Nem ők voltak a következő „nagy ígéret”, mert szégyenlősek voltak és esetlenek. Ám a Basildonból indult banda végül beírta magát a pop- és rockzene halhatatlanjai közé. A Depeche Mode történetéről szóló új kiadvány az utolsó turné végéig követi az eseményeket, és egyesíti a színes album és a részletes életrajzi könyvek erényeit.

Trubadúr, 240 oldal, 7999 Ft

Hit és rajongás (Faith and Devotion) az alcíme a tapasztalt zeneszakíró könyvének. És valóban nehéz lenne két jobban passzoló fogalmat találni a Depeche Mode-hoz, amely két éve ünnepelte fennállásának negyvenedik évét. Egyrészt ez utalás a zenekar egyik legsikerültebb albumára, másrészt kevés együttesnek van ilyen elszánt és kitartó rajongótáborra (a németországi után talán a magyar bázis a legerősebb), arról nem is szólva, hogy mennyi hitre volt szüksége Gahanéknek, hogy átvészeljék a nem kevés válságot, amelybe a DM beletántorgott: önpusztítás és önismétlés, punnyadás és forradalom.

A rajongók polcain vélhetően már ott van Jonathan Millernek vagy Steve Malinsnak a zenekarról szóló könyve, ám ezek csak a kétezres évek közepéig követik a banda történetét. Gittins könyvének frissességét (már a borítón ki lehet szúrni) egy közelmúltbeli szomorú esemény árnyékolja be: Andy Fletcher váratlan halála. Az egyetlen vigaszt talán csupán az jelenti a DM szempontjából, hogy a hatvanévesen elhunyt zenész, aki önmagát nem kevés iróniával a világ leghíresebb egyujjas billentyűsének nevezte, szinte alig vett részt a dalok, az albumok zenei munkálataiban. Dave Gahan vagy Martin Gore már pótolhatatlan veszteséget jelentene, Fletcher nélkül viszont még életképes marad a zenekar. Már be is jelentették, hogy jövőre – részben az elvesztett billentyűs emlékére – jön a tizenötödik stúdióalbum Memento Mori címmel. És persze vele a turné is, amely most sem hagyja ki Budapestet.

Ezt leszámítva Gittins 2019-es könyve naprakész, amennyiben az utolsó album (Spirit) és koncertturné eseményeit is magában foglalja, ami nem csak egy korong volt a sorban, hanem a zenekar immár sokadik megújulása is.

De abban is különbözik ez a korábbi kiadványoktól, hogy egyszerre lenyűgöző fényképekkel (koncertfelvételek, workfotók és a példaképek portréi) teli album, amely egy könyv részletességével meséli el a zenekar útját a basildoni évektől a megasztárság hullámvölgyein és -hegyein át vezető nyugvópontig (Fehér Tamás fordítása). Annak is remek kezdet, aki csak most ismerkedik a DM regényes történetével, de annak is tartogat érdekességeket, aki már kívülről fújja az ismert fordulatokat.

Andy Fletcher

Nem kétséges, hogy „a semmi közepén lévő, sivár kisváros”, ami „a vidéki, ásító unalom iskolapéldájának számított” sosem került volna fel a térképre, ha nem ott születik meg a Depeche Mode. Vagyis a kissé modorosabb nevű Composition of Sound zenekar, a banda őse. A Gore, Fltcher és Vince Martin alapította bandához egy véletlen sodorta a későbbi frontembert. Az egyik próbán Vince, aki eléggé idegenkedett az énekesi szereptől, a falon keresztül hallotta meg a szomszéd együttes hangtechnikusát, „egy tetovált helyi rosszfiút”, aki David Bowie dalát énekelte meglehetősen jó minőségben. És akkor már csak annyi kellett, hogy a banda nevét nem túlságosan kedvelő Gahan, mert róla van szó, egy francia divatmagazin címét vegye kölcsön annak tetszetős hangzása miatt. A Depeche Mode egyébként nem gyors vagy sietős divatot jelent, ahogy azt előszeretettel fordítják nálunk, hanem nagyjából divathíreket.

A felívelő évek után a DM legizgalmasabb és legfeszültebb időszakát is kellő drámaisággal adja vissza.

A kilencvenes évek közepén ugyanis szinte minden úgy alakult, hogy megszűnjön a zenekar. A legzüllötteb turné (a Devotional-körút) alatt és után kezdte csak igazán fogyasztani a banda és Gahan a macskaéleteit. (A gúnynevet a frontember kapta a Los Angeles-i mentősöktől, akik szinte már menetrend szerint jártak a drogoktól szenvedő énekes lakására.) Előbb a túlságosan is lebecsült, de annál értékesebb Alan Wilder hagyta ott a zenekart, majd Gore-t kezdte maga alá temetni az alkoholizmus, de ez mind semmi volt Gahan önpusztításához képest. Előbb egy öngyilkossági kísérletet, majd egy túladagolást élt túl nem kevés szerencsével (két percig megállt a szíve), mielőtt végleg lejött volna a heroinról.

Martin Gore

Ám a józanság és a napfényes hangulat nem mindig felhajtóereje a rock- és popzenének. Így történhetett, hogy míg a csodával határos módon felvett, „személyes összeomlásokkal terhelt” Ultra a legerősebb lemezek között van, addig a laza tempóben és derűsen rögzített Exciter a „lagymatag, áttetsző álmodozás” és a „kortárs hümmögés” korongja lett. A kimagaslóbb Playing the Angel után pedig a komfortlemezek kora jött, amikor a zenekar rutinosan állította elő a maga zenéjét, amelyekre a kritikusok csuklóból adtak három csillagot az ötből. „A bennük égő tűz, kreatív energia kihunyni látszott az újraéledés minden reményen nélkül”.

A szendergésből a gyökeresen megváltozott politikai helyzet billentette ki a zenekart: a Brexit és Donald Trump feltűnésével kezdetét vevő populizmus kora, amelyet csak tetőzött a klímaválság. Erre adott csattanós választ a „nyers és élő” Spirittel a zenekar, amely „szigorúan szembemegy azzal”, hogy pusztán csak a rajongók érzelmeire játsszon. A könyv zárlata pedig már-már könnyfakasztóan aktuális (főként Fletcher halála felől nézve): mert bár hosszú utat tett meg a banda az unalmas Basildontól, „igen ostoba volna azonban, aki nagy tétben arra fogadna: történetük akár csak távolról is véget ért.” Meg sem próbáljuk.

Ez nem egy olyan könyv, amelyben egy guru életvezetési tanácsokat osztogat, hogy pár órányi pihenő után frissen menjünk dolgozni. Jenny Odell amellett érvel, hogy a figyelmünket, ezt a felfoghatatlanul fontos emberi erőforrást semmiképp ne pazaroljuk el a digitális dzsungelben. Ritkán olvasni ilyen okos és szenvedélyes könyvet az élet megismételhetetlen szépségéről az internet és a közösségi oldalak korában.

Libri, 287 oldal, 4399 Ft

Hosszú ideig függött az íróasztalom fölött egy képeslap méretű, fekete-fehér fénykép. Az igazgató úr nyaral, vagy valami ehhez hasonló volt a címe, a 20. század első felében készülhetett, amikor szinte még öltönyben fürödtek a decens férfiak. A már nyugdíj felé közeledő „igazgató” háton fekszik a medencében, körülötte a fény csíkozza a vizet, az arcán földöntúli mosoly. Ábrándozva és irigykedve néztem azt a képet, többnyire épp nyakig az aktuális munkában. Az irigykedés érthető volt, mert látszott – számomra nagyon is egyértelműen –, hogy az igazgató nem szimpla nyaraláson van a kép címével ellentétben, nem egyszeri kikapcsolódás ez, hanem létállapot: a semmittevés egyszerre lenézett és vágyott helyzetében.

Hosszú ideig nem jutott eszembe a fénykép, amely elkallódhatott a számos költözésem egyikén. Ám ahogy elkezdtem olvasni a képzőművészként, íróként és rutinos előadóként is nevet szerző Jenny Odell provokatív című könyvét, A semmittevés forradalmát, megint nem tudom kiverni a fejemből. Fontos tudni, hogy nem az életmódunk megváltoztatását hangsúlyozó, életvezetési tanácsokkal ellátott művet veszünk kézbe. A szerzőnek nem az a célja, hogy a jól megtervezett és végrehajtott hétvégi elvonulás, vagy a kreativitást hangsúlyozó értekezés elolvasása után „felfrissülve menjünk dolgozni, hogy még produktívabbak lehessünk”. Inkább az, hogy megkérdőjelezzük mindazon szempontokat, amelyek mentén a modern, digitális kapitalizmus és fogyasztói társadalom meghatározza a produktivitást és kérlelhetetlenül beáraz minket. El akarja űzni a túlhajtott pragmatizmus és individualizmus délibábjait. A folytonos önkifejezés kényszerét.

