölgyi örökségünk. (A civilizációnk okozta többi faj kihalásáról ide kattintva olvashat bővebben.) Nagy valószínűséggel modern őseink okozták a halálukat, de hogy miképp, azt nem tudjuk pontosan, hiszen az előkerült csontok alapján fizikailag erősebb testalkatúak voltak, sőt, az agyuk is nagyobb volt. Mégis a modern ember vadászmódszerei, mozgékonysága bizonyult hatékonyabbnak. Ez utóbbinak ráadásul fejlettebb volt a nyelvhasználata is, amelynek köszönhetően könnyebben tartott fenn egy összetartóbb és nagyobb csoportot. De az sem kizárt, hogy egyszerűen megölték őket, mint amolyan rivális csoportot.
A kihalás talányos kérdése fölött szemet hunyva biztosan állíthatjuk, hogy a modern ember az aurignaci kultúra részeként sok szempontból kifinomultabb volt neandervölgyi társánál. Műtárgyakat hozott létre (az állatokat és az embereket megjelenítő figurális ábrázolóművészet velük vette kezdetét), sőt már hangszereket is használt. A németországi Hohler Fels-i barlangból és környékéről előkerült legősibb furulyamaradványoknak még a hangját is ismerjük. A hattyú szárnycsontjából faragott hangszeré tisztább, a keselyűé mélyebb, a mamutagyarból készülteké pedig szinte ugyanolyan tisztán cseng, mint az ezüstfuvoláé.
Ugyanitt találtak apró szobrokat is, mint például a Hohler Fels-i vénusz, de alkottak gyöngyök felhasználásával is. Az emberi faj fejlődése ettől kezdve új lendületet kapott. A DNS-kutatásnak köszönhetően viszont ma már nemcsak a régészeti leletekre támaszkodhatunk annak kapcsán, hogy az ember élete hogyan változott az évezredek alatt.
Bojs olvasmányos, ugyanakkor szakmailag is kellőképpen alátámasztott könyvéből ennek a kalandos folyamatnak a részleteiről tudhatunk meg többet. Például, hogy mi köze volt a legősibb, nyírfakéregből készült „rágóguminak” a hajózáshoz, vagy tízezer évvel ezelőtt hol lehetett a legjobb élni és miért, illetve honnan származnak az amerikai őslakosok. Nem utolsó sorban pedig, hogy miért rendelkezhetnek napjainkban a számik kiváltságos jogokkal Európában.
Napjainkban felkapott lehetőség, hogy néhány könnyű és gyorsan elvégezhető teszt révén megtudjuk, kik voltak az őseink. A szerző megemlíti azokat az etikai kérdéseket is, amelyeket egy ilyen kutatás felvet. Amellett, hogy kiderülhetnek örökletes betegségek vagy akár családon belüli titkok a származásra vonatkozóan, a DNS vizsgálata a rasszista elméletek melegágya is lehet. Például amikor egy adott haplocsoporthoz tartozók (akiknek a génállományában ugyanazok a génváltozatok, vagyis haplotípusok találhatók, tehát több ezer évvel ezelőtt közös ősanyjuk és ősapjuk volt) úgy gondolják, hogy ők felsőbbrendű tulajdonságokkal rendelkeznek.
A szerző részletesen leírja, hogy a tudományos eredmények az ilyen jellegű feltételezéseket rendre megcáfolják. A nemzetközi DNS-kutatások alapján az emberi génállományban többek között található információ arról, hogy a különböző földrajzi helyeken élő emberek bőrének pigmentje eltérő, másfajta ételeket képesek megemészteni, és arról is, hogy az immunrendszerük adottságai is változóak. Nincs azonban eltérés például az agytérfogat vagy az agysejtek tekintetében. A rasszista ideológia alapjainak számító biológiai feltevéseknek nincs tudományos háttere.
Az én európai családom olvasása közben (Harrach Ágnes fordítása és Kovács Zoltán szerkesztése által) egyrészt többet tudhatunk meg ennek a rendkívül izgalmas tudományágnak a módszereiről és a benne rejlő kutatási lehetőségekről, ugyanakkor az emberiség múltja is feltárul előttünk.
