J. Raeste – H. Sokala: A világ ötven legveszélyesebb vállalata | Ács Ferenc ajánlója
Ha nem sejti, hogy mihez adja a jóváhagyását, amikor a Google keresőjét használja vagy posztol a Facebookon, akkor a finn szerzőpáros munkája kijózanító olvasmány lesz. A jövőnk kérdései ugyanis nem a parlamentekben és a választásokon, hanem a világ ötven legveszélyesebb vállalatának laboratóriumában és irodáiban dőlhetnek el. És az sem igaz, hogy semmit nem tehetünk ellene.
Scolar, 551 oldal, 9950 Ft
Még annál is naivabb voltam, mint amit feltételeztem magamról. A két finn újságíró könyve viszont igencsak kijózanító olvasmány, de nem feltétlenül azért, amit a cím sugall. Juha-Pekka Raeste és Hannu Sokala ugyanis nem vállalati bűnözők gazdasági tevékenységeit leplezik le a könyvükben, és nem az adóelkerülés morális vagy büntetőjogi vetületei érdeklik. Azt nézték meg, hogy az elmúlt években, évtizedekben lezajlott koncentráció, amelynek során a nagyvállalatok még nagyobb vállalatokká, piaci monopóliumuk még nyomasztóbbá vált, vagyis a korunkban zajló „átlagos, törvényes vállalati és gazdasági működés” milyen veszélyeket rejt a jövőnkre nézve.
Megvizsgálták, hogy az óriásvállalatok egyre növekvő hatalma és felfoghatatlan befolyása milyen hatást fejt ki a demokrácia alapjaira, hogyan képes megingatni vagy akár ellehetetleníteni fontos alapintézményeket, ha úgy diktálja az érdekük, illetve miként változtatja meg a környezetet. Csupa olyasmivel foglalkoztak hát, ami nem, vagy elvétve kerülnek be a lapok gazdasági rovataiba és nem keltik fel a figyelmét a népszerűséget kergető, hatásvadász dokumentumfilmek alkotóit. Magyarán milyen elképesztő kockázatokat generál a „normális” működés, és a felszín alatt vagy nagyon is látható gazdasági folyamatok, amelyeket az óriásvállatok testesítenek meg és alakítanak.
Egyszerűbben fogalmazva: jó, ha tudjuk, hogy felhasználóként mire adjuk az áldásunkat, amikor posztolunk a Facebookon, használjuk a legtöbbünknél alapértelmezett Google keresőprogramot, kényelmesen vásárolunk az Amazonas felületén vagy az IKEA-ban, pénzt veszünk fel a Visa kártyánkról vagy utazunk a Ryanair olcsónak tűnő járatain, megnézünk egy Walt Disney által gyártott filmet. Milyen rendszert tartunk fenn ezen ártatlannak tűnő tevékenységek alatt és főként milyen jövő felé terelgetjük magunkat és gyermekeinket. A helyzet pedig nem ad okot túlzott derűlátásra.
Gazdasági érdekek döntenek
Arra figyelmeztet a szerzőpáros, hogy utoljára négyszáz évvel korábban állt elő hasonló helyzet a mai világunkhoz képest. Akkor a Brit Kelet-indiai Társaság és a Holland Kelet-indiai Társaság kezében összpontosult elképesztő hatalom, Afrika és Ázsia kifosztásával uralták a világgazdaságot és majd kétszázötven évig hagytak nyomot a kortársak (és a következmények révén ma élő utódaik) életén. Ne legyenek nosztalgikus illúzióink: a két társaság saját hadsereggel rendelkezett (az előbbié az 1800-as években kétszer akkora volt, mint a hivatalos brit sereg), hatóságként léptek fel, adókat szedtek és könyörtelenül érvényesítették az érdekeiket.
Ma kissé „demokratikusabb” a helyzet, mert nem két társaság, hanem ötven, de inkább tíz óriásvállalat kezében összpontosul hasonló erő, és még hadsereg se nagyon kell ahhoz, hogy a világ úgy táncoljon, ahogy ők dudorásznak.