A mindenhova magunkkal hurcolt „okos” eszközök igényt tartanak a felfokozott figyelmünkre, és meg akarják kaparintani a legjelentéktelenebb gondolatainkat is.

Azonnal reagálnunk kell minden pityegésre, üzenetre és emailre, az ismerősök posztjaira, mert ha nem, az furcsa érzés uralkodik el rajtunk, hogy lemaradtunk valamiről (a nomofóbia, vagyis „no mobil phobia” jelenségről ide kattintva olvashat). A cégek algoritmusai hamar képesek ezt a figyelmet becsatornázni, függőséget kialakítani és mindezt nem kevés bevétellé átkonvertálni. Nem véletlenül választotta meg két finn gazdasági újságíró a Google-t, és annak kínai megfelelőjét (Tencent) a világ ötven legveszélyesebb vállalatának első két helyére. Az időnket zabáló Facebook az ötödik helyen végzett. (A kijózanító tényeket soroló könyvről itt olvashat bővebben.)

A látás adománya

A folyamatos médiazaj és figyelemelterelés közepette a semmittevés valóban forradalmi tettnek tűnik, egyúttal talán a leginkább emberi cselekvésnek. Egy olyan rendszerben ugyanis, amelyben csak a végeredmény számít, a kultúra is veszélyben forog. A Donald Trump és Jair Bolsonaro nevével fémjelzett politikai rendszer „türelmetlen mindazzal szemben, ami kifinomult, költői vagy kevésbé magától értetődő”. Odell kérlelhetetlen logikával mutat rá, hogy a valóságtól való elfordulás, a produktivitás istenítése szervesen összefügg a környezet kizsákmányolásával, a fenntartható életvitel megvalósíthatatlanságával. És máris ott vagyunk a kínzó kérdésnél: „Mi értelme van digitális világokat létrehozni, ha a konkrét világunk a szemünk láttára omlik össze?”

A könyv a kíváncsiság, nyitottság és a tudatosság nagyon is emberi fogalmait részesíti előnyben, és a művészetből vett számos példával érvel a valódi figyelem fontossága mellett.

Hiszen ez az emberi lét egyik legfőbb erőforrása. A fejezetek műfajukat tekintve talán a művészetfilozófiai esszékhez hasonlítanak leginkább, de jobban illik rájuk a szerző saját meghatározása, aki a gondolatmenetek ürügyén sétára invitálja az olvasót. David Hockney kollázsai kapcsán a látás, John Cage zeneművei kapcsán pedig a hallás, pontosabban a hallgatás nélkülözhetetlenségéről beszél. És arról is meggyőz, hogy nem csupán az „óriási acélvalami” lehet igazi köztéri művészet, „amely mintha most érkezett volna a világűrből egy céges telephely kellős közepére”. Könnyen lehet, hogy „a művészet ott létezik, ahol eleve van”: mint például a naplemente vagy egy toronyház ablakai.

Jenny Odell

Ötven fölött az ember már nem túl lelkes híve a forradalmaknak, de az Odell-féle revolúció egyből meggyőzött. Már pár oldal után eldőlt, hogy ez az a könyv, amelyre évek óta várok. Amely a szűk környezetünk kiaknázatlan értékeire, az elmélyülés fontosságára hívja fel a figyelmet, a gondozás és gondoskodás etikáját állítja szembe a hasznosság és a produktivitás diktatúrájával. Amely a „magány és a csend apró réseit” magasztalja, illetve a feltöltő tétlenséget. „El kellene végre ismernünk, hogy az egyedüllét, a szemlélődés és a baráti hangulat nemcsak önmagukban és önmagukért létező célok, hanem elidegeníthetetlen joga mindenkinek, aki van olyan szerencsés, hogy él”. Ezért sem éreztem cseppet sem nagyzolónak a Wired magazin ajánlását: „Ez a könyv az első lépes a szabadsághoz vezető úton”.

Szerencsére Odell nem papol és nem okoskodik, nem rendelkezik egy guru magabiztosságával és nem világmegváltó próféta. Személyes és gördülékeny gondolatmeneteivel (Szatmári Zsófia fordítása) hathatósan érvel a szemléletváltás mellett, és folyamatosan ingerli a virtuális valóságtól eltompított kíváncsiságunkat, hogy végre megértsük mennyi kiaknázhatatlan lehetőséget rejt a világ, „milyen végtelenül furcsa is a valóság, ha ránézünk, nem pedig átnézünk rajta”. Segítségével nem csupán jobban fogjuk érteni a modern művészet egy-egy, most még inkább nevetségesnek vagy bosszantónak tűnő ágát, de a semmittevés révén aktívabb lakóivá válhatunk a saját életünknek. Ahogy annak idején az igazgató úr.

Ai Weiwei: 1000 év öröm és bánat | Falusi Dóra ajánlója

A kínai képzőművész, Ai Weiwei neve egyet jelent a monumentális alkotásokkal, a provokatív politizálással és a digitális aktivizmussal. Emellett filmet forgat, szobrászkodik, az építészetbe is belekóstolt, és mint most kiderült, igen jól ír. Egyfajta modern fenegyerek, akire akkor is figyelünk, ha nem ismerjük. Ahogy írja is: „Ha ragaszkodtok a jogaitokhoz, nem elég, ha zárt térben tiltakoztok. Ha anyátok ver meg, akkor sem segít a házban kiáltozni, ki kell menni az utcára, ahol a szomszédok is laknak.”

Jelenkor, 365 oldal, 5999 Ft

Ezt a hozzáállást ma már az élet minden területén érvényesíti, dacára annak, hogy a börtönt vagy akár az életét is kockáztatja ezzel. Az 1000 év öröm és bánat című memoárja azonban jóval messzebbről indul. Szülei és nagyszülei életének legfontosabb állomásait bemutatva vezeti le saját gondolkodását, életmódját, művészetét, nem tagadva a zsákutcákat sem. Hamar megértjük, hogy a diktatúrát nem tűrő lázadó szellemiséget apjától, Aj Csingtől örökölte, aki költőként és grafikusként a kínai kormánnyal szembeni kritikus értelmiségiek körének egyik vezető tagja volt, miután Párizsban élt néhány évet az 1920-as években. (A könyvben több verset is idéz tőle, ezek Yu-Barta Erika, a szöveg pedig Lázár Júlia fordítása és Török Tünde szerkesztése.) Pablo Neruda személyesen hívta meg őt születésnapjára, és a fiatal Mao Ce-tunggal is kapcsolatba került.

Hamarosan azonban, még Ai Weiwei tízéves kora előtt – apja rendszerkritikusságára válaszul – a kínai kormány az egész családot átnevelő táborba száműzte, amely tulajdonképp egy „végtelenített túlélőgyakorlat” volt. És még ennek is voltak egyre nehezebb fokozatai: 1968-tól kezdve évekig kellett Kis-Szibériában, egy „földbe ásott négyszögletes gödörben” élniük, szó szerint a föld alatt, amelyben ágyuk a búzaszárakkal takart, sárból tapasztott priccs volt. Ha disznók vonultak el a fejük felett, az egész szobában hullott a föld a fejükre.

A menekültekre hívta fel a figyelmet a prágai Nemzeti Galériában

Miután visszatérhettek Pekingbe, Ai Weiwei tanulni kezdett, és 1981-ben (angol nyelvtudás nélkül) kijutott New Yorkba. Idegenekhez becsöngetve vállalt alkalmi munkákat, majd elkezdett művészeteket tanulni. Munkásságára hamar felfigyeltek, mert az emberjogi aktivizmust a lehető legsikeresebben ültette át a képzőművészet nyelvére. Az első világraszóló (el)ismertséget a londoni Tate Modernben kiállított Napraforgómagok (Sunflower Seeds) című installációja hozta el számára 2010-ben. Ezek után „véget ért életemnek az a szakasza, melyben azzal vádolhattak, még rendes munkám sincs”.

