Presser Gábor: Presser könyve | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Egyre inkább az ő hangján hallom ezt az időt. A „komcsizmus” árnyas és napos oldalát, a zavaros kilencvenes éveket, egészen máig. Ezeregy sztori, ezeregy adalék, ezeregy élet. S közben Omega, LGT, Képzelt riport, Jancsó, Zorán és még mi minden. Egy plusz még egy könyvben.
Nem bírtam ki, hogy ne oda lapozzak egyből. 1992 májusában igazából véletlenül vetődtünk el a pályaudvarhoz. A családi hagyomány miatt épp Aradon jártam fogászati főiskolára, ám mivel közel voltunk a határhoz, néha gondoltunk egyet, s felstoppoltunk Pestig. Májusban kétszer is így gondoltunk, s előbb az LGT búcsúkoncertjére csöppentünk be, másodjára pedig a Gun’s and Roses népstadioni fellépésére (aznap voltam kereken húszéves). Valahogy odakeveredtünk a Nyugatihoz, jegyről persze már nem is álmodhattunk, egyrészt, mert mind elkelt, másrészt meg annyi pénzünk nem volt, hogy mindhárman bemehettünk volna. Végül hátul az egyik beengedőnek adtunk egy ötszázast, így jutottunk be. Este pedig a padon aludtunk a peronon, hogy másnap induljunk vissza.
Életem egyik legnagyobb koncertélménye volt. Mert a szerencse néha így kacsint rá az emberre.
Most meg végre elolvashattam, hogy miként jöhetett létre. Hogyan lett egy őrült ötletből valóság. Igazából persze csak ma tűnik őrültségnek, húszévesen ez volt a világ legtermészetesebb dolga, hogy a kedvenc zenekarod mozdonyon pöfékel be a színpadig és egy pályaudvaron int búcsút (már ahogyan azt hitte) a rajongóinak.
Hát nem természetes. Ha például nincs az ukrán határ közelében veszteglő tehervonat, amely Jugoszláviába vitte volna az áruját, de a háború miatt az ENSZ vagy a NATO (Pici sem tudja) nem engedte tovább a hadianyagnak minősülő fát, akkor nincs építkezési fenyőpalló, és nincs mivel befedni a pályaudvar egy méter mély aknáit. A síneket. Hatezer négyzetmétert. Ahol a legvégén mi, a közönség tagjai ugráltunk veszettül. Vagy ha nincs a Keletinél – ahol egyből kirúgták őket az irodából – a Nyugati állomásfőnöke, aki szinte azonnal átinvitálta a csapatot magához. Mert ez igazából nem is koncert volt, hanem haditerv, ahogy Presser Gábor fogalmaz. És akkor még csak egy fejezetet olvastunk el az ötszáz oldalra rúgó első kötetből. (Jövőre érkezik a folytatás.)
Pedig már ebben is benne van minden. Legalábbis úgy éli meg a rajongó, mintha beengedték volna a relikviákat és titkos sztorikat őrző szobába, ahol ő most kedvére megnézegethet és megtapogathat mindent, ami csak a keze ügyébe esik. Például hogyan vette meg részben uzsorakölcsönből az első Hammond orgonáját, és milyen irdatlan meló volt ledolgozni a hitelt. Hogyan próbálták a hatvanas években megtanítani az indonéz (!) nagykövetet és családját a Gyöngyhajú lányra, akik kamu magyarul énekeltek (miként a magyar bandák kamu angolul) és nem igazán értettek a hangszereikhez. Hogyan lehet fekve énekelni, és így is felvenni egy lemezt a stúdióban? Mit lehet tenni, ha az első szólólemezének felvétele előtt Zorán fűrésszel levágja a négy ujját? És hogyan lehet bármit is kihozni zeneszerzőként olyan rendezői utasításból, hogy: „Dúúús legyen!”, vagy: „Picibá, a Szellemzenekar lehet, amilyet te akarsz, csak kurvajó legyen!”
Ezer és egy sztori, ezer és egy adalék, amely a lehető legpontosabban festi le a Kádár-kort és a hatalom viszonyát a beatzenéhez. Kihallgatások, külföldi utak, Sanzonbizottság által elkaszált dalok, cenzúra és ügyeskedés, emigrálás, és élő legendák mindenütt. S közben Omega, Red Star, LGT, Képzelt riport, Jancsó és még mi minden. A „komcsizmus” árnyas és napos oldalai egyetlen járdán. Az első nap még csak úgy volt, hogy belenézek, aztán éjjel fél háromkor tettem le, pedig akkor már elállt a vállam és a hátam. (Vaskos és súlyos könyv, külön stratégia, hogy hogyan olvassuk!)
Kicsit úgy érezzük magunkat, mint a híres kabarétréfában: Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni.
Mert Presser bizony kinyitotta, összegereblyézte a fecnijeit, a jegyzeteit, nem törődött azzal, hogy egy-egy történet közben még kettő jut az eszébe, mert azok is érdekesek, és elkezdte mondani, mondani a maga hol fésületlen, hol nagyon is koherens módján az életét. És persze a miénket. És kapott ehhez remek társakat. Tördelőt, képszerkesztőt, kreatív embereket. Pazar ötlet például, hogy a borítón belül és a védőlapon egy összegyűrt lapon ott sorjáznak a dalok címei, egymás után, akár egy Presser összesben a versek.
És még egy nagy elégtétel, még ha ezt sznobságnak is nevezhetnénk. Hogy már az első fejezetben belefutunk az irodalomba. Esterházy, Térey, Parti Nagy, Závada… Azt persze tudjuk, hogy Presser fényévekre van a mai popsztárok legtöbbjétől, hogy csak nagyon kevesen voltak képesek felnőni hozzá, de valahogy ebben a kötetben válik igazán világossá, hogy ő ízig-vérig zeneszerző, vagyis egy pillanatig sem szűnt meg alkotó embernek lenni. Akin nem csak úgy átpörgött az elmúlt hat-hét évtized, hanem nyomot hagyott rajta. Nem is keveset. Ha E. P. zongorázni tud, akkor talán helyet cserélnek. Nekem egyre inkább az ő és Cseh Tamás hangján szól a Kádár-kor. És talán még Hobóén.
Akit ezek után is győzködni kell, hogy nincs ennél jobb karácsonyi ajándék saját magának, az inkább most tegyen félre mindent, és indítsa el a lejátszóban a Neked írom a dalt. Aztán úgyis magától viszi majd a lába az első könyvesboltig.