„A jövő nem a választásokon dől el, nem a kormányüléseken vagy a parlamentben, de még csak nem is a nemzetközi megállapodásokon, hanem az óriásvállalatok termékfejlesztő laboratóriumaiban és sarokszobáiban”, írják a szerzők. Nem a rossz diktátorok vagy jó vezetők döntéseire kell hát figyelni, hanem az üzleti logikára és a vállalatok tulajdonosainak érdekeire. Ezért érdemes – sőt: kötelező – megismerni, hogy fogyasztóként és felhasználóként mi mindennel állunk szemben, mit tartunk fenn. Számos országban ugyanis a munkaerőpiacra és egyéb tényezőkre gyakorolt hatásuk miatt az óriásvállalatokhoz a politikusok is csak hízelegve viszonyulnak – ehhez nem is kell nagyon messzire menni, hogy árulkodó példákat lássunk.
Megtorpan a nyugati dominancia?
A rangsorolás igazából félig-meddig játék (főként a középmezőny táján), hiszen a szempontok – ahogy azt a szerzők is elismerik – igencsak szubjektívek, ám ezen túl nehéz lenne vitatni a top tízbe bekerült vállalatok helyét. Az első helyen majdhogynem vitathatatlanul a Google áll, a másodikon annak kínai megfelelője, a Tencent áll, a bronzérmet pedig a Szaúdi Királyság koronahercegének „cége”, a „legnagyobb csendben tevékenykedő” Aramco csípte el, amelynek elsőségét (egy ideig a világ legértéksebb vállalata volt) épp a techcégek orozták el előle. Az előkelő tízben még ott van a kínai online kereskedő vállalata, az Alibaba, az Amazon és a Facebook, Európát a Deutsche Bank és az orosz Gasprom képviseli. A bankárok közül pedig a JP Morgan és a Goldman Sachs fért bele.
A mű a számos adat és elemzés ellenére a laikusoknak, vagyis azoknak is lehengerlő, és nem kevés töprengést okozó olvasmány, akik nem csüngenek a közgazdászat emlőin.
A két szerző rutinos újságíróként – több mint harminc éve állnak helyt a gazdasági újságírásban, illetve az oknyomozásban – igen jól lavírozik a száraz tények, az adatsorok között, és mindig igen olvasmányosan (Panka Erzsébet fordítása) fogalmazzák meg a következtetéseiket számos újságcikkre és tanulmányra hivatkozva. Így egy pillanatig sem veszítjük el a szálakat, viszont annál inkább összeáll a kép, megerősödnek a sejtéseink. És akkor a viszonylag egyszerű könyvborító zsenialitásáról még nem is beszéltünk (Somogyi Péter munkája).
Juha-Pekka Raeste és Hannu Sokala
A mű fontos része még két nagyobb lélegzetű gondolatmenet, amely a két címben feltett kérdésre keresi a választ: Kína a jövő szuperhatalma?, illetve Ki irányítja a világot? Az elsőre még nem dőlt el a kérdés, de fel kell készülnünk rá, hogy a nyugati világ oly hosszú dominanciájának végéhez közeledünk, a hangsúlyok lassan, de biztosan tevődnek át a kínai gazdaságra, amelynek egyes termékei ma már fejlettebbek, mint amit mi megszoktunk (nem Kelet-Európát értve ezalatt). Csak egy példa: nem ritka a QR-kóddal felszerelkezett koldus, ugyanis Kínában öt emberből négy már az okostelefonjával fizet, így a koldusnak szánt pénz is eleve a számláján landol…
A második kérdés kulcsfogalma a mesterséges intelligencia, illetve azon algoritmusok, amelyek lassan helyettünk tartják mozgásban a világot. E tekintetben elég nagy a versenyfutás az Egyesült Államok és Kína között. A tét: a techcégek révén begyűjtött adatok (a Facebook és Google többet tud rólunk szinte, mint mi magunk) elemzése, feldolgozása és felhasználása ugyanis felbecsülhetetlen a jövő szempontjából. A minket tanuló algoritmusok birtoklása és irányítása dönti el, hogy milyen jövőnk lesz. Többek között ezért sincs még meg a politikai akarat ahhoz (bár számtalan vizsgálat indult már el a monopolhelyzet és a jogosulatlan versenyelőny felszámolásáért), hogy feldarabolják a Google-hoz hasonló óriásokat. Kína ugyanis nem tenné meg ezt a szívességet nekünk.
Nem akarom az elcsépelt frázist puffogtatni (Ha csak egy könyvet akar elolvasni…), de a két finn újságíró munkája számomra az év egyik legfontosabb könyvévé lépett elő. Még akkor is, ha kissé mélyebbre kell nyúlnunk a zsebünkbe érte.