Megismerve családi hátterét, alkotásainak ideológiai vonatkozását, következetes és nem fáradó kritikus megközelítését minden autoriter, de különösen a kínai rendszer ellen, egy megrendítő és tiszteletet parancsoló élet tárul elénk, amely annyi mélységgel és magassággal van tele, hogy többször is rácsodálkozunk, hogyan tudott mindebből egy termékeny és sikeres életet felépíteni, ráadásul mára világszerte az egyik leginspirálóbb művésszé válni. A könyv végére érve ugyanakkor nagyon is érthetővé válik mindez. Gondolkodása nem ismer kompromisszumot és tudatosan törekszik arra, hogy a közösségi média segítségével a világ minden pontján felhívja a figyelmet a menekültekre, a természeti katasztrófa áldozataira és az elnyomásban élőkre.

Ai Weiwei

Szerencséjére előbb vált világhírűvé, mint ahogy a kínai rezsim rendszerellenesnek nyilvánította. Ennek köszönhetően, amikor 2011-ben egy kínai reptérről gyakorlatilag elrabolta őt az állam és nyolcvanegy napig fogva tartotta, a világ több országában is tiltakozó megmozdulásokat szerveztek az érdekében, még Václav Havel is felszólalt a szabadon bocsátásáért. Ő azonban erről mit sem tudott, mivel semmilyen kapcsolata nem lehetett a külvilággal, ügyvédet sem kaphatott. Igyekeztek adócsalással, esetleg bigámiával vagy pornográfiával megvádolva több éves börtönbüntetést kiszabni rá, de végül ejtettek minden vádat. Ennek ellenére évekig nem kapta vissza az útlevelét. Részletesen beszámol arról is, hogy mi történt abban a nyolcvanegy napban, amikor a celláját sem hagyhatta el, és minden nap vallatták.

A ma már Portugáliában élő Ai Weiwei könyve egy érdekfeszítően megírt, érzékeny és közel sem fellengzős memoár, amely a liberális értelmiség szemszögéből mutatja be Kína elmúlt százhúsz évét, miközben a művészet 21. századi funkciójára is rámutat.

Ahogy a Nobel-díjas Herta Müllernek mondta annak kapcsán, vajon hogyan lehet a totalitarianizmus nyílt elítélése mellett a társadalom átalakításáért a legtöbbet tenni: „Ha egy szuroksötét szobában gyertyát találok, meggyújtom. Nincs más választásom.”

Marabu: Oszt jónapot! | Révész Sándor kritikája

Három kormányzati ciklus lenyomata, tükre és diagnózisa köszön vissza Marabu karikatúráin, aki csak „kis idők kis krónikásaként” emlegeti magát. Tizenkét év – a köztársaságtól Orbánisztánig – és 444 rajz, a kor 444 kijózanító olvasata. Az elvesztegetett lehetőségek, az országletarolás és az önérdek lelkes és mindennél előrébb való pillanatai.

Marabu rosszul méri fel helyét a világban. Azt írja, hogy ő (is), a karikaturista „kis idők kis krónikása”, és ez jól van így, mert nagy időkben nincs is súlya a karikatúrának. „Kis idők, kis sumákságok, kis aljasságok: ez a karikatúrák témavilága.”

Hát nem. Elődeimmel és kollégáimmal együtt évtizedek óta adjuk (a magam részéről sajnos már csak adtam) a témákat Marabu tolla alá, és azok az írások, amelyekhez rajzot kértünk tőle, sokszorosan felölelték a kor valamennyi nagy témáját. Annak a nagy kornak a nagy témáit, amelyben Magyarország megkapta és eltékozolta a világ élvonalához való csatlakozás lehetőségét. Nemcsak a szerkesztők, hanem a szerzők hosszú sora is úgy érezte, hogy Marabu rajzával különös megtiszteltetés érte az írását. Azok az írások, azokkal a rajzokkal magasabb szférába emelkedtek.

Szabó László Róbert életének hatvanadik, marabuságának harmincadik, nyilvános jelenlétének harmincötödik évében politikai életműve legjelentősebb kötete jelent meg. Dodó könyvei az aforisztikus filozófiai karikatúra mesterművei, az Oszt jónapot! pedig a politikai karikatúráé. Vagy valami többé.

Ez a kötet – merészelek nagy szavakat használni – az Orbán-rezsimet leíró alapművek egyikeként marad az utókorra.

A korszak egyik releváns olvasatát testesíti meg az a 444 rajz, amelyet az elmúlt tizenkét év több ezer rajzából szerkesztettek egybe. Ebben az olvasatban, amely az ideológiai fedőfestésről nem vesz tudomást, a korszak meghatározó vezére és seregének tagjai őszintén hazudoznak, ártatlanul bűnöznek, lopják szét az országot; magától értetődően veszik semmibe a közt, a közérdekek, a közjogot és a morális normákat, mert az animális egyszerűségnek azon a szintjén állanak – oda születtek vagy oda ereszkedtek le –, ahol magától értetődik az önérdek minden egyéb szempontot kizáró követése.

Itt van például ez a végtelenül egyszerű, egyenes, golyófejű emberke, a Kálmánka, aki a parlament előtt a szolgálati autójából kiszállva, szívecskés alsógatyában indulna egy arra haladó nő után, hogy rögvest birtokba vegye, de a taktikai finomságokra érzékenyebb társa visszafogja: „Várjál már Kálmánka! Most, hogy meglett a kétharmad, azért még nem minden a miénk! – Még nem?… És mikortól lesz? A ciklus második felétől? – Hát, kábé.” Hát így.

Az országletarolás banalitását rajzolja és írja le Marabu.

Rajzolja és írja. Marabu ugyanis szövegíróként nem kevésbé átütő, mint képalkotóként. Egyszerűbben úgy mondhatjuk: élvonalbeli író is. A szatirikus rövid prózának abban a sajátos műfajában, amely a rajzhoz tapad. Elég néhány alfejezet címét idézni ahhoz, hogy nyelvi invencióját érzékeltessük: Elközgépesítés; Ein tábor einstand; Loppáré; Elközszolgálatiasítás; Magyar Tudományos Elakadémia; Propagandisztán; Egyre följebb hatalmazás; Oligarchizmusok; Stróman, stróvuman stb.

Marabu moráljánál és felelősségérzeténél fogva kemény protesztművész, alkatánál fogva szelíd alkotó. Ez a kettősség adja rajzainak, szövegeinek erejét és sajátos hangulatát.

Igaza van abban, amit könyvének bevezetőjében ír, miszerint: „Kesernyés humorok ezek, felháborító, fájó témák karikatúrái, nincs bennük öröm. Ne nevetésre számítsanak, hanem csak fanyar, kiábrándult biccentésekre: ez van.”

Ezzel együtt vagy ennek dacára a rajzok sora mégis fenntart az emberben paradox módon valami kellemes érzetet. A gyengédség jelenlétét. A meg-nem-bocsájtó megértés légkörét. Az egyik rajzon például ott van gyengéd motívumként egy nyuszika, aki megszólítja Brüsszelben a jeges társasági elszigeteltségében a többieknek csak a hátát látó vezért: „– Szia, kicsi mérges vaddisznó! Mit csinálsz itt ilyen magányosan? – Kuss! Én így szokok új pártcsaládot alapítani.” Ez azért elég kemény szöveg a kussal és a vaddisznóval. És mégis benne van az ártatlan gyengédség és a szánalom, amely persze le is rántja a vezért a szánalmasságba.

A „nemzeti paráználkodósarok” monopóliumát a polgármester paráználkodásra igen kevéssé csábító rokona nyeri el.

Rolandra az iskolában ráparancsol a tanárnő, hogy tegye le a szivacsot, mert „Tudhatnád, hogy idén minden iskolában a Közgép nyerte el a táblatörlési tendert!” És bepöfög az osztályterembe egy behemót lánctalpas munkagép hatalmas szivaccsal a markolójában. Ki látott már ennél hatásosabb és szellemesebb jelképet arra, ami a közszolgáltatások abszurd, a közjó szempontjából éppoly irracionális, mint amennyire az ország kifosztása szempontjából racionális központosítására? Az EU pénzén húszméteres plüss bicikliutat adnak át horizontális vízeséssel. Gyönyörűszép rettenet! Imikéből az északkelet-magyarországi Vizibicikliturizmus Fejlesztéséért felelős miniszteri biztos lesz. És így tovább.

A szerző lucidus szellemiségéhez felemelkedő verbális szellemességét csupán érzékeltetheti a recenzens néhány példával, a vizuálist kizárólag a saját szemével érzékelheti az olvasó.

A Beatles volt már minden: kulturális kataklizma, a modern zeneipar úttörője, minden idők legbálványozottabb bandája. De még egyszer sem pillanthattunk be olyan közvetlen módon a zenekar életének színfala mögé, mint a The Beatles: Get Back című album segítségével. Hattyúdal és egy felejthetetlen tetőkoncert – a megszűnés előtti legendás pillanatok.

1969 januárjában vagyunk, még távol John Lennon 1980-ban bekövetkező halálától, de már messze attól az összetartó és egységes csapattól is, amely a kezdetben volt. Az utolsó fellépésükre 1966 augusztusában került sor, utána csak a stúdiómunkára koncentráltak, ’69 telén egy újabb lemezfelvételre jöttek össze Londonban. Eleinte a hatalmas és rideg Twickenham Filmstúdióban dolgoztak, de itt nem érezték jól magukat, ezért átköltöztek a saját cégük székházának alagsori stúdiójába, a Savile Row 3.-ba, ahol már gyorsan magukra találtak.

A felvétel idején a Beatles uralta a zenei toplistákat, és a tagok élvezték a gyorsan jövő és mindent elsöprő sikerrel járó életmódot. George Harrison az Egyesült Államokból érkezett, ahol Bob Dylannel kötött szoros barátságot, Paul McCartney intézte a zenekar saját alapítású lemezkiadójának, az Apple Corpsnak az ügyeit, miközben kibontakozott Linda Eastmannel való kapcsolata, John már javában élte a Yoko Onótól elválaszthatatlan életét, Ringo Starr pedig épp egy filmforgatásra készült. De más szempontból is új korszak kezdődött a tagok életében. Míg kezdetben amfetamin segítségével igyekeztek minél több időt zenéléssel tölteni, majd jött az ihletet adó LSD, ’68 végére már, különösen John életében, beköszöntött a heroin időszaka. Sok kínzó kérdéssel kellett tehát szembenézniük mind érzelmileg, mind szakmailag. Külön-külön és együtt is.

Ráadásul a készülő albumhoz beharangoztak egy lemezbemutató koncertet, csak épp az nem volt még biztos, hogy mikor és hol lépnek fel, egy idő után pedig már az is kérdésessé vált, hogy fellépnek-e egyáltalán. Végül abban maradtak, hogy készüljön egy félórás dokumentumfilm a lemezfelvételről és a koncert előkészületeiről, ám az 1970-ben bemutatott verzió leginkább az együttes botrányszagú konfliktusaira koncentrált. A százhúsz órányi hangfelvételt csak évtizedekkel később vágták újra, és mutatták be tavaly novemberben. Ez már jóval összetettebb képet ad a Beatlesről.

Ezzel párhuzamosan jelent meg a mostani album, a The Beatles: Get Back (a Let It Be című album címe volt ez eredetileg), amely a film kísérőanyaga lett. A párbeszédekre fókuszál, és tele van a próbák alatt készült, eddig publikálatlan fotókkal. (A magyar verzió Ipacs Tibor fordítása és Benedek Szabolcs szerkesztése.) A tagok egymással, barátokkal és munkatársakkal folytatott beszélgetését olvashatjuk, miközben betekintést kapunk az alkotás folyamatába. A képeken elgondolkodó tekintetek, feszült koncentrálás pillanatai láthatók. Dacára annak, amit a sajtóban cikkeztek róluk, a könyv jóval árnyaltabb képet mutat a tagok kapcsolatáról.

Alakulnak is szépen a dalok, ám sehogy sem tudnak megegyezni a koncert helyszínéről. Vadabbnál vadabb ötletek merülnek fel. Legyen egy római amfiteátrumban Líbiában, vagy a Queen Elizabeth 2 óceánjárón, esetleg a gízai piramisoknál?

Már az első napokban felmerül Paul részéről, hogy Angliában rendezzék meg, és „jó lenne valahogy megoldani, hogy szabadtéren”, de akkor még gyorsan elintézik az ötletet azzal, hogy „de hát kurva hideg van, nem?”

Közben előkerülnek a személyes konfliktusok. George rendre egy Krisna-hívő barátjával érkezik, bár ő a fotókon nem látható. Ellenben Yoko Onóval, aki gyakorlatilag székről székre követi Lennont, láthatóan abszolút szimbiózisban mozognak ők ketten. Lesz is ebből egy zenekari megbeszélés a távollétükben, amikor azt próbálják eldönteni, hogyan lehetne ezt kezelni, már ha egyáltalán kell ezzel bármit is csinálni…

Úgy tűnik, az új dalok összeállítása mellett egyre kevesebb figyelem jut magára a koncertre. Közbe is vág néha a menedzser, aki kétségbeesetten próbálkozik valamiféle mederben tartani a megbeszélést, miközben igyekszik hidegvérrel venni a kanyarokat. Michael: „Valamikor a héten el kellene gondolkodnunk a show-n.” Paul: De Michael, hiszen gondolkodunk a show-n. John: Én mindig arra gondolok. (…) Michael: Klassz lenne, ha nagy közönség előtt tartanánk ezt a show-t, nem? Paul: Igen. George: Szerintem ezt az egész show-t el kellene felejtenünk. Mosolyog. Nevetnek. Paul: Aha. Ennyi. Oké. Én egyetértek vele. Visszakerültünk a startmezőre. Michael: Startmező, ez tetszik. Szeretek rugalmas lenni. Szerintem ez fontos.” Ezzel kész is, mert Paul odalép az orgonához, és a fiúk figyelmét máris egy új dallam köti le. Az igazi duplacsavar, hogy pár perc múlva a lehető legtermészetesebben jelentik ki: ez is „benne lesz a show-ban”.

Nem volt tehát könnyű dolga annak, aki valamiféle rendszert akart vinni ebbe a termékeny rendszertelenségbe, de valahogy épp ez a megzabolázhatatlanság teszi annyira szerethetővé őket még a legnehezebb pillanataikban is.

Néha sehogy sem értik meg egymás szándékait egy-egy készülő dal kapcsán, de szóba kerül a mindannyiukban ott dolgozó apakomplexus is. Paul az, aki a legtöbbet kommunikál, igyekszik egyértelmű döntések felé terelni a bandát, miközben zeneileg kissé le is uralja a többieket, különösen George-ot, aki egy ponton ott is hagyja a próbákat, és senki sem tudja, visszatér-e egyáltalán.

Viaskodnak egymással és önmagukkal, tudják, hogy megváltoztak a dolgok, érzik, hogy lassan szétválnak az útjaik, de még beleadnak mindent, még ha gyakran nem is látják az értelmét és ennek hangot is adnak. „Ha akarjuk őt – és én még mindig nem vagyok biztos abban, hogy akarom-e –, ha úgy döntünk, hogy az elveinkhez ragaszkodva akarjuk őt, akkor azzal egyet tudok érteni, mert eddig az elveink tartottak bennünket össze” – ezt például John mondja George távozása kapcsán.

A Beatlesnek ezt a korszakát sokan már az eltávolodással azonosítják, és való igaz, hogy az alig nyolc hónap múlva kiadott új album, az Abbey Road már a hattyúdaluk lesz, ám a sorok között más is kiolvasható. Az oly sokszor szereplő nevetnek és örömzenélés szavak jól mutatják azt a cinkosságot, amely ezeket a liverpooli fiúkat, akik fiatal tinédzser koruk óta szinte minden napjukat együtt töltötték, összeköti. Miközben a zenekar jövőjét találgató újságcikkeket olvasgatják hangosan, képesek teával kínálni egymást, és kedélyesen falatozni. „George: Van zsömle vagy valami? John: Igen, van, ott lent, a szatyorban.”

A könyvből egyértelműen kiderül, hogy a maga módján mindegyikük próbálta megmenteni a zenekart, miközben jól láthatóan azzal is tisztában vannak, hogy ennek az esélye egyre kisebb. A feloszlásról úgy beszélnek, mint egy házasság végéről. Szomorú olvasni az egyre többször, és mindig más szájából elhangzó mondatot: „Szerintem el kellene válnunk.” A jogokra is csak úgy hivatkoznak, hogy kihez kerülnének a gyerekek? Keserédes végnapok ezek. Jól mutatja a zsenialitásukat, hogy micsoda számok születtek még egy ilyen terhelt időszakban is.

A popkultúra ikonikus pillanata végül 1969. január 30-án, egy átlagos és hideg téli napon, ebédidőben jött el a londoni Savile Row 3. tetején. Miután John lezárta a hetek óta zajló dilemmát („Bassza meg, menjünk és csináljuk!”), mindannyian felmentek a tetőre. Nem volt engedélyük a háztetőn való nyilvános zenéléshez, és nem is tudott róla senki a közeli munkatársakon kívül. Mégis beírták magukat a zenetörténelembe, miközben a kiérkező rendőrök tanácstalanul tébláboltak körülöttük (percek alatt rekordmennyiségű feljelentés érkezett csendháborításért). Akkor még nem tudhatta a közönség, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor élőben láthatták (vagyis leginkább csak hallhatták) őket.

„Saját magunk és a zenekar részéről szeretnénk köszönetet mondani, és remélem, átmentünk a meghallgatáson” – mondta John a mikrofonba a koncert végén.

A The Beatles: Get Back című könyv az ikonikus zenekar tagjainak nagyon is hétköznapi arcát tárja elénk. Megmutatja, hogy a bálványok is emberek, és leginkább csak a közönség szereti fekete-fehérben látni a dolgokat. A valóság ezzel szemben az, hogy ezek a fiúk még a legnehezebb korszakukban is tudtak egymáshoz mind érzelmileg, mind zeneileg kapcsolódni, élvezték egymás társaságát. És közben összehozták az évszázad leghíresebb illegál buliját.

Aki attól tartott, hogy esetleg nem maradt volna Presser Gáborban elég sztori a második felvonásra, szólok, hogy megnyugodhat. Az érettségije kacifántos históriájától az indulás buktatóin át a turnék, koncertek, a megasztáros zsűrizés következményéig sok minden szóba kerül. Egy kelet-európai zeneszerző élete bontakozik ki a gulyáskommunizmustól a vadkapitalista szabadság viharán át a jelenünkig. Zongorázni lehet az egészet!

Persze, hogy nekem is eszembe jutott a saját érettségim! Könnyen lehet, hogy ez a fiúknál olyan történeteket csalogat elő, mint a katonaság. Presser Gábor sztorija viszont egy erős mezőnyben is az élbolyban végződne. Mondjuk, már a dátum is előre jelezhetett valamit a rémálomból: 1966. május 13-án 13 órakor állt a bizottság elé. Az őrület onnan kezdődik, hogy tehetséges, sőt kiemelkedő zenegimisként matematikából és oroszból is jól kellene teljesítenie elvileg, csak hát ő nem egy reneszánsz ember. De hát nem is azért szeretjük, mert oroszul tud gyököt vonni! A nagy eseményre tehát a szinusztétellel és Nyekraszovtól A Volgán című versével készül.

Ugyanis elvileg minden precízen elő volt készítve. Az orosz tanár már két évvel az érettségi előtt kiosztotta mindenkinek, hogy ki mit húz majd azon a bizonyos napon, matekból pedig szintén kedveztek azoknak, akiknek jól festett a kondis indexe. Tehát a nem túl erős matekosoknak személyre szabott tétele volt, Picinek is megjelölték a kihúzandó cetlit: három alig látható, L alakú pötty jelzi a cetli sarkán, hogy melyik az övé. Csakhogy porszem kerül a gépezetbe: az előtte lévő véletlenül (?), szórakozottságból (?) kihúzza a szinusztételt, az egyetlent, amit Pici tud. Ráadásul  a bebiflázandó, sok versszakos orosz költeményből csak az első szakaszt magolta be, mégis inkább csak az első sorokra emlékszik. Hogy lesz ebből érettségi?

Nos, Presser könyvének folytatásából mindez kiderül. Aki tehát úgy vélte, hogy az emlékiratok második felvonására már nem maradt a tarsolyban elég sztori vagy anekdota a régmúltból, akkor azt megnyugtatom: maradt, nem is egy. Hiszen olvashatunk arról az időszakról (1968), amikor még nem tartozott rendes tagként az Omegához, ezért enged Komár László hívásának és a Scampolóban kezd el játszani (lesz is ebből egy igen ellentmondásos, végül fenyegetésbe torkoló kapcsolat a magyar Elvisszel).

És arról is, hogyan születetett a Loksi, egy szintén legendás dupla album egy igen kényes időszakban, amelyet végül „büszkén” jelentetett meg az ország egyedüli lemezkiadója (Hungaroton). Bár a cenzorokon átment, végül az első oldalát mégis betiltották, nem játszhatta a rádió. Miközben az egész országban forgalmazták a lemezt… Hát erre varrjál gombot!

Persze leginkább azok a sztorik fogtak meg, amely sok mindent elárulnak az akkori és mostani Magyarországról. Presser ORI-vizsgája (ez kellett ahhoz, hogy hivatalosan is zenélhessen az Omegában hatodiknak, meg úgy egyáltalán), ahol Chopint játszik, „szomorúzenét”, ahogy ott nevezték a komolyzenét.

Vagy az eseménylavina, amit már jóval a rendszerváltás után az indít el, hogy Pici, egy kissé felületesebb újságíró jóvoltából, belekerül – mint Pilátus a krédóba – a száz leggazdagabb magyart összesítő kiadványba.

Az édesanyját gondozó nővérek, többszörösen kihasználva a helyzetet, máris jelentős fizetésemelést kérnek, és olyan telefonszámlát hoznak össze – a fél világot körbetelefonálják –, hogy nem győzik a nullákat számolni az összeg végén. Majd amikor Pici a híváslistával reklamál, akkor megint jön a zsarolás: ha velük ezt kifizettetik, felmondanak. Csak egy bocsánatkérő cetlire futja tőlük, de abban, akár egy sokatmondó novellában vagy regényben, benne van az egész stiklis, lehúzós, visszaélős magyar „találékonyság”: „Gábor, ne haragudjon. Nem tudtuk, hogy nem szabad.”

A másik ilyen „dokumentum”, ami sokat elárul arról, hogy hol is élünk, egy Ausztriában jogászkodó honfitársunk műve. Az összes regényírói fifikámmal is képtelen lennék egy olyan sokatmondó, minden ízében árulkodó, a magyar felsőbbrendű mentalitást tűélesen visszaadó levelet írni, amilyet Pici kapott. Akkoriban a Megasztár miatt nagyon sokan gondolták úgy, hogy ő főállású „zsűror”, és elárasztották ezernyi kétes tehetség véleményezésre küldött hanganyagával. Igazából nem is véleményt vártak, hanem igazolást, megerősítést. „Hogy az se baj, ha az illető hamis, ha tehetségtelen, csak a bírálat elismerő, biztató vagy hízelgő legyen. De arra miért kellek én? Arra ott vannak a nagynénik, nagybácsik.”

Egy ilyen véleményezéskérő levelét közli aztán betűhíven mindannyiunk megrökönyödésére és nem kevés tanulsággal, de arról is beszél, hogy bizony egy-két kolléga is nehezen tűri a bírálatot, a jó szándékú véleményt, és ezen semmilyen diplomácia, körültekintés nem segít.

Majd hosszan fejtegeti, hogy ő miként viszonyul a kritikákhoz, és arról, hogy a mostanában oly divatosnak számító lehúzós, földbe döngölős, sommás ítéletek hangneme – ha moderáltabban is – már a nyolcvanas években, a KISZ lapjaiban megjelent.

Ezzel akarták ugyanis megnyerni az új generációt maguknak, amelyet már nem erőszakkal tereltek az ifjú kommunisták karjai közé.

Az új kötetben sokat mesél a kollégákhoz fűződő viszonyáról, koncertekről, turnékról – mindarról, ami már az első könyvet is olyan izgalmassá tette (erről bővebben itt olvashat). A lapokon pedig kirajzolódik egy kelet-európai zeneszerző képe, aki a nyugati világban már valóban a leggazdagabbak között lehetne, és könnyedén ki tudná pengetni bármelyik nővér bérét (telefonszámlával együtt). Akinek egyszerre kellett lavíroznia a gulyáskommunizmus, aztán a vadkapitalista szabadság viszonyai között, és nem nagyon támaszkodhatott egyébre, mint a vitathatatlan tehetségére. A hőskor volt ez, mondhatnánk, mert egy kicsit így érezzük vele együtt mi is. Bár naponta jönnek újabb hősök, és születnek embertelen dalok…      

PRESSER GÁBOR legutóbbi műve: Presser könyve.

Vajon mit árulhat el nekünk egy alkotás a művészről? Milyen szempontok alapján kapcsolódhat össze képzőművészet, zene és irodalom? Az alkotás pszichés folyamataiba, és több száz műalkotás misztériumába avatja be olvasóit Gerevich József a legújabb, évszázadokat felölelő, érdekfeszítő és gazdagon illusztrált kötetében.

Már többször bebizonyította Gerevich József, hogy lehet olyan művészetpszichológiai könyvet írni, amelyet egyszerre forgat élvezettel a nagyközönség és a szakma is. A Szemfényvesztő művészet még átfogóbb betekintést nyújt az alkotók lelkivilágába, mint korábban, a Teremtő vágyak című sorozatban megjelent kötetei (a legutóbbiról mi is írtunk).

A fókusz itt is a művész személyén van, de most egy jóval összetettebb rendszerben vizsgálja a műelemzésen túl. A pszichiáter, pszichológus, addiktológus és pszichoterapeuta Gerevich most a pszichobiográfiai elemzés módszerével tárja fel azokat az összefüggéseket és ellentmondásokat, amelyek a könyvben bemutatott több száz alkotó és alkotásaik kapcsolatát jellemzik. Több évszázadot tekint át egészen a kortársakig képzőművészet, zene és irodalom terén, és ami még izgalmasabb: a művészek motivációi alapján kapcsolja össze és foglalja rendszerbe a műveket.

Kiderül például, hogy a festészetben mi a különbség az önarckép és a nyíltan felvállalt önmegjelenítés között (és ez miért fontos), illetve mindez hogyan függ össze a szignatúrával, és egyáltalán, milyen jelei vannak a művész szubjektív jelenlétének az alkotásában. Mi a közös az irodalmár Gustave Flaubert, a filozófus Arthur Schopenhauer és Friedrich Nietzsche, a zeneszerző Igor Stravinsky, a festő Paul Cézanne vagy a képzőművész Marcel Duchamp és Andy Warhol gondolkodásában és művészetében?

Mi állhat az alkotó teljes vagy részleges inkognitójának szélsőséges megnyilvánulásai mögött Homérosz és William Shakespeare után például Banksy és Elena Ferrante esetében? Vagy mire érdemes gondolni, ha egy képzőművészeti alkotáson levágott fejet látunk, és mi köze van egy ilyen képnek Edvard Munch szerelmi életéhez?

Igen érdekes, hogy miként jelenik meg egy-egy klasszikus műben az alkotó szerelmi, szexuális vagy traumatikus élménye, hogyan érhető tetten az alkotásban megnyilvánuló spontenaitás és tudatosság viszonya, illetve hogyan lehet felismerni a művészi elnémulás különböző fokozatait a depressziós, gyötrelmes visszavonulástól kezdve egészen a művészet tagadásáig.

A kényes társadalmi kérdéseket sem kerüli meg, többek között szó esik a művészidentitás nehézségeiről, különösen a nők kapcsán.

Gerevich népszerűségének egyik titka a stílusa: a fennmaradt naplójegyzetek és levelezések segítségével lépésről lépésre analizálja rég elhunyt vagy épp kortárs „pácienseit”, és olyan közérthetően tolmácsolja a művészettörténeti és pszichológiai szempontokat, hogy úgy figyelünk, mintha csak egy hollywoodi pszichodrámát néznénk a moziban. E tekintetben méltán tekinthetünk rá a művészetpszichológia David Attenborough-jaként, aki úttörő stílusával képes volt egy addig (a nagyközönség számára) érdektelennek gondolt témát a közbeszéd tárgyává tenni. És akárcsak a természetbúvár, Gerevich sem enged közben a szakmaiságból, sőt: remek érzékkel ötvözi a különböző tudományágak eredményeit a tudományos ismeretterjesztéssel.

Ahogy írja is: „Felfogásom szerint az interdiszciplinaritás ugyanúgy megtermékenyítő hatással lehet a különböző szakmákra, mint a multikulturális közösség a különböző kultúrájú tagjaira.” Üdvözlendő ez a szemléletmód, amely nálunk még gyakran ütközhet egyfajta szakmai sznobizmusba. Pedig hogy mennyire fontos lenne már az oktatásban is ennek előtérbe helyezése, azt jól mutatja a könyv egyik példája is. Amikor Kosztolányi Dezső egy szakiskolában tartott előadás-sorozatot a magyar irodalomról, Kisfaludy Károly költészetének és élettörténetének egybevetése során úgy szemléltette annak jelentőségét, hogy miért épp ő volt az első költőnk, aki a mohácsi vészt (háromszáz év után!) költemény tárgyává merte tenni (Mohács), hogy rávilágított a szerző súlyos sorstragédiájára, melyen keresztül azonosulni tudott II. Lajossal. (A szemléletmód hiányát jól példázza, ha a választ nem ismerjük, miközben mind a mohácsi csatáról, mind Kisfaludy és a király életéről is tanultunk.)

A különböző korok és kultúrák, amelyek mentén a művészetet (amúgy logikusan és praktikusan) korszakokra osztjuk, Gerevich narrációjában háttérbe szorulnak.

Fel sem tűnik, hogy a könyvet olvasva ide-oda ugrálunk az évszázadok között. A szerző másik titka ugyanis éppen ez: a szempontrendszere időn kívüli, mert az általa feltárt alkotói motivációk az ember zsigeri és ösztönös létéből fakadnak.

Nézőpontja univerzális, ennek köszönhetően kerül más megvilágításba egy-egy mű értelmezése is. Ugyanakkor nem rúgja fel a művészettörténeti szabályokat és rendszereket sem, épp ellenkezőleg: többlettartalommal ruházza fel azokat, mialatt a kultúránk egészére érvényes értelmezési kulcsokat ad. És miközben arról olvasunk, hogy az alkotók élete hogyan játszott szerepet egy-egy műalkotás létrejöttében, arról is képet kapunk, hogy miért alkotunk mi, emberek.

A Szemfényvesztő művészet olvasása során rengeteg aha-élménnyel lehetünk gazdagabbak. Egyrészt a már ismert vagy kevésbé ismert alkotások felfedezésében, másrészt az emberi kultúra és psziché kapcsolatát illetően. „Ezt az írást befejezni nem lehet, csak abbahagyni. Le kellett mondanom a teljesség igényéről, fontos szerzőkről és még fontosabb műveikről”, írja a szerző. Reméljük nem mond le róluk teljesen, és lesz folytatása a könyvnek.

GEREVICH JÓZSEF legutóbbi művei: Teremtő vágyak: Művészek és múzsák; A képzelet kockázata – Sylvia Plath élete, életműve és betegsége; Teremtő vágyak: Szerelmek, múzsák, szeretők;

Idén április 5-én lett 75 éves Bródy János, a magyar beat- és rockzene ikonikus alakja. És ha őt már nem is szólítják a régi becenevén (Tini), ő még ugyanúgy képes megszólítani a mai fiatalokat. Mostani kötete azon dalok szövegeit tartalmazza – egész pontosan hetvenötöt plusz egy ráadást –, amelyek talán a legjobban fejezik ki őt magát.

Bródy János szövegei a daloktól függetlenül is önálló életet élnek, emblematikus sorait generációk tették meg mottójuknak. A Ha én rózsa volnék esetében ez akár minden sorra igaz lehet, de a teljesség igénye nélkül álljon itt még néhány cím: Az ész a fontos, nem a haj; Miért hagytuk, hogy így legyen; Valahol egy lány; Amikor én még kissrác voltam; vagy akár a Micimackó, és akkor a színpadi műveket – István, a király vagy a Veled, Uram – még nem is említettük.

Nem véletlen, hogy a dalok szövegeit már 1986-ban kiadták Bródy János Majdnem minden szövege címmel egy hétkötetes sorozatban. Ezt követte 2016-ban a Magyarok közt európai című hangoskönyv, amelyben Bálint András színművész tolmácsolásában hallgathatjuk meg a költészet szempontjából sem utolsó szövegeket, rá egy évre pedig nyomtatott formában jelent meg egy válogatás 52 év dalszövegei címmel. A most könyvesboltokba kerülő Saját hangon azonban eltér ezektől: a több száz Bródy-dal közül azt az – életkorával egybecsengő – hetvenötöt (és egy ráadást) tartalmazza, amelyeket a zenész nem másoknak írt, hanem a saját szólólemezein énekelt el, így talán még autentikusabban fejezik ki szerzőjüket. Ha úgy tetszik, Bródy elmúlt negyven évének levonata ez a kötet.

Ez idő alatt nem csupán a személyes sorsokat gyúrta át az idő, de Magyarország is megélt néhány izgalmas és zűrzavaros időszakot. Bródy szövegei azonban nem évülnek el, nem kezdte ki a sorokat az idő, ideológia vagy történelem. Gondolatai érvényesek maradtak ma is, legyen szó szerelemről, társadalmi problémákról vagy politikáról.

Vajon hány korról lehet elmondani azt, hogy: „És látta, hogy miként vadult meg sok elbódított fiatal / Amikor délibábot festett az égre az ősi dicső diadal / És hiába szólt: Hé, emberek, a szakadék felé megyünk / Az volt a válasz: Áruló, aki nem tart most velünk” (2020, Akit a hazája nem szeretett). Vagy hogy: „Itt szép lehetsz, de okos nem, mert kötelező a hit / És ellenség lesz mindenki, aki kételkedik / És erkölcsről papolnak álszent köpönyegforgatók / Édesapám, csak azt ne mondd, hogy ezek ugyanazok”, ahogy azt a 2011-ben írt Ezek ugyanazok című dalában énekli.

A könyvben a szövegek lecsupaszítva sorjáznak, megfosztva minden ismerős ritmustól, és az előadó jól ismert hangjától, viszont mintha épp így tárulna fel igazán a titkuk. Amikor a dallam, amit magunkban önkéntelenül is dúdolunk olvasás közben, elcsendesedik, akkor erősödnek csak fel igazán a szövegek áthallásai, lesz még hangosabb a kritika, és reményt adóbb a bátorítás. „Nem kell a szép jövőt ígérni / elég, ha most nem rontjuk el / Elég, ha mindazt, ami történt / hazugság nélkül mondjuk el” (A szebb jövő, 2011). Nem kérdés, hogy Bródy saját hangja mesze nem múltba révedő, vagy ahogy divatosan mondják, nem lovagolja meg a retró hullámait. Ma is ugyanúgy reflektál, kínos kérdéseket feszeget és odamond, mint ötven évvel ezelőtt. Nem véletlenül tudja megszólítani a mostani tizen- és huszonéveseket.

Azon túl, hogy szöveget írt és ír a kortársainak, a korábbi dalokat is átengedi nekik: tegyék vele a dolgukat. A sorok pedig ismét életre kelnek.

Hiába más a kor és a közönség, mások a kihívások és a hangszerelés, mintha már most időtlenek lennének. Így nő fel ismét egy generáció Bródy szövegein. (Mindkét dal, amelyet a Margaret Island zenekar feldolgozott – Egy lány sétál a domboldalon és az Engedd, hogy szabad legyek – közel hárommilliós nézettségnél jár a Youtube-on.)

A kötetbe ráadásként bekerült egy plusz dal is, „tekintettel arra, hogy a Mester már a 76. évében jár, és még nem tette le a lantot”. A legfrissebb, idén szerzett Mariana-árok című dal klipjében zenekar nélkül, egy szál gitárral énekel. Valahogy így képzelem el őt az első önálló estjein is a hetvenes évek végén, még mielőtt 1980-ban megjelent volna az első szólólemeze Hungarian Blues címmel. Egyedül a színpadon, mégis zsigeri szinten kapcsolódva a közönségéhez. Ez az érzékeny, letisztult, ám annál élesebb és lényeglátóbb szöveg – ez Bródy.

Pár nappal ezelőtt végre megtarthatta a még tavaly megjelent Gáz van, babám című nyolcadik szólóalbumának bemutató koncertjét, amelyet a pandémia miatt halasztottak egészen mostanáig. Az igazán nagy, jubileumi ünneplésre azonban még várni kell. Nem baj. Addig is nagyon kellenek nekünk ezek a szövegek, versek. Egy csendesebb ünnepléshez, egy befelé fordulóbb, mélyebb megértéshez.

Ne csak hallgassuk, olvassuk is őt. Sőt: Bródyt olvasni kell!

Harminchét kiemelkedő író, filmes, humorista és zenész szólal meg Köves Gábor második interjúkönyvében. Csupa olyan művész, aki az utóbbi évek legjelentősebb műveiért felelnek, akik ott vannak a polcunkon, akikért bekapcsoljuk a tévét, moziba vagy színházba járunk. Akikről azt hisszük, hogy már ismerjük. Nos, a könyv elolvasása után már valóban közeli barátokként üdvözölhetjük őket örömeikkel, kudarcaikkal és rögeszméikkel együtt.

Ha irigykedem, az már jó. Nem is annyira az alanyra (arra is!), hanem a kérdésekre. Jó, ezt kicsit meg kell magyaráznom. A laikusok szerint, ezt már többször megtapasztaltam, az interjú a legkönnyebb újságírói műfaj. Hiszen csak oda kell dugni a diktafont az alany orra alá, és ha megfelelően híres, akkor már az is elég, ha elszámol húszig, mindenki habzsolni fogja. Nos, ez nem egészen így van. Bár a felkapott és méltán neves művészek elég rutinosak már e tekintetben, néha meg kell lepni őket ahhoz, hogy kilépjenek a bejáratott mederből, a biztonságos mondatokból, és valóban őszinte, vagy ahhoz közeli mondandóval rukkoljanak elő.

Salman Rushdie interjúja előtt kimondottan izgultam. Annak apropóján érkezett Budapestre, hogy a már megszűnt Ulpius-ház négy könyvét is megjelentette. Természetesen azonnal megrohanták interjúért, sorban álltak a szállodai ajtaja előtt az újságírók. Én is kaptam kábé tizenöt percet, de a sokadik voltam a sorban, s a kissé már meggyötört író rezignáltan válaszolgatott a nagy gonddal összeállított kérdésekre – vélhetően mások is efelé tapogatóztak. Eltelt már pár perc az értékes időmből, s még csak pár tőmondatom volt. Ekkor témát váltva kétségbeesetten kérdeztem rá, hogy miért is vállalta el, hogy önmagát játssza a Bridget Jones naplója című filmben. És ekkor erre, mint valamilyen varázsütésre megnyílt, és sugárzó arccal csevegni kezdett. Majd szép lassan visszaevezhettünk az irodalom felé is.

Köves Gábor interjúkötetében is sok ilyen pillanat van, amikor ki kellett nyitni az alanyt, bevonni egy valódi, már-már intim beszélgetésbe, hogy az olvasó úgy érezze, szinte csak neki mondják, neki vallják be a mű keletkezésének körülményeit, a kulisszatitkokat, az életpálya kanyarjait és zsákutcáit. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy kellően jó kérdésekkel legyen felszerelkezve az interjú készítője. Köves interjúinak lehengerlő ereje pedig épp ebben áll: az alapos felkészültség (néha képes elhitetni velünk, hogy jobban ismeri az alanyt, mint ő maga), a frappáns humor és a lényeglátás miatt ezek a beszélgetések sosem unalmasak. És mindig kirajzolja az alkotó portréját is, bepillantunk a műhelyébe, a regényt/filmet/zenét létrehozó gondolatok közé.

Vagyis odaültet minket a képzelet folyton dolgozó üstje mellé, hogy lássuk, mégis milyen hozzávalók kellenek a halhatatlansághoz.

Mert a névsor igen impozáns. Én úgy kezdtem, hogy előbb csak a kedvenceimet olvasom el, aztán jöhet a többi, de még két óra után sem tudtam letenni a Végszónak sem rossz című gyűjteményt. Hogyan is lehetne letenni, amikor Margaret Atwood a totalitárius rendszerek lejárati idejéről elmélkedik, és még arra is válaszol, hogy van-e saját szolgálólány kosztümje. Vagy amikor a rebellis Stellan Skarsgård a rendezőiről (Bergman és Lars von Trier), a sportosságáról vagy a filmbéli meztelenkedéseiről beszél.

Magunkban vitázunk Nádas Péterrel, amikor arról vall, hogy miért nem olvas krimit, és kicsit kárörvendünk, amikor Karl Ove Knausgård a sértődős rokonokról panaszkodik. És igen, kicsit minket is levert a víz, amikor hosszas udvarlás és egyeztetés után egy nap a híres filmrendező PR-munkatársa ezeket a „történelmi jelentőségű szavakat” mormolta a telefonba: „Woody, itt Gabor. Gabor beszélj”.

Ő pedig beszél, de főként kérdez alázattal és frivolan, kíváncsian és lazán. És mindig van annyi humora és távolságtartó iróniája (főként az interjúkat felvezető, olykor a kudarcokat sem elhallgató felvezetőkben), hogy soha ne lopja el a reflektorfényt az alanyoktól, ne telepedjen rá senkire és semmire, mégis végig ő irányítsa a beszélgetéseket. Okosan adja fel azokat a labdákat, amelyeket könnyedén lecsaphatnak az alanyok Bödőcstől Christopher Plummerig, Zadie Smithtől Suzanne Vegáig. Az már csak hab a tortán, hogy a munkája révén a művészek krémjével (írók, színészek, rendezők, humoristák, zenészek) kerülhetett kapcsolatba, így az érdekes beszélgetések még érdekesebbé válnak.

És hogy miért kell a megszokottnál is jobban örülnünk az ehhez hasonló könyveknek? Egyrészt azért, mert a kérdezés tudománya – hála a honi helyzeteknek – éppen eltűnőfélben van (viszont virágzik az alákérdezés gyakorlata), ott meg, ahol a túlélésükért küzdenek, rendszerint a kultúra válik mostohagyerekké. Vagyis nincs idő, nincs energia megszólaltatni azokat, akik az elmúlt időszakban jelentős műveket hoztak létre, mert a politika nagycirkusza olykor elsodor mindent. Az interjúkból viszont az is kiderül, hogy ők néha pontosabban és élesebben látják a kurrens társadalmi problémákat, mint a „hivatásosak”, és jobban (szórakoztatóbban) is fogalmaznak. És persze hálát kell adnunk a Magyar Narancsnak (a beszélgetések zöme itt jelent meg), mert tudja: a kultúra értő figyelme nélkül nincs értelme politikáról sem beszélni.

Én meg maradok a jóféle irigységnél, meg a csöndes biccentésnél, hogy bár még csak júliust írunk, de talán már itt van az év legerősebb beszélgetős könyve.

KÖVES GÁBOR korábbi műve: Mi az, hogy nagymenők?

Kevés olyan alkotó van, aki élvezetesen és élményszerűen képes mesélni mestersége és hivatása kulisszatitkairól. Aki úgy lesz avatott szakértő, hogy közben megőrzi az egyszerű néző nem szűnő rajongását. Lichter Péter új szubjektív antológiájában az éjfekete remekléseket veszi sorra Az ördögűzőtől A bárányok hallgatnak című alapvetésen át a Tűnj el! mellbevágó horrorszatírájáig. Borzongató, de nem félelmetes utazás a filmtekercsek mélyére.

Engem a tiltás csábított el. Valamikor a nyolcvanas évek második felében sugározta a királyi tévé a Hitchcock-sorozatot, és én követtem is, mert szerettem feszült „bűnügyi” filmeket. Viszont amikor a Psycho és a Madarak jöttek volna, a szüleim már jó előre szóltak, hogy én ezt a két filmet nem nézhetem meg. De miért nem, kérdeztem tizenéves fejjel, hiszen akkor ráadásul még egész jól nézett ki a bizonyítványom. Mert ez horror, jött a titokzatos válasz. Ez a történelmi pillanat alapozta meg bennem a borzongató filmek iránti, mindmáig nem szűnő rajongást.

Anyámék persze nem voltak egészen pontosak. Mert a Psycho nem vegytiszta horror. Bizonyos értelemben – ahogy azt Lichter Péter hangsúlyozza – a nyolcvanas években felfutott kaszabolós (slasher) filmek előfutára. De ugyanúgy lehet thriller. Vagy leginkább: éjfekete remekmű. A nem túl pontos műfaji határok miatt használja a könyv is ezt az igen tág fogalmat, mert borzongatósba a horror és a thriller mellé beválogatta a szerzői filmes darabokat vagy az avantgárd jellegű alkotásokat. Vagyis olyanokat is, amelyek kikönyökölnek minden skatulyából, viszont igen érzékletesen hozzánk ránk a frászt. Vagy csak a szorongást.

Szubjektív válogatás-e az 52 hátborzongató film? De még mennyire! És épp ez adja a varázsát: a klasszikusok mellé ugyanis bekerül néhány méltánytalanul mellőzött, ám annál ragyogóbb alkotás is. Ráadásul a mind filmrajongóként, mind filmkészítőként rutinos szerző remekül ért ahhoz, hogy élményszerűen beszéljen a kedvenc filmjeiről, miközben persze értő módon elemzi és szedi szét a kulcsjeleneteket, rajzolja fel dióhéjban az adott rendező pályaívét vagy épp a korszak jellegzetességeit, fontosabb fogalmait. Vagyis az antológia úgy lesz „filmtörténeti” áttekintés, hogy egy pillanatig sem akar az lenni. Sokkal inkább egy értőbb és többet látó tekintet oldott beszélgetése a beavatásra váró nézőkkel.

Az utazás a francia impresszionizmus mára szinte teljesen elfeledett alkotásával, Az Usher-ház bukásával indul, és a napfénytől ragyogó, mégis hideglelős kortárs alapműig, a Fehér éjszakákig ível. Az első kapcsán megtudjuk, hogy a film rendezőjénél, Jean Epsteinnél senki nem tudta jobban megragadni „a holtsépadt, késő őszi táj lidérces hangulatát”, illetve úgy meredeznek a kopár ágak a filmben, „mintha a jéghideg égbolton megjelenő, kísérteties repedések lennének”. Az utolsóból pedig megtudjuk, hogy mi történik, ha a gyászhorror találkozik a folkhorrorral, és miért lehet hideglelősen költői, ha a egy női mosollyal ér véget egy film.

Én nem bírtam ki, s legelőször a kedvenceimen vágtattam végig. A nagy becsben tartott Jákob lajtorjáján, amely évekkel a Hatodik érzék előtt járatta csúcsra a csattanós befejezést. A Valami követ minimalista borzongatását, amely egy rém egyszerű ötletből hozza ki a tartós félelemérzetet. És persze a máig nem feledhető klasszikusok! A nyolcadik utas: a Halál, amelynek kapcsán kiderül, hogy nem a magyar forgalmazó ötlete volt a kinek zseniális, kinek csapnivaló filmcím; a Zodiákus idegőrlő és reménytelen nyomozása a médiafigyelemre éhes sorozatgyilkos után, vagy a még reménytelenebb és még idegőrlőbb nyomozás a Nem vénnek való vidékben, amelynek kapcsán még ma is kiver a víz, ha Javier Bardem szenvtelen tekintetét felidézem magamban.

És hány érdekes adalékot tudunk meg eközben! Például azt, hogy a zseniális Anthony Hopkins, aki szinte leuralta A bárányok hallgatnak című alapvetést, mindössze huszonöt percet tölt a vásznon (a játékidő húsz százalékát!), és a magyar hangját adó Sinkó László még arra is ügyelt a szinkronban, miközben maximálisan próbálta visszaadni a jéghideg karaktert és annak hírhedt merev tekintetét, hogy ő maga sem pislogott a hangfelvétel során. Vagy hogy Hitchcock a Psycho hatásának érdekében még a mozinézős szokásokat is megváltoztatta: a hatvanas évekig ugyanis a nézők akkor estek be a filmre, amikor akartak, a sétafikálást viszont a zseniális rendező megtiltotta a forgalmazás a során, így a későn érkezők már nem rémülhettek halálra a zuhanyozós jelenet során. Mint ahogy az is elképesztő, hogy jobban lehetett tartani Az ördögűző forgatása közben William Friedkintől, mint bármilyen démontól, hiszen a rendező olyakor még egy-egy kiadós nyaklevest is lekevert a színésznek, ha elégedetlen volt az alakítással.

Lichter Péter miniesszéiben a film iránti szeretetével olyan közel hozza hozzánk ezeket az alkotásokat, amennyire egy rendező nem lenne képes. Mert kell hozzá a néző olykor elfogulatlan és izzó rajongása. Így kicsit sem lepődünk meg, hogy egy-egy film kapcsán természetes módon keveri bele az elemzésbe a személyes élményeit. A kör kapcsán például az épp kifutó VHS-kazetták kapcsán meséli el, hogy milyen volt kilószámra venni filmet a Tescóban, mikor is a leárazott kazettákat raklapokra tették ki a krumplik és paprikák mellé.

Az 52 borzongató film épp olyan izgalmas beavatás, mint amilyen volt az 52 kultfilm korábban, vagy amikor Steven Spielberg életművén suhant végig pont ilyen élvezetes szakértelemmel. Mert úgy képes beszélni a mesterségéről, a művészeti ág avatatlan szem előtt rejtve maradó szépségéről, ahogy annak idején őt is elvarázsolták ezek a filmek. Ahogy borzongott, reszketett és szorongott a vászon előtt. Aztán megnézte újra és újra. Mert a csoda éjfekete változatával sem lehet betelni.

LICHTER PÉTER legutóbbi művei: Steven Spielberg filmjei; Kalandos filmtörténet; 52 kultfilm.